Nemesfémipari Közlöny, 1935 (15. évfolyam, 1-25. szám)
1935-01-12 / 1. szám
A NEMESFÉMIPARI SZÖVETSÉG, A DRÁGAKŐCSARNOK ÉS AZ ARANYMŰVES IPARTESTÜLET HIVATALOS LAPJA XV. évfolyam Budapest, 1935. január 12. szám ÚJ KÖNTÖSBEN jelenik meg a 15. évfolyama indulásán a Nemesfémipari Közlöny. Uj ruhája csinosabb, mint a régi, majdnem azt mondhatnánk, hogy elegánsabb, gusztusosabb. Valahogy fényűzőbb is. Igen, a Nemesfémipari Közlöny ruhát cserélt. A régit levetette, újat vett föl, mert úgy érzi, külsőleg is dokumentálni kell, hogy mindent, ami régi, le kell vetni és az új ruha díszében új reményekkel felékesítve kell az új esztendőben tovább haladni. Az új köntösbe öltöztetett Nemesfémipari Közlöny sem ígér mást, mint amit ígért tavaly, tavaly előtt és ígér tizenöt év óta. Nem ígér egyebet, mint, hogy kötelessége szerint fog cselekedni. A Nemesfémipari Közlöny tudja, hogy egyetlen feladata harcolni, tanítani, a betű fegyverével. Hogy tizenöt év alatt megfelelt-e ennek a feladatnak, azt pedig olvasóink döntsék el. Mi tudjuk, hogy a betű fegyvere néha igen gyengén hat a kicsinyesség, a demagógia fegyverével szemben, mert, amíg a betűnek nincsen lármás hangja, csak az veszi észre, aki észre akarja venni, aki becsülni és értékelni tudja. A demagóg hangját a hordóról élesen meghallják azok is, akik nem akarják. Bizony, a Nemesfémipari Közlönynek gyakran kellett a múltban rosszindulatú gáncsoskodással megküzdeni, különösen akkor, ha arról volt szó, hogy önös önző érdekek nem bírják el a nagy nyilvánosság reflektorát, ha arról volt szó, hogy a kicsinyes rövidlátás nem tudta értékelni a betű hatalmát. Ebben a harcban éltünk eddig is és fogunk élni a jövőben is, de mi ebben a harcban nem pusztulhatunk el, legfeljebb csak megedződünk, mert mindig meg fogjuk találni azokat az eszközöket, amelyekkel a gonoszok, az önzők, a kicsinyesek csahos hadát leszereljük. Ha szép szóval nem, hát erős kézzel, mert a mi oldalunkon van az igazság, s mert mi nem akarunk egyebet, csak azt, hogy ez a szakma boldoguljon. A kisipar érdekében Az ipartanács múlt heti ülésén megállapították, hogy az 1933. évben a nagyipar termelésének értéke826 millióról egy milliárd fölé— tehát több, mint 20%-kal emelkedett. Ez az igen tekintélyes termelési növekedés azt bizonyítaná, hogy tényleg jelentősen javultak a viszonyok, ha nem tudnék azt, hogy bizony a kis- és kézművesiparban, ha leszámítjuk azokat a mezőgazdasági termékeket, amelyeket oly szívesen a kisipar produktumai közé soroznak, közelről sem olyan busásak a termelési eredmények, mint a nagyiparban. A nagyipar feljavulását nem a jobb gazdasági helyzetnek köszönheti, hanem, mint ahogy azt általában megállapították, azoknak a könnyítéseknek, kedvezményeknek, amelyeket a kormányzat részéről kaptak. A nagyipar, mint a legtekintélyesebb adózó, jut a hivatalos világban ehhez a megbecsüléshez, akinek joga van erre a dédelgetésre, szemben a kisiparral, amely szegény, lerongyolódott s bizony nem igen ad virilistákat az államnak. Mi feltétlenül helyesnek tartjuk azt, ha úgy az adózó érdekeinek a védelmében, mint az adójövedelem biztosításának az érdekében megsegítjük a nagyipart, mindössze azt kifogásoljuk, hogy a nagyipar támogatása közben megfeledkeznek a kis- és kézműiparról, s amíg a nagyiparnak adó, vám, Oti, Mahi kedvezményekkel kedveskednek, addig a kis és kézművesipar minderről csak hírből hall, de sem az adó, sem az Oti terhein nem próbál könnyíteni senki. A hivatalos gazdasági politikának több gondot kellene fordítani a kisexisztenciák megélhetésének a biztosítására. Hiszen nem szabad elfelejteni, hogy az indusztriálódó Magyarországon több, mint háromszázezer kézműiparos család él, tehát több mint egymillió kétszázezer ember eszi itt ennek a nyomorúságos keresetnek száraz kenyerét. Ennek a háromszázezer embernek a nyugodtabb, biztosabb megélhetéséről gondoskodni nemcsak egyéni érdek, de nemzetgazdasági szempontból is igen fontos lenne, és, ha van az államnak a nagy exisztenciák támogatására pénze, kell, hogy a kicsinyek részére is legyen. Hiszen nemcsak az adóról, az Otiról, Mabiról van szó, hanem mindarról, amit a nagyipar ezenkívül is kap. A kisipar a devizazárlat óta nyersanyaghoz jóformán nem jut és alig tudja beszerezni a szükségleteit. Képtelen exportálni, mert amíg a nagyiparos a valutabeszolgáltatási kedvezményekben részesül, a kisipar árukiszállítása körül is nehézségek vannak. Mit tehet egyebet, kénytelen ezer nehézségen keresztül, minden támasz nélkül végigverekedni magát és amíg a harcban vérzik, végrehajtják adóért, Mabiért és OK-tartozásért. Objektív adatok beszélnek arról, hogy a legutóbbi néhány esztendő alatt is hány kis- és kézművesiparos volt kénytelen iparát feladni, mert a közterheket nem bírta, viszont a munkájából megélni nem tudott. Mi lett ezekkel ? A bádogosból rakodómunkás, a cipészből uccaseprő, az aranyműves havat hány és ezernyi drága, szorgalmas munkáskéz tétlenül áll közelebb a koldusfillérekhez, mint a becsületes munka kenyeréhez. Arra a heroikus küzdelemre, amit a kisiparosnak kell végigharcolni, nincsen példa; de hogy ezt a harcot nem fogják tudni végigharcolni, az is biztos. És mi lesz akkor, ha ez bekövetkezik? A dédelgetett nagyipar meg fog maradni, de a kispolgári társadalom dolgozó zöme elproletarializálódik, elsenyved, elpusztul és vele az államnak az a fenntartó eleme, amely a munkásegységet reprezentálja. Hát jobb lesz ez így? Vagy még jobb lenne ennek a háromszázezer dolgozni akaró embernek hóna alá nyúlni, hogy emberségesen megéljen a maga és az állam hasznára.