Nemesfémipari Közlöny, 1937 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1937-01-02 / 1. szám

A NEMESFÉMIPARI SZÖVETSÉG, A DRÁGAKŐCSARNOK ÉS AZ ARANYMŰVES IPARTESTÜLET HIVATALOS LAPJA XVII. évfolyam Budapest, 1937. január 2­1- szám 1ST­E­N VELED kedves Ó év, szivesen bucsúzunk tőled. Túlzás lenne azt mondani, hogy fáj a búcsú, hiszen sok jót nem hoztál nekünk. Amit el­­viszel, az több, sokkal több annál, amit adtál. Elvittél egy évet tőlünk, még­pedig — s ez a baj — egy hiá­bavaló évet, amikor ismét nem tör­tént velünk semmi jó, semmi olyan, amire szívesen emlékeznénk, vagy azt mondhatnánk, ha egy évvel közelebb értünk a sírhoz, legalább utódaink javára maradandót alkottunk. Bizony nem alkottunk, nem is alkothattunk, mert hisz Te is még az ú. n. krízises évekhez tartoztál. Ezeket az éveket, úgy látszik arra teremtette az Isten, hogy bennük minden munkatörekvés eredménytelenül elsorvadjon. Vaj­­on, kinek tehetünk érte szemrehányást? Senkinek. Nem is teszünk, lassanként tudomásul vesszük, hogy mindennek úgy kell lenni, ahogy van és ha munkánk a napi kenyér sokszor el­érhetetlen magasságáig elvisz bennün­ket, hálásak vagyunk ezért is. Szeré­nyek lettünk az utóbbi években, sok­kal kevesebbel elégszünk meg, mint azelőtt. Erre a szerénységre is te szoktattál s azok az előző évek, ame­lyek lassanként leszedik rólunk a fia­talság erejét, anékü­l, hogy azt mond­hatnánk: érdemes volt. De talán még nem késő, hiszen ki lát a jövőbe. Le­het, hogy ez az új esztendő már meg­hozza mindazt, amire évek óta hiába várónk. Bár igy lenne és mi szívesen elfelejtenék a régi bajokat, a résti nyomort s út erővel felvértezve elő­­ből kezdenénk mindent. Bár igy len­ne, bár újra kezdhetnék ott, ahol nlv rée-n abbahagytuk még a remény­kedés­t TESSÉK megfigyelni, milyen ügye­sen sáfárkodik a belga gyémánt­szindikátus. Milyen dicséretes okos­sággal védi meg az érdekeit. Figyel­jük meg azt a három számot, amelyet a Hübner-féle statisztika közöl s amely szerint a gyémántszindikátus 1933. évben éppen ötven százalékkal termelt kevesebbet, mint az 1932. év­ben. A termelés lecsökkenése nem véletlen, nem is azért történt, mert kevesebb a lelőhely, mint az előző években volt, hanem azért történt, hogy a kínálat ne szárnyalja túl a ke­resletet és az erős kínálat ne törje le az árakat. Abból az egyszerű elvből indultak ki, hogy a forgalom fokozásá­val csak akkor lehet nagyobb haszonra szert tenni, ha a kereslet is megnöve­kedik. Ha azonban a kereslet vissza­fejlődik vagy stagnál, nem szabad sok árut a piacra dobni s ilyenkor inkább a kis forgalom mellett kell megkeresni a tisztességes üzleti hasz­not. Ennek az elvnek az igazságát senki sem vonhatja kétségbe sőt min­denki tudja is csak éppen nem köve­tik a szindikátus példáját. Pedig hát okosabb lenne, ám példának okáért a mi ezüstmí­veseink nem azon igye­keznének, hogy sok árut, talán fölös­legesen sok árut, dobjanak a piacra, hanem a keresletnek megfelelő meny­­nyiséget, olyan megfelelő áron, adja­nak el, hogy úgy a munkás, mint a munkáltató becsületesen meg tudjon élni. Mi lesz аж ezüsttel? Az ezüstpiacokon immár teljes esztendeje uralkodó nyugalmat az utób­bi hetekben ismét élénkség és bizakodás váltotta fel. Ez a változás első­sorban Roosevelt újraválasztásával van összefüggésben, mert őt általában az ezüsttermelők pártfogójának tekintenek. Bíznak abban, hogy amint el­nökségének első ciklusa alatt lendületet tudott adni a pangó ezüstpiacnak, úgy most sem fogja elhanyagolni országa egyik legjelentékenyebb termelé­si ágát. Ez a­ remény termelte ki a new-yorki és a londoni ezüstpiacon az utóbbi hetek folyamán a hosszpozíciókat, amelyeket utóbb a valutapiacok eseményei megerősítettek és kiszélesítettek. Az 1934. évi amerikai ezüstpolitika szerves része volt Roosevelt gazda­sági újjáépítő programmjának. H hasonlóképen a mezőgazdasági termékekhez fűződő árpolitikájához, igyekezett a világpiacokon elhanyagolt ezüst árát emelni, hogy ezáltal javítson az eladósodott amerikai ezü­stermelők anyagi helyzetén. Miután az ezüst monetáris rehabilitációja az 1933. évi londoni konferencián meghiúsult, nem maradt más hátra, minthogy az áremeléshez szükséges rendszabályokat hazai keretek között valósítsa meg. Így született meg 1934. nyarán az úgynevezett Silver Purchase Act amely a dollárbank­­jegyek fedezetéül az arany mellett egynegyed erejéig az ezüstöt is elfogadta és felhatalmazta a kormányt hogy az ezüstvásárlást a világpiacokon mind­addig folytassa mig a bankjegyek fedezeti iránya a fenti módon meg nem valósul. Az amerikai kormány a törvényi felhatalmazás alapján tényleg még­is kezdte az ezüstvásárlást olyan mértékben, hogy ahhoz foghatót nem ta­lálhatni az ezüstpiac történetében. A nagymértékű vásárlással párhuzamosan természetesen az árak is feljavultak. Ez a vásárlási politika 1934. júniusától 1935. novemberéig tartott s ez alatt az ezüstár negyvenkét centről hatvanöt centre emelkedett. 1935. novemberében a kínai valutáris eseményekkel kap­csolatosan az amerikai kormány váratlanul megszüntette az ezüstvásárlást, holott a Silver Purchase Act-ben megállapított fedezeti arány még távolról sem volt elérve, sőt éppen ellenkezőleg, a fedezeti arány ez év folyamán romlott. Az Unió aranytartaléka példátlan arányokban megnövekedett, úgy hogy ha a 4:1 arányt szem előtt kívánná tartani, óriási méretű további ezüst­­vásárlásra lenne szükség. Noha a jövő ezüstpolitikája tekintetében hivatalos nyilatkozat nem hangzott el, mégis sejteni lehet, hogy éppen az aranykészlet előre nem látott megduzzadása következtében elejtik az arany-ezüst fede­zeti arányának tervét, amely az adott helyzetben nagymértékű ezüstvásár­­lást tenne szükségessé. De az eddigi ezüstpolitika abbahagyására a bekö­vetkezett politikai és gazdasági eseményéből is következtetni lehet. Elsősor­ban Roosevelt pozíciójának megerősödése és az általános gazdasági helyzet megjavulása feleslegessé teszi a tavalyi ezüstpolitika folytatását. Nem sza­bad elfelejteni, hogy a Silver Purchase Act az ezüsttermelők érdekeit kép­viselő szenátorcsoport az úgynevezett Pittmann-féle ezüstblokk befolyása alatt, illetve e csoport megnyerése végett látott napvilágot. Rooseveltnek gazdaság­politikai tervei keresztülviteléhez feltétlenül szüksége volt a Pitt­mann-féle csoport támogatására a szenátusban, ahol akkor még többséggel nem rendelkezett. Ezért azonosította magát a Silver Act-el, amelynek alap­­gondolata — mint említettük — beillett gazdasági programmjába, de célki­tűzésben túlzottnak tartott. A mai többsége mellett, az elnök már minden külön érdekre tekintet nélkül saját belátása szerint dönthet ebben a kér­désben is. . ___"

Next