Szabók Szaklapja, 1926 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1926-01-15 / 1. szám

2. olda­­l nem okozhat nekünk fájdalmat, hogy elmúlt. Legföljebb a megpróbáltatásokban edződ­hettünk erősebbé, akiknek használt ez a kényszerű iskola. Hasonló helyzetbe nem először jutott azonban szakszervezetünk, csak a megélhetés gondja ne­m volt általá­ban sohasem ennyire égető, mint most. Szervezetünk benső ereje, taglétszáma, tel­jesítőképessége, a sorozatos válságos eszten­dők után is nagyobb ez idő szerint, mint bár­mikor a háború előtti vagy a háború alatti válságos esztendőkben volt. Nem kell tehát lemondanunk, ha egyelőre bizonyos fokú visszafejlődést látunk. Szervezkedési moz­galmunk gyökerei ma már sokkal mélyebbre ereszkedtek, semhogy a viharos idők azt ki­tépni tudnák. A kezdődő évvel új munkába kell fognunk s meggyőződéssel tovább küz­deni szervezetünk fejlesztéséért és a szabó­­munkásság jobblétéért., A kizsákmányolás­ ravasz módszereit kell megismernünk, hogy m­eggy­őződés, elszántsággal, tántoríthatatla­­nul haladhassunk nagy céljaink felé. A mun­kásosztály szembenáll az egész kapitalista vi­lággal. Számban és erőben sokszorta fölülmúlja ellenfeleit, de eddig mégsem tudta céljait m­eg­­valósítani, mert az a maroknyi csoport, amely minden államban a politikai és gazdasági ha­talmat a kezében tartja, a munkásosztály köré­ből is talál segítőtársaikat hatalmának megtar­tására és biztosítására. Hiszen elvitathatatlan, hogy a­ szociáldemo­krata párt a gazdasági és politikai mozgalom segítségével néhány évtized alatt óriási ered­ményeket ért el. Ha meggondoljuk, hogy a mo­dern munkásmozgalom első önálló megnyilvá­nulása csak a múlt évszázad negyvenes éveitől datálódik, ha figyelembe vesszük, hogy a szo­cializmus e rövid néhány évtized alatt milyen nagy utat futott be, akkor meg lehetünk elé­gedve az eredménnyel. Igaz, hogy sokan van­nak, akik úgy vélik, hogy gyorsabb ütemben kellene haladnunk, akik azt gondolják, hogy elég ideig ettük már­ a nincstelenség keserű ke­nyerét és megérdemelnék, hogy most már mi is nagyobb mértékben részesedjünk munkánk eredményében. Azonban a kívánság egymagá­ban nem elegendő az évszázados kapitalista hatalmi szervezet megdöntéséhez. Az a néhány évtized, amióta a szocialista mozgalom a tudo­mányos megismerés erejével támadja a kapita­lista rendszert, az emberiség történetében na­gyon csekély időt­ jelent. Olyan mélyreható, az egész társadalmi szer­vezetet megváltoztató átalakulást, amelyet a szocialista munkásmozgalom akar, nem lehet máról-holnapra ugrásszerűen megvalósítani. Azok, akik ma az emberek nagy többségét ki­zsákmányolják és a saját szolgálatukba kény­szerítik, erőszakos szervezetüket, annyira kiépí­tették és olyan erősen körülbástyázták, hogy csak az állandó, elszánt, kemény harc tud egy­­egy rést ütni a szilárd falakon. Megnehezíti a harcot az is, hogy az évszázados tradíciókat is fölhasználják a­ munkások táborának meggyön­­gíttésére. A vallásos érzés fejlesztése és az úgy­nevezett hazafias érzés fölhasználása a kizsák­mányolás szolgálatában a munkások nagy tö­megeit tartja távol a mozgalomtól. Ismételjük, hogy még olyanok is vannak, akik egyenes el­lenségei a munkásmozgalomnak és teljes meg­győződéssel védik azoknak az érdekeit, akik munkaerejüket a saját gazdagodásukra hasz­nálják föl. Elsősorban azzal kell tisztában lennünk, hogy milyen módon jöttek létre azok a nagy vagyonok, amelyek egyesek kezében fölhalmo­zódnak és eszközül szolgálnak arra, hogy a munkások nagy tömegeit, éppen e fölhalmozott nagy vagyon segítségével állandó szolgaságban és nyomorúságban tartsák. A kapitalista ter­melés alapja a munkaerő fölhasználása és ki­zsákmányolása. A termelés nagy eszközei: a munkaszerszámok, a gépek és az üzemek a je­lenlegi társadalomban magántulajdonban van­nak. Maga a munkás, ha meg akarja szerezni az élethez szükséges élelmiszerek mennyiségét, akarva vagy nem akarva kénytelen azoknak eladni munkaerejét, akik a termelőeszközöket magukhoz ragadták. Természetes, azokról van szó, akik nem tud­nak önállóan berendezkedni, akik nem termel­hetnék saját maguk, hogy a termelt árukat az árupiacon értékesíthessék. Az egyik oldalon ott látjuk az ipari termelésre szolgáló üzeme­ket, a másik oldalon azoknak a nagy tömegeit, akiknek nincs más tulajdonuk, mint a munka­erejük. Ha azt akarják, hogy saját maguknak, vagy esetleg családjuknak megfelelő mennyi­ségű élelmiszert keressenek, akkor el kell ad­niuk a munkaerejüket. A munkaerő az az áru, amelyet a munkás visz a munkapiacra, élet­szükségleteinek biztosítására. Azt szokták mondani, hogy a kapitalista ter­melésben a munkások szabadsága biztosítva van. Senki sem kényszeríti a munkást, hogy másoknak dolgozzék. A kapitalisták nem kül­denek sem rendőrt, sem csendőrt azokért, akik azt mondják, hogy nem engedik magukat ki­zsákmányolni, tehát nem dolgoznak. Az is igaz, hogy senkinek sem írhatják elő, hogy egy meg­nevezett munkáltatóhoz kell elmennie, hogy en­nek eladja magát. A munkás tehát saját maga válogathatja meg, hogy melyik munkáltatóhoz megy el dolgozni, de a munkáltatók osztályának valamelyik tagjához el kell mennie, mert ha nem dolgozik, akkor éhen pusztul. A kapitalista termelőmódnak ez az a rava­szul kieszelt szabadsága. Azt, mondja, hogy nem alkalmaznak kényszert, pedig a legnagyobb kényszer erőszakával, az éhezés kínjával kény­szerítik a munkásokat arra, hogy üzemeikben munkát keressenek, hogy kizsákmányoltassák magukat. A kapitalista nyugodtan várhat­­­ a gazdaságilag erősebb fél és erejét megszapo­­rítja az is, hogy az államhatalom minden segéd­eszköze szolgálatára áll. A munkás tehát ott várja a munkapiacon, hogy a munkaerejét megvásárolják. Ha mun­kát talált, elkezd dolgozni és a hét végén, ami­kor kifizetik, azt tapasztalja, hogy a munka­bére sokkal csekélyebb, mint azoknak az áru­cikkeknek értéke, amelyeket az ő munkája eredményeképen nyertek. Odamegy tehát a munkáltatóhoz, vagy annak megbízottjához és azt követeli, hogy fizessék meg a munkájának teljes értékét. A munkáltató azonban egysze­rűen napirendre tér a követelés fölött és azt mondja, hogy helyes, rendben van, elismerem, hogy a termelt érték nagyobb a munkabér ér­tékénél, azonban nem vagyok hajlandó többet fizetni. Ha nem tetszik, menjen máshova, pró­bálkozzék meg olyan helyen, ahol többet fizet­nek. Az önérzetes munkás megkísérli más munka­helyen, de végigjárhatja az összes munkahelye­ket, sehol sem fogja megkapni a munkaerejé­nek teljes értékét. Hiszen a kapitalizmusnak az az alapvető sajátossága, hogy a munkaerőt nem fizeti meg teljesen, hanem csak annak bi­zonyos részét. A fönmaradó rész, amelyet a ka­pitalista elvon a munkástól, az az értéktöbblet, amelyet a kapitalisták a munkásoktól kisajtol­nak. A munkásoktól elvont értéktöbblet alapja a tőkés gazdaságnak, ez duzzasztja föl azokat a vagyonokat ,amelyeket egyesek fölhalmoztak és amelyet újra arra használnak föl, hogy a m­un­­kások egyre nagyobb tömegeit zsákmányol­ják ki. A kapitalisták osztályának tehát­­ életérdeke, hogy mindig elegendő munkás álljon rendel­kezésre. Minél több a kínálkozó m­unkás, annál könnyebben bánhatnak el a munkára jelent­kezőkkel, annál kisebb az az összeg, amelyet a munkaerőért fizetnek és annák­­nagyobb a az a­ profitráta, amely a munkáltatók részére meg­marad. Kedvező gazdasági viszonyok között, amikor a munkapiacon nincsen ajánlkozó mun­kás, a munkáltatók értéktöbbletrészesedése ki­sebb mennyiségű, azonban a jelenlegi rendszer alapján sohasem fejlődhetnek a dolgok annyira, hogy a munkások a munkaerejük teljes értékét kapják fizetés gyanánt. Hiszen a kapitalizmus­nak az a lényege, az eltartója és fölhizlalója, hogy nem fizeti meg a munka teljes értékét, mert ha ezt meg kellene fizetnie, abban a pil­lanatban megszűnne, mert a munkásokat csak úgy érdemes foglalkoztatni, ha azok értéktöbb­letet szolgáltatnak a kapitalisták részére. • A kapitalita kizsákmányolás módszereiről több cik­ket fogunk közölni. SZABÓK SZAKLAPJA 4 Meghívó A Magyarországi Szabómunkások és Mun­kásnők Szakegyesülete budapesti csoportja 1926. évi február hó 28-án, délelőtt 9 órakor, a szak­egyesület helyiségében (VII. Almássy­ tér 2. szám alatt) rendes évi közgyűlést tart, amelyre a csoport kötelékébe tartozó buda­pesti férfiszabó-, nőiszabó-, női konfekciószabó-, férfikonfekciószabó-, vásáriszabómunkásokat és munkásnőket, valamint a női k­alapkészítő mun­­kásnőket ezennel meghívjuk. A közgyűlés napi­rendje: 1. A vezetőség jelentése; a) általános­­jelentés; b) pénztári jelentés; c) ellenőrök jelentése és ezzel kapcsolatban határozathozatal a vezetőség fölmentése iránt. 2. Új vezetőség választása. 3. Indítványok és egyéb szervezeti ügyek. Kérjük a szaktársakat é­s szaktársnőket, hogy a közgyűlésen föltétlenül pontos időben jelen­jenek meg. Ugyancsak fölhívjuk az egyesület mindazon tagjait, ak­ik járulékaikkal nyolc héten túl hát­ralékban vannak, hogy azt egyenlítsék ki, mert különben a közgyűlésen nem vehetnek részt. A tagsági könyvét mindenki hozza el. A vezetőség. 1926­­ A V­I­I A pártgyűlés. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt de­cember 25., 26. és 27-én, karácsony napjain tar­totta meg Budapesten, a régi képviselőházban XXIII. pártgyűlését. Nagy várakozások előz­ték meg a pártgyűlést, amennyiben főleg szél­sőséges jobboldali lapok már hetekkel előre új­ból a szociáldemokrata párt bomlásáról, párt­szakadásról stb. koholtak híreket. Más szem­pontokból természetesen nagy várakozással te­kintett­­ a kongresszus felé a szociáldemokrata szervezett munkásság, amely hitvallást, irány­­mutatást várt a tornyosuló szociális és poli­tikai nehézségek s mindazon feladatok tekin­tetében, amelyek a pártgyűlés programját ké­pezték. A szervezett munkásság tisztában volt a helyzettel, s ezért nem tévesztették meg a reakciós és fajvédő sajtó rémhírei. Csalódás csak azokat érte, akik fölültek ezeknek a hí­reszteléseknek, vagy akik ezzel és egyéb mes­terséges eszközökkel tudatosan széthúzást igye­keztek szítani a szociáldemokrácia táborában, újból és újból élesztve önmagukban is a káor­­örvendő hitet, hogy a munkásmozgalom egy­ségét, ezt a leghatalmasabb erőtartalékot, így sikerül majd szétzúzni a kapitalista reakció örömére. A pártgyűlés az egység és erő manifesztá­­ciója lett. De hatalmas tüntetés volt egyúttal a nemzetközi munkásszolidaritás, a népek bé­kéje és a szociális béke megteremtése, a köz­szabadságok helyreállítása és a politikai üldö­zések megszüntetése mellett. Erős — sokszor szenvedélyes — vita folyt a párt belső életéről, az egyik vagy másik tekintetben követendő taktikáról, a pártszervezeti szabályzat meg­alkotásáról, főleg pedig az uralkodói kormány­zati rendszer tarthatatlanul reakciós és nép­ellenes magatartásáról, de valamennyi fölszó­laló hangoztatta azt a meggyőződését, hogy csak minden erő összefogásával, a párt erejé­nek növelésével és egységének föltétlen meg­óvásával remélhető a reakció legyőzése és jobb viszonyok teremtése. Emellett a hatalmas meg­nyilatkozás mellett eltörpült az a csínytevés­­számba vehető cselekedet, hogy néhány magá­ról megfeledkezett és önmagának zavaros „for­radalmi “ és „ellenzéki“ allűrökben tetszelgő egyén a pártgyűlés megzavarásának szándéká­val röpiratokat dobott a karzatról a pártgyű­­lési küldöttek közé. A politikai megnyilatkozások mellett a mun­kásságnak ez a parlamentje természetesen köz­­gazdasági és szociálpolitikai természetű ügye­ket is tárgyalt. Itt a munkanélküliség és a gazdasági helyzet kérdését, a munkanélküliség elleni biztosítás, valamint egyéb szociális vo­natkozású kérdéseket, nevezetesen a nemzet­közi munka­ügyi konferenciák egyezményeinek és ajánlatainak a magyar törvényhozás által leendő megvalósítását. A nemzetközi szolidaritás megnyilvánulása gyanánt a Szocialista Munkás Internacionále üdvözlőlevelet küldött a kongresszushoz, Né­metország, Ausztria, Jugoszlávia és Csehszlo­vákia­ testvérpártg­ái pedig küldöttekkel kép­viseltették magukat. A tárgyalás anyagát természetesen csak a legszűkebb formában ismertethetjük e helyen, egynéhány fontosabb szociálpolitikai, és a köz­szabadságokra vonatkozó részletet ismertetve az elfogadott határozati javaslatokból. A párt­vezetőség és a parlamenti csoport jelentését Farkas István elvtárs ismertette és a jelentést a pártgyűlés egynapos tárgyalás után öt szó ellenében tudomásul vette. A munkanélküliség, a politikai és gazdasági helyzet volt a tárgysorozat 2. pontja, előadója pedig Peyer Károly elvtárs, aki hatalmas be­szédben mutatta ki, hogy az adott belpolitikai és külpolitikai viszonyok miként teszik tartha­tatlanná a mai kormányzati rendszert és mennyiben okozója ez a nyomasztó gazdasági helyzetnek és a munkanélküliségnek. Határo­zati javaslatában az ország demokratikus be­rendezkedése van megjelölve a jelenlegi álla­potok megváltozásának fő kelléke gyanánt. A gazdasági és szociális vonatkozású részeiben a határozati javaslat követeli többek között: 1. a kormány tervszerű és állandó beruhá­zásokkal, termelési hitelek folyósításával, az uzsoramentes kamatpolitika érvényesítésével tegye lehetővé az ipar és kereskedelem nor­mális menetét; követeli 2. a munkanélküliség esetére szóló kötelező biztosítás törvényét; 3. munkáskamarák létesítését, Munkaügyi Hivatal szervezését, amely a különböző mi­nisztériumokban lévő munkaügyeket egyesíti és az érdekeltségek bevonásával a munka­ügyek intézésére paritásos szervet létesít; 10. a nemzetközi munkaügyi konferenciák egyezményeinek és ajánlatainak, különösen a nyolcórás munkanapra vonatkozó egyez­ménynek ratifikálását; végül 11. megismétli és újból hangsúlyozza a pártgyűlés az 1924. évi április 20—22-én meg­tartott XXII. pártgyűlésnek a szociálpoli­tika, a szociális egészségügy, a munkásvéde­lem, a szociális biztosítás, a rokkantügy terén fölállított követeléseit.

Next