Vas- és Fémmunkások Lapja, 1927 (33. évfolyam, 1-24. szám)

1927-01-14 / 1. szám

A MAGYARORSZÁGI VAS- ÉS FÉMIPARI INC XXXIII. évfolyam, 1. szám □III Előfizetési ár: A Szövetség tagjai részére hetijárulékok ellenében, magánosok részére egész évre 9 pengő 60 fillér, félévre 4 pengő 80 fillér. Rokonszervezeteknek külön meg­egyezés szerint. Egyes szám ára 40 fillér. Hirdetések díjszabás szerint számíttatnak MUNKÁSOK ÉRDEKEIT KÉPVISELŐ LAP NI. Budapest, 1927 január 14 □IBI Megjelenik minden hé második és negyedik péntekén. Szerkesztőség és kiadóhivatal, VII. Thököly­ út 36. Telefon: József 80—58. Szerkesztőségi zárlat a lap megjelenése előtt négy nappal. A szerkesztővel értekezni lehet minden nap 12—12 óra között Gazdasági kilátások az új évi­en M­t.) A kormány többé-kevésbé befejezte sa­ját hatalmának szanálását, fölhasználván az ország közvagyonát elsősorban arra, hogy meg­erősítse azokat a berendezkedéseket, amelyek egy nem demokratikus kormányrendszer fön­­tartásához szükségesek. Van most már államosított rendőrség, csend­­őrség, határ- és folyamőrség rendezett státus- , sál, megfelelő dotációkkal, de még mindig nin­­­­csen élet az ország közgazdaságának ereiben és nincsen lehetősége az életet biztosító ter­melőmunkának. Százezrei a dolgos munkás­kezeknek vannak tétlenségre kárhoztatva, a tömegek fogyasztóképtelenségénél fogva teng- cfeng a kereskedelem, a forgalom, a dolgos munkásemberek után élő kisipar. De a nagy­ipar is csak minimális munkáslétszámmal dol­gozhat és nem szívja föl a mezőgazdasági ter­melés sem a földnélküli mezőgazdasági mun­kástömegeket. És ami még hiányzott, azt is megkaptuk az új esztendőre: Franciaország­ból ezrével küldik haza a kivándorolt magyar munkásokat, hogy szaporítsák itt a nyomort, az ínséget. Politikai körül­zártságunk viszont lehetetlenné teszi az utódállamok területén való elhelyezkedését a magyar munkásságnak. . Mire, hová fog mindez vezetni? Ki tudja ezt Köre megmondani? Érezni fogja-e a kormány is az a mammut kormánytöbbség, amelyet Bethlen gróf a háta mögé állított, azt az elen­­­ fedhetetlen kötelességet, hogy most mindenek­uzeánt harcot kell kezdetü­ök a tömegmunkanel­­kéüliség és tömegnyomoruság leküzdésére? Nem sok bizalmunk lehet benne,. Eddig is csak ígéreteket hallottunk,­ mulasztásokat ta­pasztaltunk, cinikus közönyt az ország lakos­ságainak szenvedéseivel szemben. A nagyhan­gon hirdetett állami beruházások nem érezte­tik hatásukat a gazdasági élet széles terein, pedig a pénzügyi kormány ugyancsak szorítja az adósráfot és mutatja ki a nagyobbnál na­gyobb fölöslegeket. Ezeknek a fölöslegeknek vissza kell térniük a gazdasági életbe, mert különben elapadnak az állami bevételek for­rásai is, nagyobb lesz a nyomor és fokozódik a­­ jogos elkeseredés minden téren. Az az építkezési tevékenység, amelyhez a szociáldemokrata községi képviselők csoportjai­nak sürgetésére fogtak hozzá a városok, az egyedüli pozitívum, amellyel szemben állunk, ez azonban csak egy vizcsepp a forró kövön azokkal az igényekkel szemben, amelyek a mai helyzetben fönnállanak. Nem látjuk ennek a példának követését a kormány részéről és nem látunk semmi törekvést arra, hogy a nagyipar a maga nagy f­el­vevői képe­sségei­vel véget vet­hessen a tömeges munkanélküliségnek. Komolyan kell azonban a munkásságnak is és elsősorban az ország vas- és fémmunkásai­nak foglalkozni a most kialakuló új gazdasági állapotokkal. Az új pénz visszahozza a fillérek­ben számolt munkabéreket, a gazdasági lerom­lottság leszorította a munkabértételeket és megtámadta mindazokat a gazdasági vívmá­nyokat, amelyeket a munkásosztály részére az osztálytudatos gazdasági szervezettség biztosí­tott. Meg van támadva a 8 órai munkanap, a bizalmiférfi-rendszer, a béreknek kollektív szerződésekkel való biztosítása, a munkaköz­vetítés, a szervezkedés lehetőségei a munka­helyeken és a többi, számos előny és vívmány, amelyek nélkül a munkásosztály nem biztosít­hatja életlehetőségeit. Szorosabbra kell összefogniok a dolgos ke­zeknek, megértést teremteni sorainkban, vissza­utasítani minden olyan törekvést a szervezeti életen belül, amely az erő gyengítését jelent­­hhetné. Szívós kitartással kell erősítenünk szö­vetségünk erkölcsi és anyagi tőkéit, kipróbált szervezeteink és intézményeink iránt fokozni kell hűségünket és kitartásunkat. Soha nem szűnő lelkesedéssel kell végeznünk a szervezés apostoli munkáját, mert a hosszú, nyomorteljes évek meglazítottak sok köteléket és elsodortak számos harcos társat a küzdés porondjáról. Az új év új gazdasági kialaku­lásaira föltétlen kihatással lesz a munkásság szervezettsége vagy szervezetlensége. Nem szabad szem elől­­tévesztenünk, hogy ellenfeleink, de különösen a magyar nagytőké­sek különösen kihasználták a munkásosztályt mélyen sújtó válságos éveket, kiépítették vég­váraikat, szoros­­szövetségeket és az ország határain is túlra terjedő kartellegyesüléseket létesítettek. Csupa olyan körülmények, ame­lyek parancsolólag mutatják az utat, amelyen haladnunk kell. Legyünk tehát egyenként és együttvéve öntudatos, elszánt és bátor har­cosai a saját jobb jövőnknek, kovácsai a saját sorsunknak. 8®8B»®BS»»»»»»8»»Sa8»»«»e»8»»«8888 Harc a szakszervezetek ellen Nem először történik Magyarországon, hogy kormánykörökben harci riadót fújnak a szo­cialista szakszervezetek ellen. Láttuk ezt báró Bánffy Dezső miniszterelnök kormányzása ide­jén, amikor is a legelképzelhetetlenebb módon üldözték a szakszervezeteket és azok tagjait. Amidőn pedig Bánffy kiábrándult a szakszer­vezetek elleni terrorra épített ábrándjából, maga jelentette ki a nagy nyilvánosság előtt, hogy kormányzásának legnagyobb bűnét a szakszervezetek üldözésében látja, amely kije­lentéssel egyben az üldözötteknek a legmesz­­szebbmenő elégtételt is szolgáltatta. Bánffyt követte később e téren gróf And­rássy Gyula, aki szintén azt állította kormánypro­gramja gyanánt, hogy ki fogja pusztítani a szociáldemokrata szakszervezeteket. És bár ez­­irányban a kormányhatalom részéről minden megtörtént, a munkások szervezkedését meg­bénítani mégsem sikerült. "‘ MhdShfét irtani a szakszervezeteket. Nem kisebb ember ennek az elhatározásnak a mozgatója, mint az ország belügyminisztere, aki nagy elfoglaltsága mellett, úgy látszik, még arra is ráér, hogy ilyen munkával is foglalkozzon. Okot erre ezúttal az képez, hogy „a szakszervezetek terrorizálnak és hogy, nem állanak nemzeti alapon“. Azok mond­ják ezt, akik csendőrszuronyokkal rendezték a választást, azok mondják, hogy nem állunk nemzeti­ alapon, akik jogtalanságban tartják a munkások millióit, akik­­ kirekesztik és elnyo­mott páriává sülyesztik a népet. Azok vádolnak bennünket hazafiatlansággal, akik tótokból, svábokból vedlettek át fajvédőkké. El­hisszük, hogy a reakciónak nem tetszenek a modern osztályharcos szakszervezetek. Nem azért, mert megalkuvást nem ismerve, harcol­nak a munkásság érdekében és szembe mernek szállni minden elnyomatással és jogfosztássa­l. A hatalmon lévők azt szeretnék, hogy a szociál­demokrata szakszervezetek sárga szervezetekké alakuljanak. Olyan öszvéregyesn­letekre volna szükségük, amelyeket be lehet fogni a kurzus szekerébe s amelyek népámító politikájukhoz jók lennének néha uszálynak. Ha pedig ez nem sikerülne, úgy minden munkásintézményt és munkásszervezetet letörni és megsemmisíteni a cél. * Bár a szándék komolynak mutatkozik, a munkásság most is fölemelt fejjel várja az ellene és szakszervezete ellen megindítandó harcot. Várja a harcot fölkészülve, attól a meggyőződéstől eltelten, hogy a szakszerveze­tek, minden üldözés ellenére, továbbra is szocia­lista szakszervezetek maradnak, amelyek a jö­vőben is éppoly eréllyel fognak a munkásság gazdasági, szociális és kulturális érdekeiért harcolni, mint eddig­. A Magyarországi Szakszervezeti Tanács 1926 december 23-án tartott ülésén foglalkozott a szakszervezetek ellen intézett miniszteri és államtitkári támadásokkal és egyhangú hatá­rozatával megállapította, hogy valamennyi szakszervezet meghatározott céljainak valóra váltásáért a legnagyobb elnyomatás idején is a legnagyobb áldozatkészséggel és önfeláldo­zással dolgozott. A szakszervezetek segélyezik a munkanélkü­lieket, betegeket, rokkantakat, özvegyeket, ár­vákat, végzik a m­­nkaközvetítést, gyógyítják és támogatják a munkáspénztárból kihagyott munkásokat és alkalmazottakat, oktatják, ne­velik tagjaikat és ezzel az ország érdeke szem­pontjából a­ leghasznosabb és leghazafiasabb munkát végzik. Ezért sem a­ múltban, sem a jelenben nem kértek és nem kérnek elismerést. Amikor a szakszervezetek az ország érdeké­ben ilyen fontos és hasznos munkát végeznek, a leghatározottabban tiltakoznak az ellen, hogy hivatalos egyének, akiknek kötelességük volna a nép érdekeit szolgáló munkát támogatni, ezt fenyegetésekkel és hamis vádakkal elgáncsolni igyekeznek. A kormány kifogásolja a szakszervezetek nemzetköziségét, de nincs szava a munkáltatók nemzetközi kartelje, a­ különböző zöld és sárga nemzetközi szervezetek ellen, amelyek igazán nem a dolgozó nép érdekeit szolgálják. Amíg a munkáltatók nemzetközileg szervezkednek, ad­­dig a munkásoktól sem lehet elvenni ezt a jogot. Amíg a kapitalista és más nemzetközi szervezetek beleavatkoznak az egyes országok­ban lévő szervezeteiknek beléletébe, addig a munkások nemzetközisége nem befolyásolja az egyes országok munkásszervezeteinek az ön­rendelkezési jogát. De hiszen a kormány maga is tagja a nemzetközi Népszövetségnek. A Szakszervezeti Tanács megállapítja, hogy a szakszervezetek nem politizálnak, ami azon­ban nem jelentheti azt, hogy a szakszerveze­tekben tömörült munkások és alkalmazottak ne lehessenek a szociáldemokrata párt tagjai. A dolgozók nagy tömege érzi, hogy Magyar­­országon egyedül a szociáldemokrata párt küzd az egyesülési és gyülekezési jogért, a munkás­­védelemért és minden fontos szociálpolitikai törvényért. És ez a magyarázata annak, hogy a dolgozók tömegei miért ragaszkodnak a szo­ci­áldemokrata párthoz. A Szakszervezeti Tanács megállapítja, hogy megfelelő szociálpolitikai törvénykezést sür­gető beadványaira az ez ügyekben eljáró kül­döttségei ugyan állandóan ígéreteket kaptak a kormánytól, de ezeket az ígéreteket sohasem váltották be. Ilyen körülmények között a mun­kásság nem bízik a kormány ígéreteiben és tu­datában van annak, hogy csak a saját erejével­­tud a Tmest helyzetén affgitelni*.. A Szakszervetségi Tanács mindezek figye­lembevételével fölhívja a munkásokat és alkal­mazottakat, hogy­ tartsanak ki híven szerveze­teik mellett, a még távol­ állókat hozzák be a szervezeteikbe és ápolják a testvériséget és szolidaritást. eSB88»88ffi««S3»»S»8SSB»138*®S5S»888»8» Megindul a kislakásépítkezés A főváros törvényhatóságának közgyűlése, e hó­ 7-iki ülésén, a plénumban való, többnapos szenvedélyes vita és hosszú szakbizottsági ta­nácskozás után elfogadta több fővárosi pénz­intézetnek­ és építési vállalatnak összesen 3400 egy- és kétszobás lakásnak a­ főváros telkein való fölépítésére irányuló javaslatát. Ez a ha­tározat lehetővé teszi egy körülbelül 400 mil­liárd (32 millió pengő) rugó összegnek egy éven belül a közgazdasági életbe való felszívódását, lehetővé teszi, hogy a családok ezrei, amelyeket a háborús évek következményei emberhez nem méltó odúkba kény­szerített, végre — ha nem is minden tekintetben, de viszonylag mégis — megfelelő lakáshoz juthassanak. A szociáldemo­krata községi frakció hosszú és szívós küzdel­mének eredménye ez, eredménye annak a mun­kának, amely nem szűnt meg egy percre sem mint élő lelkiismeret figyelmeztetni a főváros tanácsát és a törvényhatóság többségét a munkanélküliekkel és lakástalanokkal szemben fönnálló kötelezettségeire. Szociálpolitikai horderejére az ezen határo­zat nyomán keletkező lakásépítkezésnek szük­ségtelen itt rámutatnunk, elég ehhez annyi, hogy m­íg Bécs városa a szociáldemokrata ve­zetés ideje alatt körülbelül 30.000 lakást épített, tehát egy oly tömeg számára teremtett olcsó és egészséges lakást, mint például Szeged össz-­ lakossága, midig itt Budapesten, a keresztény­nek nevezett Wolff-párti uralom alatt egyetlen egy lakás­ sem épült községi kezdeményezésre, mindaddig, míg elvtársaink 1925-ben be nem vonultak a közgyűlésbe, amikor is rövidesen 1200 lakás épült házi kezelésben. A mi állami és községi kormányzataink hosszú ideig merev dogmat­izmussa­l utalták az építkezés feladatát a magántőke hivatásai közé, elutasítván maguiktól még a kezdeménye­zés kötelességét is. Elfeledkeztek arról, hogy a magántőke tevékenységét mozgató erő nem a humanitás, nem a szükségletek jó és olcsó ki­elégítése, hanem a profit, így lettek a ma­gyar városok a tüdővész fészkei, így lett Bu­dapest a tüdővészhalandóság terén első városa az európai kontinensnek, amelyben a nagy­ünnepélyek között fölavatott Bergen-udvar mellett, Suhajda-telepek, Auguszta- és Lensce­usi baraktáborok, szeméttelepekbe ásott barlang-

Next