Vas- és Fémmunkások Lapja, 1928 (34. évfolyam, 1-25. szám)
1928-01-13 / 1. szám
. A MAGYARORSZÁGI VAS- ÉS FÉMIPARI INL XXXIV. évfolyam, 1. szám [IBSB Előfizetési ár: A Szövetség tagjai részére heti járulékok ellenében, magánosok részére egész évre 9 pengő 60 fillér, félévre 4 pengő 60 fillér. Rokonszervezeteknek külön megegyezés szerint. Egyes szám ára 40 fillér. Hirdetések díjszabás szerint számíttatnak MUNKÁSOK ÉRDEKEIT KÉPVISELŐ LAP INC Budapest, 1928 január 13 □III Megjelenik minden hő második és negyedik péntekén. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VII. Thököly út 56. Telefon: József 380—53. Szerkesztőségi zárlat a lap megjelenése előtt négy nappal. A szerkesztővel értekezni lehet minden nap 12—2 óra között . Ma visszatekinten az elmúlt év küzdelmeire és mérlegre tesszük az elért eredményeket, úgy érezzük, hogy a végzett munka utáni eredménynek nagyobbnak és szebbnek kellene lenni. De ugyanekkor megnyugvással tölthet el mindnyájunkat az a tudat, hogy az eredmény csupán számszerűen kifejezve kicsi, az értéke azonban elég nagy. A kis eredményt nagy értékűvé az a körülmény teszi, amelyben ma a magyar munkásság él. A reakciósok egymással összefogva különösen bennünket, vas- és fémmunkásokat igyekeztek letaszítani arról a magaslatról, amelyen Szövetségünk, mint a magyarországi szakszervezetek leghatalmasabbja, áll. Azt az erőt, amit Szövetségünk jelent, akarták mindenáron megbontani, hogy így azután a többi szakszervezetek tönkretétele már könnyebben menjen. Az elmult év folyamán igen gyakran volt szükség arra, hogy lapung nasapjain szovategyük mindazonat a sereimenet, amelyen a leveselen kozigazgatási frueznevesek revén Szovetsegüng tagjait értéti. Ugyancsak számtalanszor Juvtug lol is lebegenek ügyeimet azokra a fevetetlen állapotokra is, amelyeket Kuromezo gyárakban es vasipari telepesen a munkáltatok meghonositottak, vagy meghonosítani akartak, ivanuen ilyen szavuus, amilyet metekesek tele címeztünk, pusztana kiano szó volt, amivől önként következik, hogy abban az esetben, ha szaktársaink nem lettek vonta olyan fegyelmezettek, mint amilyenek a valosagban, askor a sereimen még surűosen ismenetitek volna. A szervezeti élet kiépítésénél mint gátló körülmény szerepelt az általában súlyos gazdasági helyzet, amely sok szaktársban a meggyszenest is megingatta. A helyzet azonban ennek dacára sem adott nagy okot a kétségbeesésre, mert az elmúlt évben 11.227 tag lépett Szövetségünkbe és mert kézenfekvő, hogy az ok megszűnésével az okozat is megszűnik, vagyis: a gazdasági helyzet javulásával a szervezeti élet kiépítésének lehetősége szintén javulni fog. Ugyanekkor meg kell emlékeznünk egy olyan jelenségről is, amely minden vonatkozásban elítélendő. Arról az alarcmairól van szó, amely egy volt szövetségi tag kezdeményezése folytán jött létre azzal a kifejezett céllal, hogy Szövetségünk egységét megrontva, a tőkének tegyen szolgálatot. Hogy ezt elérhesse, még a legaljasabb eszközök alkalmazásától sem riadt vissza. A tőkések, akik minden áldozatra készek, ha a munkásság törekvéseinek elgáncsolásáról van szó, szintén akcióba léptek, hinnek dacára az általuk elért eredmény mégsem olyan, mint amilyent elérni kívántak. Hozzáfűzve ehhez az elmúlt esztendő szervezési munkájából azt a sok küzdelmet, és üldözést, amit szaktársainknak a tagtól kezdve a szövetségi alkalmazottig át kellett élni, nyugodtan mondhatjuk, amit bevezető sorainkban mondtunk, hogy az elért eredmény talán kicsi, az értéke azonban mégis nagy és maradandó. A rossz gazdasági helyzet az előző évekkel szemben csak annyival javult, hogy az építkezés, bár kis mértékben, de mégis megindult. Sajnos, de a munkások nagy nyomorán ez sem tudott változtatni, mert amennyivel a javuló konjunktúra a munkásság általános helyzetét javította, a labilis értékű pengő ugyanannyival, sőt még többel lerontotta. A pengőnek, mint új pénzegységnek bevezetése tehát javulás helyett szintén fájdalmas csalódást hozott, ami igen sok bérmozgalom megindítását tette szükségessé s amelyekben szaktársaink zöme vett részt. Az elért eredmények minden esetben szaktársaink elszántságához és a fenforgó erőviszonyokhoz igazodnak. A tőkések az elmúlt évben is hűek maradtak önmagukhoz, mert a hivatalos hatalomtól támogatva, mindent elkövettek, hogy a munkásságot minél jóban kizskmányolhassák. A nyugati államokban részben már meghonosított ipari koncentrációt is úgy igyekeznek végrehajtani, hogy a munkásságnak még nagyobb tömegei kerüljenek az utcára s hogy ily módon a haszon is minél nagyobb legyen. A koncentráció bevezetését tehát a tőkések szintén a haszon növelésére használják föl, mitsem törődve azzal a végtelen nyomorral, amelyben az ország dolgozó munkássága él. A koncentráció tartozéka a termelés racionalizálása. Ez a kérdés az elmúlt évben még nem jutott olyan stádiumba, hogy a következményeit tisztán lehessen látni. Ennek ellenére szaktársainknak mégis minden okuk megvan föltételezni, hogy amunkáltatók a racionalizálást is úgy fogják végrehajtani, hogy abból ne a dolgozóknak, hanem a tőkéseknek legyen hasznuk. Az elmúlt évet a szociálpolitikai törvényalkotás esztendejének nevezik, konkrét eredményt azonban még sem hozott. Azokat a sürgős törvényjavaslatokat, amelyeknek szükségességét maga a népjóléti miniszter is elismerte, sem valósították meg. Ennek okát azzal magyarázzák, hogy a súlyos gazdasági helyzet teszi lehetetlenné a munkanélküliség csökkentését, de ugyanakkor nem veszik észre, hogy ez a kijelentés egyben magában foglalja azt is, hogy éppen ezért kell a munkanélkülieken a segélyezés bevezetésével segíteni. A nyáron lezajlott nagy mozgalom alkalmával a miniszternél lefolytatott tárgyalásokon a miniszter ismételten elismerte, hogy még a dolgozóknak is igen súlyos gondokkal kell megküzdeni, hogy magukat felszínen tarthassák. Ha tehát a dolgozóknak ilyen nehéz a helyzetük, meg kellett volna érteni a miniszternek azt is, hogy a munkanélküliek helyzete még súlyosabb és hogy rajtuk munkanélkülisegély nyújtásával sürgősen segíteni kell. Az a pénzfölösleg, amit az elmúlt esztendő különböző hónapjaiban a pénzügyminiszter kimutatott, elegendő lett volna arra, hogy nemcsak ennek, hanem más égetően sürgős szociális ténykedésnek is pénzfedezetéül szolgáljon. Ezt a megállapítást még az is indokolja, hogy e fölöslegek a dolgozókat sújtó közvetett adókból tevődnek össze. A munkanélküliek segélyereséről szóló törvény hiányában kizáróan a szakszervezetek azok, amelyek a munkanélküliek nyomorát enyhíteni igyekeznek. Szövetségünk az elmúlt évben 116.356 pengőt fizetett ki segélyképen, míg az elhalálozott tagok hátramaradottjainak 71.052 pengőt. Ebből következik, hogy abban az esetben, hogy ha a szakszervezeteket — mint ahogyan azt híresztelik — gúzsba fogják kötni, a nyomortól sújtott munkanélküliek nagy tömegei teljesen segély nélkül fognak maradni. Érdekes jelenség, hogy dacára annak, hogy csupán a szakszervezeteknél van intézményesített szociálpolitika, mégis a szakszervezetek azok, amelyekkel szemben a hatalom a szabad mozgás terén a legszűkmarkúbban bánik. A jól begyakorolt üldözési rendszer az elmúlt évben nem változott. Ez áll különösen a vidéken dolgozó szaktársainkra és csoportokra. A bánya- és nagyobb ipartelepeken már olyan merészen és nyíltan gyakorolják a szervezett munkások zaklatását, hogy szervezettségük szerint kezelik őket és azt mondják, hogy aki szervezett munkás, vagy aki szervezkedni akar, azt nem veszik föl munkába, vagy aki munkában van, azt elbocsátják. Pedig ha volna valami igazság abban a nagyhangon hirdetett keresztényi szeretetben és ha volna egy morzsányi komolyság a szociálpolitikai törvényekkel való kérkedésben, akkor a szervezkedés lehetőségének sem volnának olyan leküzdhetetlen akadályai, mint amilyenek évek óta fönnállanak. De ma éppen úgy, mint az elmúlt esztendőkben, minden érv hiábavalónak bizonyult, mert a hatalom összefogva a tőkésekkel, minden szervezkedési lehetőséget elnyomott. Mindezek összefoglalva adják az elmúlt év eseményeit. Ebből a vázlatos képből minden szaktárs igen könnyen megalapíthatja, hogy csak a saját erejére támaszkodhat és hogy csak ez lehet az, ami a jövőben némi reményt nyújt az emberi megélhetés biztosítására. A következő év ennek ellenére mégis fénysugárként világít a jövő elé. Szövetségünk fönnállásának 25 éves jubileumát hozza ez az év. Ez a jubileum világítson mindnyájunk lelkében fáklyaként és legyen világító szövetneke a magyar vas- és fémmunkásoknak. Ez a fáklya jelentse a szeretetnek azt a melegét, amely minden vas- és fémmunkást a közös nagy család körébe vonz; ez a fáklya legyen a világosságnak az a sugara, amely a sötétségben élőknek és a téves úton haladóknak a helyes utat megmutatja. Az így életrekelt erős akarat és öntudat adjon erőt minden vas- és fémmunkásnak a szervezete iránt való ragaszkodáshoz, ami egyben méltó keretet fog nyújtani Szövetségünk negyedszázados jubileumának is. Mit bizonyít a statisztika? Valahányszor arról esik szó, hogy a munkabéreket az életnívónak megfelelően kell megállapítani, mindig azt a kifogást halljuk, hogy a magyar ipar nem bírja el az ily módon előálló kiadási többletet. Részleteiben ez az indokolás úgy állítja be a kérdést, hogy a munkabér, béremelés nélkül is, már olyan nagy hányadát teszi az áru árának, hogy egy utóbbi korrekció az iparra katasztrofális hatással lehet. Ahelyett a munkáltatók azt ajánlják, hogy a munkások dolgozzanak többet, ami nemcsak több munkabért, de egyben az áru olcsóbbodását és ezzel nagyobb fogyasztóképességet is jelent. Amint tehát láthatjuk, a munkáltatók föntebb megjelölt metódusa csaknem csalhatatlannak látszik, ami persze csak akkor áll fönn, ha minden más szempontot félretéve — a kérdést kizárólag munkáltatói szempontból vizsgáljuk. Nézzük meg, hogy vájjon az a csalhatatlan módszer miképen fest a valóságban, amellyel a munkásokat, illetve a fogyasztókat boldogítani kívánják. Erre vonatkozóan a legilletékesebbnek a kormány által is hitelesnek elismert statisztikát tartjuk, amelyet időnként a „Statisztikai Havi Közlemények“ közöl. Egy legutóbb közzétett ezirányú statisztika kő ízelítőt ad arról, hogy tulajdonképen mennyiben szabad a munkáltatók által ajánlott módszert komolyan venni. Ami azután a legérdekesebbé teszi az esetet az az, hogy ezeket a statisztikai adatokat a munkáltatók maguk szolgáltatták és így még azon kifogás lehetőségével sem élhetnék, hogy a statisztika adatai hamisak. ....A „Statisztikai HaviKözlemények“ legutóbbi száma azzal kezdi, hogy a magyar gyáripar termelése 1926. évben 13,8 százalékkal volt nagyobb, mint 1913-ban és kerek 10 százalékkal nagyobb, mint az 1925. évben. Ezek az adatok arról tanúskodnak, hogy a munkások ma többet termelnek, mint az előző években, amit ha munkabér formájában veszünk, úgy az árunak is olcsóbbnek kellene lenni. Igen érdekesen támasztja alá a fenti állítást az a statisztikai adat, amely szerint ezt a 13,8 százaléknyi árutöbbletet 5,8 százalékkal kevesebb munkás hozta létre, vagyis ennyivel kevesebb munkás termelt 1926-ban, mint 1913-ban. Ezek az adatok tehát letagadhatatlanul bizonyítják, hogy a munkások teljesítménye a béketeljesítménnyel szemben rendkívüli módon megnövekedett. A megnövekedett teljesítmény ellenére mégis azt látjuk, hogy a munkások keresete évi átlagban 5,2 százalékkal, még a gyáripari munkáltatók kimutatása szerint is, kisebb volt, mint 1913-ban, ami a munkabérek emelkedése helyett kifejezetten a munkabérek csökkenését jelenti. De amint a termelés növekedésével elmaradt a több termelés, ugyanúgy elmaradt az áruk olcsóbbodása is. Az erre vonatkozó adatok szerint 1926-ban az áru ára átlagban körülbelül 7,8 százalékkal emelkedett. Egybevetve a munkabérek csökkenését a beállott áremelkedéssel, megállapítható, hogy a munkások gazdasági helyzete az 1926. évben csaknem 15 százalékkal rosszabbodott. Minthogy a statisztikai adatok alapján, már tudjuk, hogy 1926-ban a gyáriparban a munkáltatóik 5,3 százalékkal kevesebb munkással és a kevesebb munkásnak 5.2 százalékkal kisebb évi átlagos munkabérével 13,8 százalékkal nagyobb értékű árut tudtak termelni, mint 1913-ban, senki előtt sem lehet kétséges, hogy a magyar gyáripar a termelés és bérfizetés terén jobb helyzetben van, mint volt békében, mert olcsóbban és kevesebb munkással többet termel, mint termelt a békében több és jobban fizetett munkással. A statisztikai adatok tehát azt bizonyítják, hogy a munkáltatók nagyhangon tartott csalhatatlan módszere nem más, mint szemfényvesztés, amellyel a közvélemény előtt azt a hitet igyekeznek kelteni, hogy a munkásság mai rossz gazdasági helyzetének előidézésében nekik nincsen részük, hanem rajtuk kívül álló okok azok, amelyek e bajt okozzák. Más államokban, ilyen statisztikai adatok birtokában, a kormányok egy percig sem tűrnék, hogy minden esetben és minden körülmények között a munkásság legyen a szenvedő fél, legyen kénytelen a rossz gazdasági helyzetből in