Vas- és Fémmunkások Lapja, 1928 (34. évfolyam, 1-25. szám)

1928-01-13 / 1. szám

. A MAGYARORSZÁGI VAS- ÉS FÉMIPARI IN­L XXXIV. évfolyam, 1. szám [IBSB Előfizetési ár: A Szövetség tagjai részére heti járulékok ellenében, magánosok részére egész évre 9 pengő 60 fillér, félévre 4 pengő 60 fillér. Rokonszervezeteknek külön meg­egyezés szerint. Egyes szám ára 40 fillér. Hirdetések díjszabás szerint számíttatnak MUNKÁSOK ÉRDEKEIT KÉPVISELŐ LAP IN­C Budapest, 1928 január 13 □III Megjelenik minden hő második és negyedik péntekén. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VII. Thököly­ út 56. Telefon: József 380—53. Szerkesztőségi zárlat a lap megjelenése előtt négy nappal. A szerkesztővel értekezni lehet minden nap 12—2 óra között . Ma visszatekinten­­­ az elmúlt év küzdelmeire és mérlegre tesszük az elért eredményeket, úgy érezzük, hogy a végzett munka utáni eredménynek nagyobb­nak és szebbnek kellene lenni. De ugyanekkor megnyugvással tölthet el mindnyájunkat az a tudat, hogy az eredmény csupán számszerűen kifejezve kicsi, az értéke azonban elég nagy. A kis eredményt nagy értékűvé az a körülmény teszi, amelyben ma a magyar munkásság él. A reakciósok egymással összefogva különösen bennünket, vas- és fémmunkásokat igyekeztek letaszítani arról a magaslatról, amelyen Szö­vetségünk, mint a magyarországi szakszerve­zetek leghatalmasabbja, áll. Azt az erőt, amit Szövetségünk jelent, akarták mindenáron meg­bontani, hogy így azután a többi szakszerve­zetek tönkretétele már könnyebben menjen. Az elmult év folyamán igen gyakran volt szükség arra, hogy lapun­g nasapjain szova­­tegyük mindazonat a sereimenet, amelyen­ a leveselen kozigazgatási frueznevesek revén Szovetsegüng tagjait értéti. Ugyancsak szám­talanszor Ju­vtug lol is lebegenek ügyeimet azokra a fevetetlen állapotokra is, amelyeket Kurom­­­ezo gyárakban es vasipari telepesen a mun­káltatok meghonositottak, vagy meg­honosítani akartak, ivanuen ilyen szavuus, am­ilyet mete­­kesek tele címeztünk, pusztana kiano szó volt, amivől önként következik, hogy abban az eset­ben, ha szaktársaink nem lettek vonta olyan fegyelmezettek, mint amilyenek a valosagban, askor a sereimen még surűosen ismenetitek volna. A szervezeti élet kiépítésénél mint gátló kö­rülmény szerepelt az általában súlyos gazda­­sági helyzet, amely sok szaktársban a meg­gy­szenest is megingatta. A helyzet azonban ennek dacára sem adott nagy okot a kétségbe­­esésre, mert az elmúlt évben 11.227 tag lépett Szövetségünk­be és mert kézenfekvő, hogy az ok megszűnésével az okozat is megszűnik, vagyis: a gazdasági helyzet javulásával a szervezeti élet kiépítésének lehetősége szintén javulni fog. Ugyanekkor meg kell emlékeznünk egy olyan jelenségről is, amely minden vonatko­zásban elítélendő. Arról az alarc­mairól van szó, amely egy volt szövetségi tag kezde­ményezése folytán jött létre azzal a kifejezett céllal, hogy Szövetségünk egységét megrontva, a tőkének tegyen szolgálatot. Hogy ezt el­érhesse, még a legaljasabb eszközök alkalma­zásától sem riadt vissza. A tőkések, akik minden áldozatra készek, ha a munkásság törekvéseinek elgáncsolásáról van szó, szintén akcióba léptek, hinnek dacára az általuk elért eredmény mégsem olyan, mint amilyent elérni kívántak. Hozzáfűzve ehhez az elmúlt esztendő szervezési munkájából azt a sok küzdelmet, és üldözést, amit szaktársaink­nak a tagtól kezdve a szövetségi alkalmazottig át kellett élni, nyugodtan mondhatjuk, amit bevezető sorainkban mondtunk, hogy az elért eredmény talán kicsi, az értéke azonban mégis nagy és maradandó. A rossz gazdasági helyzet az előző évekkel szemben csak annyival javult, hogy az építke­zés, bár kis mértékben, de mégis megindult. Sajnos, de a munkások nagy nyomorán ez sem tudott változtatni, mert amennyivel a javuló konjunktúra a munkásság általános helyzetét javította, a labilis értékű pengő ugyanannyi­val, sőt még többel lerontotta. A pengőnek, mint új pénzegységnek bevezetése tehát javu­lás helyett szintén fájdalmas csalódást hozott, ami igen sok bérmozgalom megindítását tette szükségessé s amelyekben szak­társaink zöme vett részt. Az elért eredmények minden esetben szaktársaink elszántságához és a fenforgó erő­viszonyokhoz igazodnak. A tőkések az elmúlt évben is hűek maradtak önmagukhoz, mert a hivatalos hatalomtól tá­mogatva, mindent elkövettek, hogy a munkás­ságot minél jóban kizskmányolhassák. A nyu­gati államokban részben már meghonosított ipari koncentrációt is úgy igyekeznek végre­hajtani, hogy a munkásságnak még nagyobb tömegei kerüljenek az utcára s hogy ily módon a haszon is minél nagyobb legyen. A koncen­tráció bevezetését tehát a tőkések szintén a ha­szon növelésére használják föl, mitsem törődve azzal a végtelen nyomorral, amelyben az or­szág dolgozó munkássága él. A koncentráció tartozéka a termelés racionalizálása. Ez a kérdés az elmúlt évben még nem jutott olyan stádiumba, hogy a következményeit tisztán le­hessen látni. Ennek ellenére szaktársainknak mégis minden okuk megvan föltételezni, hogy a­­munkáltatók a racionalizálást is úgy fogják végrehajtani, hogy abból ne a dolgozóknak, ha­nem a tőkéseknek legyen hasznuk. Az elmúlt évet a szociálpolitikai törvényal­kotás esztendejének nevezik, konkrét ered­ményt azonban még sem hozott. Azokat a sür­gős törvényjavaslatokat, amelyeknek szüksé­gességét maga a népjóléti miniszter is elis­merte, sem valósították meg. Ennek okát azzal magyarázzák, hogy a súlyos gazdasági helyzet teszi lehetetlenné a munkanélküliség csökken­tését, de ugyanakkor nem veszik észre, hogy ez a kijelentés egyben magában foglalja azt is, hogy éppen ezért kell a munkanélkülieken a segélyezés bevezetésével segíteni. A nyáron le­zajlott nagy mozgalom alkalmával a minisz­ternél lefolytatott tárgyalásokon a miniszter ismételten elismerte, hogy még a dolgozóknak is igen­ súlyos gondokkal kell megküzdeni, hogy magukat felszínen tarthassák. Ha tehát a dolgozóknak ilyen nehéz a helyzetük, meg kel­lett volna érteni a­ miniszternek azt is, hogy a munkanélküliek helyzete még súlyosabb és hogy rajtuk munkanélkülisegély nyújtásával sürgősen segíteni kell. Az a pénzfölösleg, amit az elmúlt esztendő különböző hónapjaiban a pénzügyminiszter kimutatott, elegendő lett volna arra, hogy nemcsak ennek, hanem más égetően sürgős szociális ténykedésnek is pénz­fedezetéül szolgáljon. Ezt a megállapítást még az is indokolja, hogy e fölöslegek a dolgozókat sújtó közvetett adókból tevődnek össze. A munkanélküliek segélyeres­éről szóló törvény hiányában kizáróan a szakszervezetek azok, amelyek a munkanélküliek nyomorát enyhí­teni igyekeznek. Szövetségünk az elmúlt év­ben 116.356 pengőt fizetett ki segély­képen, míg az elhalálozott tagok hátramaradottjainak 71.052 pengőt. Ebből következik, hogy abban az esetben, hogy ha a szakszervezeteket — mint ahogyan azt híresztelik — gúzsba fogják kötni, a nyomortól sújtott munkanélküliek nagy tö­megei teljesen segély nélkül fognak maradni. Érdekes jelenség, hogy dacára annak, hogy csupán a szakszervezeteknél van intézményesí­tett szociálpolitika, mégis a szakszervezetek azok, amelyekkel szemben a hatalom a szabad mozgás terén a legszűkmarkúbban bánik. A jól begyakorolt üldözési rendszer az elmúlt évben nem változott. Ez áll különösen a vidéken dol­gozó szaktársainkra és csoportokra. A bánya- és nagyobb ipartelepeken már olyan merészen és nyíltan gyakorolják a szervezett munkások zaklatását, hogy szervezettségük szerint keze­lik őket és azt mondják, hogy aki szervezett munkás, vagy aki szervezkedni akar, azt nem veszik föl munkába, vagy aki munkában van, azt elbocsátják. Pedig ha volna valami igaz­ság abban a nagyhangon hirdetett keresztényi szeretetben és ha volna egy morzsányi komoly­ság a szociálpolitikai törvényekkel való kér­kedésben, akkor a szervezkedés lehetőségének sem volnának olyan leküzdhetetlen akadályai, mint amilyenek évek óta fönnállanak. De ma éppen úgy, mint az elmúlt esztendőkben, min­den érv hiábavalónak bizonyult, mert a hata­lom összefogva a tőkésekkel, minden szervez­kedési lehetőséget elnyomott. Mindezek összefoglalva adják az elmúlt év eseményeit. Ebből a vázlatos képből minden szaktárs igen könnyen megalapíthatja, hogy csak a saját erejére támaszkodhat és hogy csak ez lehet az, ami a jövőben némi reményt nyújt az emberi megélhetés biztosítására. A következő év ennek ellenére mégis fény­sugárként világít a jövő elé. Szövetségünk fönnállásának 25 éves jubileumát hozza ez az év. Ez a jubileum világítson mindnyájunk lel­kében fáklyaként és legyen világító szövetneke a magyar vas- és fémmunkásoknak. Ez a fák­lya jelentse a szeretetnek azt a melegét, amely minden vas- és fémmunkást a közös nagy csa­lád körébe vonz; ez a fáklya legyen a világos­ságnak az a sugara, amely a sötétségben élők­nek és a téves úton haladóknak a helyes utat megmutatja. Az így életrekelt erős akarat és öntudat adjon erőt minden vas- és fémmun­kásnak a szervezete iránt való ragaszkodás­hoz, ami egyben méltó keretet fog nyújtani Szövetségünk negyedszázados jubileumának is. Mit bizonyít a statisztika? Valahányszor arról esik szó, hogy a munka­béreket az életnívónak megfelelően kell meg­állapítani, mindig azt a kifogást halljuk, hogy a magyar ipar nem bírja el az ily módon elő­álló kiadási többletet. Részleteiben ez az indokolás úgy állítja be a kérdést, hogy­ a munkabér, béremelés nélkül is, már olyan nagy hányadát teszi az áru árá­nak, hogy egy utóbbi korrekció az iparra ka­tasztrofális hatással lehet. Ahelyett a munkál­tatók azt ajánlják, hogy a munkások dolgozza­nak többet, ami nemcsak több munkabért, de egyben az áru olcsóbbodását és ezzel nagyobb fogyasztóképességet is jelent. Amint tehát lát­hatjuk, a munkáltatók föntebb megjelölt metó­dusa csaknem csalhatatlannak látszik, ami persze csak akkor áll fönn, ha­­­ minden más szempontot félretéve — a kérdést kizárólag munkáltatói szempontból vizsgáljuk. Nézzük meg, hogy vájjon az a csalhatatlan módszer miképen fest a valóságban, amellyel a munkásokat, illetve a fogyasztókat boldogí­tani kívánják. Erre vonatkozóan a legilleté­kesebbnek a kormány által is hitelesnek elis­mert statisztikát tartjuk, amelyet időnként a „Statisztikai Havi Közlemények“ közöl. Egy legutóbb közzétett ezirányú statisztika kő íze­lítőt ad arról, hogy tulajdonképen mennyiben szabad a munkáltatók által ajánlott módszert komolyan venni. Ami azután a legérdekesebbé teszi az esetet az az, hogy ezeket a statisztikai adatokat a munkáltatók maguk szolgáltatták és így még azon kifogás lehetőségével sem­ él­hetnék, hogy a statisztika adatai hamisak. ....A „Statisztikai Havi­­Közlemények“ leg­utóbbi száma azzal kezdi, hogy a magyar gyáripar termelése 1926. évben 13,8 százalékkal volt nagyobb, mint 1913-ban és kerek 10 száza­lékkal nagyobb, mint az 1925. évben. Ezek az adatok arról tanúskodnak, hogy a munkások ma többet termelnek, mint az előző években, amit ha munkabér formájában veszünk, úgy az árunak is olcsóbbnek kellene lenni. Igen ér­dekesen támasztja alá a fenti állítást az a sta­tisztikai adat, amely szerint ezt a 13,8 száza­léknyi árutöbbletet 5,8 százalékkal kevesebb munkás hozta létre, vagyis ennyivel kevesebb munkás termelt 1926-ban, mint 1913-ban. Ezek az adatok tehát letagadhatatlanul bizonyítják, hogy a munkások teljesítménye a béketeljesít­­ménnyel szemben rendkívüli módon megnöve­kedett. A megnövekedett teljesítmény ellenére mégis azt látjuk, hogy a munkások kere­sete évi átlagban 5,2 százalékkal, még a gyár­ipari munkáltatók kimutatása szerint is, ki­sebb volt, mint 1913-ban, ami a munkabérek emelkedése helyett kifejezetten a munkabérek csökkenését jelenti. De amint a termelés növekedésével elmaradt a több termelés, ugyanúgy elmaradt az áruk ol­csóbbodása is. Az erre vonatkozó adatok sze­rint 1926-ban az áru ára átlagban körülbelül 7,8 százalékkal emelkedett. Egybevetve a munkabérek csökkenését a beállott áremelke­déssel, megállapítható, hogy a munkások gaz­dasági helyzete az 1926. évben csaknem 15 szá­zalékkal rosszabbodott. Minthogy a statisztikai adatok alapján, már tudjuk, hogy 1926-ban a gyáriparban a munkáltatóik 5,3 százalékkal kevesebb mun­kással és a kevesebb munkásnak 5.2 százalék­kal kisebb évi átlagos munkabérével 13,8 szá­zalékkal nagyobb értékű árut tudtak termelni, mint 1913-ban, senki előtt sem lehet kétséges, hogy a magyar gyáripar a termelés és bérfize­tés terén jobb helyzetben van, mint volt béké­ben, mert olcsóbban és kevesebb munkással többet termel, mint termelt a békében több és jobban fizetett munkással. A statisztikai ada­tok tehát azt bizonyítják, hogy a munkáltatók nagyhangon tartott csalhatatlan módszere nem más, mint szemfényvesztés, amellyel a közvélemény előtt azt a hitet igyekeznek kel­teni, hogy a munkásság mai rossz gazdasági helyzetének előidézésében nekik nincsen ré­szük, hanem rajtuk kívül álló okok azok, ame­lyek e bajt okozzák. Más államokban, ilyen statisztikai adatok birtokában, a kormányok egy percig sem tűr­nék, hogy minden esetben és minden körülmé­nyek között a munkásság legyen a szenvedő fél,­­ legyen kénytelen a rossz gazdasági helyzetből in

Next