Vas- és Fémmunkások Lapja, 1933 (39. évfolyam, 1-13. szám)
1933-01-13 / 1. szám
1. szám 11 VAS- ÉS FÉMMUNKÁSOK LAPJA .* 3. OLDAL ák a miniszterelnöki felhívást, sőt annak ellenére felvételek helyett nagyarányú elbocsátások történtek. A Fegyver- és Gépgyár igazgatósága az elmúlt év december hó 23-án üzemszünetet rendelt el, és ezzel az intézkedésével körülbelül 600 munkásnak, a családtagokkal együtt 2000 lejeknek vette ki szájából a kenyeret. A kifüggesztett igazgatósági hirdetés azt közli, hogy az üzem megindításáról az igazgatóság a gyár munkásait értesíteni fogja, ami azt __jelenti, hogy egyetlen intézkedéssel 600 munkás, illetőleg 2000 lélek sorsa vált nemcsak bizonytalanná, hanem ilymódoól szinte a pusztulás jutott nekik osztályrészül. Az érdekelt munkásság gyári értekezletet is tartott hatósági biztos jelenlétében, amelyen kellő időben foglalkozott az elkövetkezendő üzembeszüntetés tényével, sőt audienciát kértek a kereskedelemügyi minisztertől is, azonban mindez hiábavalónak mutatkozott, mert sehonnan segítséget nem kaptak. Egy másik eset is arról tanúskodik, hogy mennyire üres frázis volt a miniszterelnök ígérete, és habár mi egy pillanatig sem kifogásoljuk a fegyvergyártás beszüntetését, mégis úgy véljük, hogy kizárólag a munkabeszüntetés nem megoldás. A munkások kenyeréről minden körülmények között gondoskodni kell, különösen akkor, amikor a miniszterelnök tesz e téren messzemenő ígéreteket. A Fegyver- és Gépgyár tulajdonképpen gépgyártásra is igen könnyen átszervezhető üzem, sőt e tekintetben átszervezésre sincs szükség, csak a leállított gépgyártást kellene megindítani és a 600 munkás munkája máris biztosítva volna. Az államnak kell tehát gondoskodni arról, hogy a beszüntetett fegyvergyártás helyett azonnal induljon meg a békés termelés, amely továbbra is biztosítja 2000 lélek megélhetését és a szenvedésektől való mentesítését. . A Standard Villamossági gyár újpesti telepén történt, elbocsátás is nagy izgalmat keltett és tartja továbbra is izgalomban egyik legnagyobb elektrotechnikai gyárnak még az üzemben maradt munkásait. A Standard villamossági gyár újpesti telepén december hó folyamán 300 munkást és 30 tisztviselőt bocsátottak el, akik 1200 főre rúgó családtagjaikkal együtt kétségbeejtő sorsra jutottak. A helyzetet súlyosbítja még az a körülmény is, hogy 1200 léleknek a nyomorúságba döntésével még nincs elintézve az ügy, mert a gyárigazgatóság kijelentése szerint az elbocsátások még nem fejeződtek be, és a rendelések hiánya miatt további elbocsátásokat kell végrehajtani. Íme tehát így fest a miniszterelnöki ígéret a valóságban, így jutnak az érdekeltek miniszterelnöki szózat útján munkanélkülisegély helyett munkához. Ez az a nagy „sofőrt“ program, amely munka helyett nyomorúságot és szenvedést zúdít a munkások és az alkalmazottak ezreire. Az itt megemlített és a sok közül kiragadott esetek korántsem mutatják teljes képét, a gazdasági helyzet elmélyülésének, miért is joggal ■azt" kiáltják a kormányzat felé: elég volt az ígéretekből, következzék el végre a tettek ideje és a beígért ,„sofort“ program alapján sofőrt segítsen a kormány a munkanélküliek mérhetetlen nyomorán és szenvedésén. JÍ£f^g£$$£ISS illán Magyarország szociáldemokrata munkássága az elmúlt héten tartotta országos kongresszusát ,szövetségi szákházunk dísztermében. Erről a kongresszusról méltán mondhatjuk, hogy ünnepe volt az ország dolgozó népének. Szinte jólesett látni a nyomortól halvánnyá vált proletárarcokról visszatükröző harckészséget és elszántságot, amely egyben mozgalmunk új hajnalhasadását is jelenti, amire éppen ma van nagy szükség. Hiszen még a fülünkben zúg az a harci riadó, amely a miniszterelnök ajkáról hangzott el, vagyis hogy meg fogja húzni a szociáldemokrácia, fölött a lélekharangot. Nagyon jól tudjuk, hogy ez a törekvés a miniszterelnökben és osztálytársaiban mindenképpen megvan. De mint a tenger hullámverésének is ellent tud állni az a gát, melyet szorgalmas munkáskezek építettek, ugyanúgy ellent fog állni ennek az akarásnak az az erő, amelyet a szociáldemokrata munkások milliói jelentenek. Csak látni kellett volna a miniszterelnöknek azt a lelkes tömeget, amely e kongresszust a munkásság igazi várlamentjévé avatta. Az a tűz, amely ezeket az egyszerű munkásembereket hevítette, sokkal több annál, mint amit a munkásság sorain kívül állók maguknak elképzelni képeseik. Egy ilyen lelkes tömeg fölött a lélekharangot meghúzni igazán csak fantázia lehet. Ez a munkásság nem akar meghalni, hogy fölötte a lélekharangot meghúzhassák. Ez a munkásság élni akar, munkát, jogot és szabadságot követel. De aki ezzel a követeléssel szembeállítja a lélekharangot, az egyben az ország jövőbeni boldogulását is a sírba akarja vinni. Itt tehát kettős kötelesség hárul a szociáldemokrata, munkásságra: küzdeni a dolgozók politikai és gazdasági fői - vállvetve folyta sem egy demokratikus Magyarországért. A mostani kongresszus még annyi élvezetet sem nyújtott a munkásság sorain kívül állóknak, hogy a megbomlott munkásegységre hivatkozva jósolhassák be pártunk közeli pusztulását. Habár ezen a kongresszuson is voltak küldöttek, akik radikálisabb pártakciókat követeltek, néhány jelentéktelenebb véleményeltéréstől eltekintve, ezekben az elvtársakban is felülkerekedett az a józan megítélés, hogy nem szabad a szervezett munkások sorait moszkvai recept szerint megbontani, és az így szétszórt és egyedül álló munkásságtól a forradalmat reklamálni. Ez a belátás próbaköve annak, hogy a kongresszus után az egész vonalon megindulhat az egységes munka a munkásság érdekében. A felszólalások és az ezeket követő viták is olyan nívón mozogtak, mint a háború befejezése óta még egyetlen esetben sem. Különösen a falusi pártszervezetek küldöttei voltak azok, akik keresetlen, de őszinte szavakban festették le a kongresszuson megjelentek előtt azt a nyomort és nélkülözést, amelyben a falu népe szenved. Azok a „jó magyarok“ — ahogyan a miniszterelnök a falu népét nevezi — nagy körvonalakban mutatták be szavaikkal, hogy hogyan is néz ki az a szózatbeli testvéri összefogás. Igen — mondották valamennyien, szinte egyhangúlag —, van összefogás, de az a végrehajtások gyászos sorozatában jut kifejezésre. Az ipari munkások küldöttei is kellő mértékre szállították le azokat a szózati jelszavakat, amelyeknek eredménye a munkanélküliség és a nyomor növelésében jut kifejezésre. Ha pedig mindezekhez még hozzáveszi szük azt a küszködést, amelynek hű tükörképét a kisipari kiküldöttek fölszólalásai adták, Úgy tisztán áll mindenki előtt az a munka is, amelyet a szociáldemokrata munkásságnak a reakció ellen, a saját gazdasági és politikai fölszabadítása érdekében, a most meginduló esztendőben folytatnia kell. A harcban tehát nincs megállás. A munkásságot a gazdasági és politikai járom alól csak maga a munkásság szabadíthatja föl. Erre a küzdelemre kell összefognia az ország dolgozó népének azon útmutatások alapján, amelyeket a kongresszus által elfogadott határozatok adnak. Hogy tényleg így lesz, abban a kongresszus után nincs okunk kételkedni. Induljon meg tehát újult erővel és lelkesedéssel a céltudatos agitáció és a harcra való fölkészülés nehéz, de nemes munkája. Ugyanekkor hangozzék lelkesítően minden munkás ajkáról a hármas nyíl harci jelszava: Szabadságot, földet, munkát" Osztálytanvaság és kapitalista válság A szocializmusba, mindenki azt magyarázza bele, ami leginkább a szíve ügye. Az uralkodó osztályok tűzzel-vassal törnek az életére, mint a „nemzeti élet egységének“ bősz szellemére, a kispolgár mumust lát benne, a közömbös proletár a maga osztály tudatmasságában kitér az útjából, mert nem hajlandó semmiféle eszméért áldozatot hozni, ő csak olyasminek hódol be, amely százszázalékos „megváltást ígér“, az intellektuel túl lassúnak tartja a folyamatot, mert föltételezi a rendszeres építőmunka előlegezését, amihez nincs türelme; a fasizmus pedig élet-halál- harcot folytat ellene, mert egyedüli biztosítéka a fejlődés zavartalan menetének a reakció maradiságával szemben. Egyedül a szervezett munkásság az, amely történelmi elhivatottságának kötelességteljesítésében acélos pillére az osztályharcnak s ebbeli feladatához még akkor is hű marad, ha az nem kecsegtet azonnali eredményekkel. A világgazdasági válság mai mélypontján időszerűbb, mint valaha is, az egymásra ható erőviszonyok útvesztőjében rendet teremteni, annál is inkább, mert a hamis megítélések serpenyőjében okok és okozatok annyira, összedobálódnak, hogy még a __ jóhiszeműség is megtévesztődik. Mindenekelőtt: a mai válság a kapitalizmus válsága, nem pedig a szakszervezeteké. A tőkéstermelés és elosztás viharos ellentmondása, vagyis egyrészt az óriási arányokban való racionális termelés, másrészt a munkanélküliségre ítélt tömegek fogyasztóképtelensége éhhalállal fenyegeti a társadalom százmillióit, amíg a 'termékek hatalmas' tömegeit tengerbe süllyesztik és eltüzelik. A felületes szemlélő ezekben az eseményekben a szakszervezet erőinek és hatalmi befolyásának csődjét látja, holott éppen ezek a jelenségek hivatottak arra, hogy a szakszervezetnek új lehetőséget, friss szerepet biztosítsanak. Időbelileg pedig sohasem volt döntőbb hordereje a reménység elhorgonyozásának, mint napjainkban, amikor a nyomor, ínség, éhesség és szenvedés a kétségbeesésnek sohasem képzelt mértékét zúdítja a munkásosztályra. A szakszervezet feladatai most megsokszorozódtak. A múltban legfontosabb kötelessége volt a munkásság gazdasági érdekeinek védelme, ma ez kiegészül mindenekelőtt speciálisan: az ifjúság számára való munkalehetőségek megteremtésével, a 40 órás munkahét, a munkanélküliség biztosításának, a női munka fokozott védelmének és a munkabérek védelmének programpontjaival. Németország és Ausztria beszédes példái annak, hogy még a mai gazdasági válságban is lehetséges offenzívát indítani — ezekben az országokban ugyanis nagyszabású tervezet indult meg általánosságban, de elsősorban az ifjúság számára való munkaalkalom megalapozására —, természetesen csakis a szükséges előfeltételek birtokában. A szakszervezeteknek — különösképpen Magyarországon az ellenforradalmi kormányzattal szemben — döntő súllyal és kellő erőteljességgel kell harcba indulniok. Ez pedig csak akkor áll módjukban, ha a tömegek maradéktalan hűséggel, elszántsággal és áldozatkészséggel sorakoznak mögöttük. Ezzel nő a szakszervezetek súlya és jelentősége, enél küll azonban üres vázak maradnak. A gyakorlat mindennapi példái azt igazolják, hogy célkitűzéseink tengelye mindig aszerint lendül a magasba, vagy sülylyed le a mélységbe, hogy mennyi erőt vagyunk képesek köréje központosítani. Ha minden ellenállást legázoló szolidaritással megyünk át a defenzívából az offen-zívába — a védelemből a támadásba! —, akkor a gazdasági krízis dacára is képesek leszünk a megfelelő eredmény kiharcolására s ez a siker kétségtelenül megnyugtató lesz tömegeinkre. De ha lehorgasztott fejjel, tétlenül ő dönlünk a reménytelenség útvesztőjében, akkor bizonyos, hogy sohasem leszünk képesek a mai helyzet megszüntetésére. Csupán aktivitás gyorsíthatja meg a fejlődés iramát, de erre föl kell készülnünk, erőinket összpontosítanunk. ] Friss tempót a szervezkedésbe, forróbb lendületet a szervezeti építőmunkába, fölfokozott tett, tanulást, újjáélesztett reménységet a jövőnkbe és meglátjuk, ennek az összeforrasztott szakszervezeti munkának a vasgyűrűjében életre fog kelni a szerves egészhez nélkülöziet ve ezzel a teherrel, hogy a munkanélküliek hajlékába ismét besülhesen a nap