Vas- és Fémmunkások Lapja, 1934 (40. évfolyam, 1-12. szám)
1934-01-12 / 1. szám
A MAGYARORSZÁGI VAS- ÉS FÉMIPARI Ilid XL. évfolyam, 1. szám □III Elfifizetésiér: A Szövetség tagjai részére heti járulékok ellenében, magánosok részére egész évre 9 pengő 60 fillér, félévre 4 pengő 80 fillér. Rokonszervezeteknek külön megegyezés szerint. Egyes szám ára 40 fillér. Hirdetések díjszabás szerint számíttatnak MUNKÁSOK ÉRDEKEIT KÉPVISELŐ LAP Ibid Budapest, 1934 január 12 □III Megjelenik minden nő másodikéra negyedik pénteken. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vili, Magdolna ucca 5. Telefon: 38 0—53. Szerkesztőségi zárlat a lap megjelenési előtt négy nappal. A szerkesztővel értekezni lehet minden nap 12—2 óra között Ül esztendő küszöbén A száguldó idő ismét maga mögött hagyott egy évet. Ismét lehullott egy levél a reménység dúslombú fájáról és színtelenül, elszáradva ott zörög a többi lehullott falevelek között. Ismét elmúlt egy év és a nagy világtörténések, az egymást követő események gyors fölvonulásában alig van idő, hogy néhány órára megállva, áttekintsünk az elmúlt év eseményei fölött. Pedig meg kell állatnunk, hogy megállapíthassuk, mi módon küzdjünk továbbra is lankadatlanul a munkásérdekekért. A racionalizálás terén az elmúlt évben tovább folyt a termelés, speciálisan magyar módszer szerint, miáltal ismét több üzem fölött kondult meg a kimúlást jelző lélekharang. Azok az üzemek, amelyek még nem estek az észszerűtlen racionalizálás áldozatául, megrövidített munkaidő és redukált munkabérek mellett igyekeztek bebizonyítani, hogy a magyar ipar olyan helyzetben van, hogy munkabérre már nem, de tandemekre még mindig telik. A munkanélküliség az elmúlt évben szinte hihetetlen mértékben emelkedett, megcáfolva a sok esztendőn át hangoztatott frázisok egész tömegét. Már a nyáron is rettenetes volt a helyzet, amit a tél beállta csak fokozott. És amikor a tél közepén számot akarunk vetni a múlt év eseményeiről, erősen tör fel bennünk az a kérdés: vájjon hogyan élnek a nyomorba taszított munkanélküliek sok ezrei? Volt ígéret, amely szerint „munkanélkülisegély nincs, de munka lesz“. Most azután megállapítható, hogy nemcsak segély, hanem munka sincsen. A munkanélküliek nyomora tehát egyre növekedik, az elégületlenség hamujában pedig továbbra is izzik az a parázs, amely az éhezők elkeseredését pusztító lánggá lobbahthatja. Pedig erre is jutott volna pénz az államkaszszából, mint ahogyan sok minden másra jutott. Tudjuk, hogy a mezőgazdaság helyzete is két,ségbeejtő, de mi ez a munkanélküliek nagy nyomorához képest. A kormánynak mégis volt 175 millió pengője a mezőgazdaság támogatására, amelynek nagyobbik része a nagybirtokosnak jut. Jutott tehát pénz a gazdaadósságok részbeni kiegyenlítésére, de arra már nem jutott, hogy a munkanélküliek rongyait, amelyekkel testüket megvédhetnék a hideg ellen, kiváltották volna a zálogházból. A gazdasági konszolidálás terén sem történt olyan intézkedés, amely a munkásság érdekeit szolgálta volna. Nem alkották meg a nyolcórás munkanapról szóló törvényt, habár az más kultúrállamokban már túlhaladott álláspontot jelent azért, mert azokban már az ennél rövidebb munkaidőre tértek át. Ugyanekkor teljesen kiszolgáltatták a munkásságot a profitban tobzódó kapitalizmusnak. Az a bérdiktatúra, amelyet a kapitalizmus a munkásokkal szemben alkalmaz, a kizsákmányolás egy olyan fokát jelenti, amely igen hatékonyan járul ahhoz, hogy az ország gazdasági helyzete egyre elviselhetetlenebbé váljon. A fogyasztóképesség növelése, amely egyetlen módja a súlyos gazdasági helyzeten való javításnak, megtörik a kapitalizmus ellenállásán. A kartellek olyan gazdaságpolitikát folytattak, aminek nem lehet más a következménye, mint a legteljesebb elnyomorodás. Egyre jobban nyílik az agrárolló, ami azt jelenti, hogy amíg az agrártermékek nagy része már a békeárak alatt áll, addig a monopóliumot élvező kapitalizmus még ma is drágán dobja piacra az áruját. Európában Magyarországban legolcsóbb a búza, de a malomkartell jóvoltából mi esszük Európa legdrágább kenyerét, így van ez más közszükségleti cikkeknél is. A munkanélküliek segélyezésén kívül a szociálpolitika más vonatkozásaiban sem történtek olyan intézkedések, amelyek a munkásság érdekeit szolgálják. Munkásvédő törvényekről még szó sem esett és az a kormányzati irány, amely folyton a munkássággal való ölelkezéséről beszél és szociális intézmények kifejlesztését hirdeti, a gyakorlatban a legantiszociálisabb politikát követi, s Magyarországon nem emlékszünk arra, hogy lett volna idő, amikor a szociális intézményeket annyira megnyomorították volna, amint az utóbbi években történt. Az OTI deficitjére való hivatkozással nem a fölösleges adminisztrációs költségeket csökkentették, az állam nem vette vissza azt a többszáz tisztviselőt, akiket fölösleges módon a szociális biztosítás nyakába sózott, hanem kinevezett oda még csődörös őrmestert, fogházőröket, akiknek előzően az állam szolgálatában eltöltött idő után a munkások befizetett pénzéből kell a nyugdíjat folyósítani. Az állam tehermentesítette magát többszáz ember fizetésével és az azzal járó nyugdíjjal, de miután ez a szociális intézményeknél többletkiadást jelentett, takarékoskodás címén elvették a beteg munkás szolgáltatmányának felét, a szülő nő segélyét, a gyógyfürdőt, a szakorvosi kezelést és tetejébe 20 fillért kell fizetni a munkaadóigazolványért, 20 0s 30 filléreket az orvosságért Mindezek a levonások megtörténtek, de változatlanul maradt a járulék, amelyet a munkások keserves béréből hetenkint levonnak. Az ipart tehermentesítették körülbelül IV0 millióval, amit a baleseti sérültektől elvontak és ma már a félszemű, a csonkakezű, a béna „hozzászokhatott“ a nyomorúsághoz, úgyhogy nem fogja érezni azt a felsőbb szociális gondoskodást, amely egyedüli jövedelmétől, a havi 10—15 pengőtől megfosztotta őt. Ilyen előzmények után indulunk neki az új esztendőnek. Hamuvá porladt a bizakodás lángja, összeomlottak a szebb jövő hitébe épített várak és a sötét bizonytalanságba visz az utunk, ha továbbra is azzal a közömbösséggel intézzük sorsunkat, mint eddig. Az új esztendő történelmi hivatottsággal jön, mert a tömegnyomor és a szenvedés ott állanak a születése pillanatában a bölcsőjénél. Ennek a történelmi hivatottságnak kell, hogy megfeleljen minden szaktársunk. Ez kell, hogy serkentse őket abban a gigászi küzdelemben, amelyben minden öntudatos megmozdulás egy-egy pillér áthoz a hatalmas épülethez, amelyet a szocializmus arany sugara ragyog körül. Nőmunkások, szervezkedjetek! A kapitalista termelési rendszer olyan irányt vett, amely kell hogy a nőmunkások nagy táborát is gondolkodásra késztesse. A gyárakban már a háború előtt is nagy előszeretettel alkalmaztak nőmunkásokat. Ekkor az volt a gyárosok érve, hogy a női kézügyességet nem lehet férfimunkaerővel pótolni. A háború alatt az volt az indokolás, hogy a hadbavonult férfimunkások munkáját nőmunkásokkal kell pótolni. A háború után sem változott a helyzet. A gyárakban egyre több nőmunkás nyert fölvételt. Itt azután már nem kaptunk magyarázatot, hogy miért szükséges a nőmunkások fölös számban való alkalmazása, amire egyébként sem voltunk kíváncsiak, mert tudjuk, hogy a cél nem más, mint a minél olcsóbban való termelés biztosítása, ami egyben a nagy hasznot is jelenti. Ez a körülmény az, amely fölött a nőmunkásoknak nem szabad napirendre térni. Nem pedig azért, mert ez a kérdés olyan sokoldalú és olyan mélyen nyúl a munkás családi életébe, hogy ez is nagyban közrejátszik a mai nagy nyomor kialakulásában. Ha megvizsgáljuk azokat a foglalkozási ágakat, amelyek a gyáriparral kapcsolatosak, úgy azt látjuk, hogy igen nagy azon nőmunkások száma, akik egy férfimunkás munkahelyére kerültek és így azt is bátran állíthatjuk, hogy egy-egy nőmunkás alkalmazásával az apa, a férj, vagy egy fiútestvér vált munkanélkülivé, így állítja szembe a kapitalizmus a nőmunkást a férjjel, az apával vagy a fiútestvérrel. És ennek az állapotnak mi lehetne más az eredménye, mint a munkáscsaládok nyomorának fokozása. De azok a nőmunkások, akik nem egy férfimunkás helyére kerültek, sem képesek arra, hogy mélyen az életnívó alatt álló megélhetésüket biztosítani tudnák. A kapitalizmus mindig abból a meggyőződésből indult ki, hogy a nőmunkás sokkal igénytelenebb a férfimunkásnál és így alacsonyabb munkabérrel is megelégszik. Ugyanekkor azt az érvet is halljuk, hogy a nőmunkások munkája nem olyan értékes, mint a férfimunkásoké, így tehát a férfimunkások bérét sem igényelhetik. Ahány szó, annyi hazugság. A nőmunkás semmivel sem igénytelenebb a férfimunkásnál, mert hiszen — különösen napjainkban — azt látjuk, hogy a legtöbb nőmunkás egyben családfenntartó is. Neki kell elszenvednie mindazt, amit a kapitalizmus azáltal okozott, hogy a testvért, az apát, a férjet az uccára dobta. Az igény elbírálásánál tehát a kapitalizmus fenti érveit tényként elfogadni csak a legnagyobb rosszakarattal lehet. A női munka értékének elbírálásával is így vagyunk. Egyazon munka, végezze azt el nűvagy férfimunkás, csak egyazon értékű lehet. Nincs egy olyan elválasztó vonal, amely a munka értékét két részre tudná osztani. Ilyesmi csak a kapitalizmus gondolatkörében él és csak azért, hogy a közvéleménnyel is elfogadtassa, illetve tudomásul vétesse, hogy a női munka a férfi munkájánál értéktelenebb. Van ezen kívül még egy érv, amelyet a kapitalizmus csak befelé hangoztat. Ez pedig az, hogy a nőmunkások szervezetlenek és így könnyebb velük elbánni, mint a szervezett férfimunkásokkal. Ezt hallottuk egy gyárostól, így nyilatkozott egy önfeledt pillanatban nem gondolva arra, hogy ezzel egyben az igazi szándékát is elárulja. Mert mi ebben a kijelentésben a lényeg? Az, hogy a nőmunkással úgy bánhat a munkáltató, ahogyan akar, a munkabéreket is úgy állapíthatja meg, ahogyan azt a saját érdeke, a profit növelése megkívánja. És ebben a munkáltatóknak igazuk van. A nőmunkások ezrei dolgoznak gyárakban, üzemekben és annak dacára, hogy érdekük ugyanaz, mint a férfimunkásoké, szervezetlenül lézengenek a gyárfalak között. Ahelyett, hogy szervezkednének, megelégszenek a panaszuk egymással való kölcsönös kicserélésével, odáig azonban már nem jutnak, hogy a helyes útra térve, szervezetten igyekeznének a panaszok orvoslása körül egymásnak segítségére lenni. A nőmunkások nagy nyomora és szenvedése kizáróan ebből a nemtörődömségből fakad, az orvoslás módja sem lehet tehát más, mint félretéve a közönyösséget, egymást megértve, egy olyan szervezett tábort alkotni, amelynek védelme alatt a munkáltatók minden támadását sikerrel lehet visszaverni. A vas- és fémipari szakmákban dolgozó nőmunkások sem képeznek ez alól kivételt. Hány gyári és műhelyi értekezleten esik szó a nőmunkások szervezéséről. Vannak olyan gyárak és üzemek, amelyekben a férymunkások szervezve vannak és így kereseteik is megütik a magasabb átlagot. Ugyanekkor az ugyanezen műhelyben dolgozó nőmunkások szervezetlenségük következményeként olyan bért kapnak, hogy az még alamizsnának is alig számítható. Hogy azután ez a férfimunkások kereseteire is milyen káros hatással van, azt tüzetesebben magyarázni szükségtelen. Mindezek ismeretében önként adódik a kérdés: Akarják-e a nőmunkások, hogy a vállalatok által emberszámba vétessenek és hogy munkájukért olyan munkabért kapjanak, amely arányban áll munkájuk értékével? Ha igen, úgy az egész vonalon meg kell indulni a nőmunkások szervezkedésének és ezáltal a Szövetségünkbe való tömörülésüknek. Adja fel minden nőmunkás azt a kényelmes álláspontot, hogy közreműködése és a szervezet útján való harc nélkül a helyzete jobbra fog fordulni. A csodák ideje lejárt, ezektől tehát a munkásnő sorsának javulását várni nem lehet. Ezt értse meg minden nőmunkás. Ha szervezve lesznek, biztosak vagyunk abban, hogy a nőmunkás is elfoglalhatja majd a társadalomban és az élet nehéz problémáinak megoldása körül azt a helyet, amelyet munkája után már régen kiérdemelt.* Itt adjuk a vas- és fémiparban foglalkozta- Ha még nem vagy tagja Szövetségünknek, jöjj közénk. Mint testvérünket szeretettel várunk. Állj te is az emberi megélhetésért küzdők soraiba. Ezzel segíts nekünk és