Bécsi Napló, 1993 (14. évfolyam, 2-6. szám)

1993-03-01 / 2. szám

BÉCSI NAPLÓ XIV. ÉVFOLYAM 2. SZÁM 1993. MÁRCIUS-ÁPRILIS MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA 15. - ÖS Erscheinungsort WIEN P. b. b. VERLAGSPOSTAMT 1040 WIEN TORECZKI LÁSZLÓ ESZMÉK ZŰRZAVARA Az úgynevezett modern világ átlagos polgá­rainak valószínűleg a legmagasabb az infor­máltságuk az eddigi emberi történelemben. Igaz, hogy ennek az informáltságnak rendkí­vül megnőtt a személyesen ellenőrizhetetlen globális jellegű tartalma, miközben az atomi­zált mindennapok miatt beszűkült a személyes „kisvilágról” való ismeret és tapasztalat. Az egyes ember valóban semlegese­de­tt, függetle­nedett saját valóságos cselekvési terében, vi­szont függővé vált egy önérdekű és öntörvé­nyű manipulációs rendszertől, a modern tö­megkommunikációból. A mai magyar társadalmat fokozottan sújt­ja új helyzete, hiszen óriási deficitjei vannak az önállóság terén, mind szellemi, mind anya­gi szempontból. A kommunista rendszer bru­tális diktatúrával megfélemlítve fogadtatta el magát, s majd a szervezetlen társadalmat nyu­godtan rábízhatta egy álliberális iskola-, sajtó- és médiarendszerre, amelyek velejéig hamis eszméi és értékkonstrukciók alapján a konkré­tumokban ügyesen keverték a tényeket a ha­zugságokkal, a tényleges értékeket az egyéb­ként máshol is dúsan tenyésző értéktelensé­gekkel. Mindent egy helyről, átgondolt - a hithű kommunistákat is alkalmanként zava­ró — ügyességgel sikerült különbségeket elját­szani, ott, ahol nem voltak, s valódi alternatí­vákat rossz hírbe hozni, kisebbíteni. A magyar társadalmat jelentős részben sikerült a nyugati tőke által nyújtott hitelek parazita felhaszná­lásával szellemileg ..amerikanizálni”. A fo­gyasztói életfelfogás önző materializmusának szellemi divattá emelése sikeresen helyette­sítette a szimbolikus javak iránt hazugságokkal közömbösített .,szocialista emberek” materiá­lis szűkösségét, szórakozási unalmát. Ördögi segítséget nyújtott e szellemi kiüre­sedéshez és átformálódáshoz a végletesen hi­teltelen, ám végig működtetett másik propa­gandaoldal, a Nyugatot leleplező ortodoxia, amely azt is hitelessé és kívánatossá tette a ,.modernitást” követők számára, amit saját ha­zájukban is bíráltak és kétségesnek bizonyult. A nemzeti szintű szervezkedésből és döntésho­zatalból is kizárt magyar társadalom egyedei­­nek egy része úgy katapultálódott 1989 után az „egyetemesség” és „humanizmus” fogyasz­tói régióinak divatjaiba, mint egy önismeret nélküli kamasz a felnőttek fölött ítélkező es­küdtszékbe. Hirtelen minden korábbi ter­mészetes adottság szűkös lett, kicsinyes és értéktelen. Az elveszített vagy meg sem is­mert, érzett transzcendenciát helyettesíteni látszott az önzést korlátlanul legalizáló sza­badság, a kiüresedett (csak „formájában nem­zeti”) magyar kultúrát és történelmet „le­körözte” a zöm számára csak passzív, propa­gandabefogadói szerepben elérhető kozmopo­lita divatok profi módon „kicsinált” sorozata. Az eljelentéktelenített kisközösségek és unal­masnak megélt „szocialista hétköznapok” nagyra növelték a szabadulási vágyat - s en­nek keretet és tartalmat adott a puha diktatú­ra okosan adagolt, „liberális” tömegkommu­nikációja. A múltból kinőtt saját értékrendjét csupán privatizált jelentéktelenségében őrizni képes magyar társadalom „kommunista ostroma” u­­tán 1990 óta állandó „liberális” rohamoknak van kitéve. Míg korábban folyamatosan „pár­tosnak” kellett lennie, most valamiféle „sem­leges világnézetet” kellene produkálnia, mert ha netán magát nyilvánítja ki — a pluralizmus alapján jogosan! — akkor azonnal „kirekesztő­vé válik”. Ha nem „Az idegen nép!” című (azaz, a hazai csúnya!) ostoba jelszavakat ké­­rődzi, akkor már rasszistának minősül. Hiába mutatnak a felmérések nagy türelmet, a szom­szédokhoz, sőt, a Nyugathoz képest is békés beállítottságot nálunk , mint egykor a béke­harc, most az antifasizmus dühöng Magyaror­szágon. Mintha 1945 és nem 1989 után él­nénk. A már egyébként is erősen depolitizált és privatizálódott magyarság zöme teljesen elbi­zonytalanodott. Az önállótlanság évtizedei után az óriási aktivitást és nagykorúságot kö­vető változásokat is rendkívül nehezen lehetne elviselni, hát még az ideológiai harcba bevont történelem, kereszténység, nemzet stb. körüli értelmetlen kölcsönös címkézéseket. A nyuga­ti társadalmak hasonló vitáinak közegét telje­sen mássá teszi egy magasan szervezett munka­­megosztás teljesítményi fegyelme. Nálunk ez utóbbit a kommunizmus teljesen szétzüllesz­tette. Nálunk, mert az emberek szellemileg­­politikailag nem lehettek szabadok, erőtelje­sen szabadosak lettek az egyébként is rosszul megfizetett munkában. (A magáncélú másod­illetve harmadtevékenység kivételével!) A ke­let-európai (szovjet) típusú bérrendszert a pu­ha diktatúra „liberális” szórakoztatási és ide­genforgalmi politikája nyugat-európai típusú igényrendszerrel kapcsolta össze. Ez utóbbi­nak a kielégítése érdekében­­ távlatokat nem látva erőteljesen fellazult a hétköznapok emberi tisztesség- és becsületkódexe. Az „Egy­szer élünk”-szemléletű magyar alattvalónak teljesen mellékes volt, hogy honnan és miként van vagy növekszik — valójában szegényes — jóléte. Közösségi felelősség híján elfogadta a puha kommunizmust, ameddig az „fejhe­tő” volt, s ellene fordult, amikor annak nap­ja leáldozott. A nyugati társadalmak fegyelmező gazda­sági rendje nélkül, elveszített hitek és leérté­kelődött szimbolikus javak nélkül, identitás­ban és öntudatban megrendülve a polgárrá kinevezett alattvaló a harsányabban ígérgető pojácákat követi , ha követ egyáltalán va­lakit. Az önállóság előtt megnyílt, nagyon nehéz követelményeket támasztó távlathoz immár gyakran hiányzik az elődök felhal­mozni képes igénytelensége, gyermekeiben történő megvalósulást is örömmel fogadó áldozatkészsége. Szűkösek a viszonyaink, ál­talában azok voltak korábban is, s azok lesz­nek még belátható ideig. S akkor egyesek Amerikával, vagy a „Nyugattal” mérnek mindent? Elégedetlenség szítására - főleg a fiatalok között - mindez nagyon alkalmas. De ki tud fordítani az egész magyar társa­dalom számára gyorsan ezen a helyzeten? S még botrányosabb az, hogy a nálunk állandó­an sulykolt értékelvi-életvitelbeli minták még csak nem is a nyugati alsó rétegekről, hanem elitértelmiségi és felső középosztályi létről szólnak. S ha Amerikáról mesélnek, akkor hiányzik - mondjuk - a ,,Biblia-övezet" vagy amerikai kisváros világa, s mindenben tolakodik a keleti part és főleg New York ellentmondásos létezésének kisuvickolt gaz­dagabb fele. Nem bezárkózásról, nem valamiféle „ma­gyar lényegen" történő gyógyulásról szól­tak soraim. A kialakult ,,világfalu" térségei hatnak, hassanak is egy­másra (már a Biblia is arról beszél, hogy mindent megpróbáljatok és a jót megtartsátok), mástól tanulni soha­sem szégyen. De el kell utasítanunk azt az önfeladó ürességet, a szellemi koldustarisznya­­ságot, amely antik római lumpenként csak pa­razita, csak élvező tud lenni. El kell utasíta­nunk azt a szellemiséget, amely önállótlanul mindig üdvözítő , zömmel selejtes, bárhol produkálható és produkált — eszményekkel, hitekkel stb. házas és jól felfogott érdekből pusztítja az eredetit, a mást. Pusztít és köz­ben pluralizmusról, szabadságról kiabál. Az ilyen szellemiség eljátssza saját népe ellen a konkvisztádori szerepet, miközben sem ott, sem itt nem hoz létre eredetit. Az ilyen személyiség a fordítás érzéketlen iparo­sa, kenyérkereseti alapon. A közvetíteni akart kultúrának, szellemiségnek azonban nem tü­relmes hordozója, hanem hatalmi hódítója. A Teremtés nagy titka az egyéni és csoport el­különülések egymással gyakran ütköző, ám ugyanakkor egymást kiegészítő, szolgáló bo­nyolult szövedéke. A mindenkori emberi ügyeletes önmegváltók uniformisai soha be nem váltható harmóniái a maguk készítette, humanizmussal etetett, mindent eltaposó ha­mis táltosparipái rövidre zárják a világot, agyuk terjedelme szerint szegényítve el a lé­tezés csodáját, paradoxonjait. Régi kísértők ezek, csak régebben védetteb­bek voltak az emberek, a kisközösségek. Nem volt módja az ábrándozó ködevőknek az „utolsó kunyhóba” is betörni (pedig minde­gyikük erről, a teljes szellemi-öntudati össz­­hangzatosításról álmodott!). Ma ez lehetséges, már kora gyermekkortól végezhető az agymo­sás, s még csak fennkölt eszmék sem kellenek Maastricht, e kis hollandiai város neve európai szimbólummá, egyben politikai és világnézeti konfliktusok forrásává vált. Mintha csak jeladásra történne ez. Mintha csak vala­miféle Hegel-i történelmi „csel” tanúi len­nénk. Vége az alapvető kelet-nyugati konflik­tusnak? Megnyerte a Nyugat a hidegháborút? Nesze neked Nyugat! — most ott a konfliktus saját köreidben. De félre a tréfával — Európa sorsáról, jövőjéről van szó. Ugyan ki tagadhatná, hogy az 1957-ben lét­rejött Európai Gazdasági Közösség, más néven Közös Piac, a háború utáni európai politika mesterművének bizonyult. Az évszázados nemzeti ellentéteket a közös erőfeszítések politikája váltotta fel. Az eredményt mutatja, hogy a Közös Piac kapuja előtt tolonganak a felvételt kérő államok. Annak ellenére, hogy a „brüsszeli bürokráciát" kezdettől fogva sokan ostorozták. Brüsszeli bürokrácia? Persze, hogy van, miért ne lenne? De pl. a német sajtó ismételten rámutatott arra, hogy a brüsszeli központ kevesebb tisztviselőt foglalkoztat 12 európai állam szolgálatában, mint bármely német tartomány, „Land" a saját szolgálatá­ban. Bürokrácia ide, bürokrácia oda — köz­hellyé vált már, hogy korunk alapvető prob­lémáit, kihívásait nem lehet csupán a nemzeti államok keretein belül megoldani. És mégis... Úgy tűnik, mintha a maastrichti szerződés megkötése óta valamiféle ellentá­madásba lendülnének sokhelyütt a „nemzeti erők". Annyi biztos, hogy Maastricht új kvalitást jelez az európai egységesülés, a nem­zetek fölötti — ha úgy tetszik — „kozmopoli­ta" jellegű fejlődés során. Hiszen — egyebek közt — a nemzeti valuták megszüntetése, euró­pai központi bank létesítése lenne a maas­trichti cél. Vagyis a gazdasági közösség teljes kiépítése és azon túlmenően a politikai, sőt, védelmi­ és biztonságpolitikai unió létesítése lenne a maastrichti szerződés alapvető célja. Nyilvánvaló, hogy ezek a messzemenő tervek már már nem csupán gazdasági részletkérdé­seket érintenek, mint pl. a nyugat-európai ag­rárpolitika valóban bonyolult szabályozásának problémáit. Ami egyébként azt is mutatja, hogy a szabad verseny elve a szabad piacon sem érvényesül már korlátlanul. A politikai és védelmi unió megvalósítandó perspektívája immár mélyebben ható ideoló­giai-világnézeti problémákat és konfliktusokat vet felszínre. Maastricht ellenzői azt a fogal­mat vetik a vitába, amely az utóbbi évek po­litikai szótárában talán a legelőkelőbb helyet vívta ki magának: a népi-nemzeti identitás eszméjét. Mintegy tíz évvel ezelőtt még talán csak a német írástudók nyűgölődtek állandóan a „német identitás" fogalmával, keresgélték szüntelenül, inkább kevesebb, mint több siker­rel. Ez bizonyára érthető is volt, Németország múltja és akkori megosztottsága miatt. De most, a kommunista világbirodalom összeom­lása után és óta, úgyszólván varázsütésre, hozzá. Elég az árutérítés, a tőkemegtérülés és annak fokozása, mint cél, hogy a bármilyen méltatlan „eladandó” hatalmak elfogadtatásá­ról már szó se essen, minden nép és népcsoport keresi vagy propa­gálja a saját identitását. Az egykori „keleti blokk" bizonyos országaiban ez a folyamat immár tragédiákba, véres katasztrófákba tor­kollott. Talán e „keleti" jelenségek valamiféle rej­tett, „tudatalatti" kihatása az a tény, hogy most már a kontinens nyugati részén is egyre erősödik a „nemzeti identitás" pártfogóinak tiltakozó szava? Köztudott, hogy a moszkvahű kommunis­ták kezdettől fogva harcoltak az Európai Kö­zösség bármilyen formája ellen, mert azt a „monopolkapitalizmus" és a „burzsoá impe­rializmus" bástyájának tartották. (Nem így az olasz kommunisták!) Mindenki tudja, ezek az érvek ma már elavultak. Tömegeket nem tud­nak megmozgatni — igaz, azelőtt sem tudtak. A jelenlegi helyzetben sokkal nyomósabbak azok az érvek, amiket a hetvenes évek közepe óta a szélsőjobboldali áramlatok (Franciaor­szágban Le Pen, Németországban Schönhuber stb.) propagálnak. Ők a nemzeti érdek, a nem­zeti identitás jelszavával utasítják el a Maas­tricht által jelzett „kozmopolita" fejlődést. S ez az érvelés ma jóval hatásosabb, mint egykor a kommunistáké: a tények mutatják, hogy „eszméik" lassan behatolnak, beszivárognak a lakosság szélesebb köreibe is. Olyannyira, hogy némely nyugati országban már megoszt­ják a közvéleményt. Ezt igazolja a dániai és franciaországi népszavazás eredménye. Szinte úgy tűnik, mintha Maastricht csak ott nem okozna döntő problémát, ahol ez ügyben a parlamentek döntenek és nem maga a nép­sza­vazás útján... Mi ennek az oka? Nyilvánvaló, hogy amikor Maastricht ellenzői a népi-nemzeti identitást emlegetik, akkor egy alapvető emberi jogra hivatkoznak: a népi-nemzeti önrendelkezés jo­gára. S melyik nép vagy népcsoport akarná ezt megtagadni? A hiba csak ott van, hogy ennek a Maastricht-ellenes elméletnek a hívei két alapvető dologról megfeledkeznek: az egyik az, hogy a korlátlan nemzeti szuverenitás gon­dolata már régóta valóságellenes fikció. Ez nem szorul közelebbi magyarázatra. Annál inkább a másik tény! Aki az egész „népet" közvetlenül akarja megkérdezni, leszavaztatni, az közvetlen demokráciát akar vagyis kilú­gozza, aláássa a parlamentáris képviseleti de­mokrácia alapjait. Jóllehet Maastricht politikai és védelmi uniót is előirányoz, a semleges Ausztria és Svédország hivatalos képviselői, a közvetett demokrácia megbízottjai, éppen most tartották időszerűnek, hogy kérjék or­száguk felvételét az Európai Közösségbe. Hogy ezzel a „nép" többsége is egyetért? Ki tudja? — a „népet" nem kérdezték meg. Ezt lehet kifogásolni, de ha ezt tesszük, akkor a parlamentáris, képviseleti demokrácia alapjait kérdőjelezzük meg. Íme, Dánia sem lát más kiutat, mint hogy megismétli a népszavazást. Úgy gondolom azonban, hogy nekünk ma­gyaroknak különösen Svédország példája lehet tanulságos. Ez az ország évtizedeken át reali­zálta a lehető legnagyobb fokú szuverenitást, semleges státust Kelet és Nyugat között, hat­­(Folytatás a 4. oldalon) VITA MAASTRICHTRÓL BEZERÉDJ ZOLTÁN

Next