Bécsi Napló, 1994 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1994-01-01 / 1. szám
BÉCSI NAPLÓ XV. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1994. JANUÁR FEBRUÁR MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA 15.- ÖS Erscheinungsort Wien P.b.b. VERLAGSPOSTAMT 1040 WIEN ERHARD BUSEK EURÓPA Mi osztrákok „öreg európaiaknak" tartjuk magunkat. A vasfüggöny megszűnése óta — amely Európát oly hosszú ideig kettészakította — azt érezzük, hogy földrészünk földrajzilag úgyszólván helyreigazodott. A mi eddigi, két nagy tömb közötti helyzetünk úgy változott meg, hogy az sokkal jobban illik hozzánk: egy kis ország a kontinens szívében. Ugyanakkor egy újkeletű európai peremvidékre kerültünk. A kontinens egyik fele a fokozódó konszolidálódás után már az integráció útján van, a másik fele pedig — egyelőre — a nemzeti és etnikai „identitáskeresés" örvényeibe, illetve annak melléktüneteibe vetette magát. A kettő közt helyezkedik el Ausztria. Számunkra azonban Európa nem érhet véget egyetlen irányban sem valahol Európa földrajzi közepénél. A kommunista uralmi rendszer összeomlásával és kontinensünk megosztottságának megszűntével mi, európaiak történelmünk új korszakába érkeztünk. A kelet-nyugat ellentét és a háború utáni rendszer megszűnte alapvetően megváltoztatta az európai politika keretfeltételeit. Az integráció Európája jó úton hand. De mi, európaiak felelősek vagyunk az egész kontinens biztonságáért. Európa iránti felelősségünk nem rekedhet meg azon mesterségesen létrehozott határok vagy intézmények szűk keretei között, amelyek az utóbbi évtizedekben keletkeztek. Közép-, Kelet- és Délkelet-Európa országainak jelentős gazdasági és politikai támogatásra van szükségük. Demokratikus, gazdasági, szociális és biztonságpolitikai stabilizálódás nélkül belső zavargások és államközi konfliktusok fenyegetik ezeket az országokat, amelyek a többi európai ország érdekeit és biztonságát közvetlenül érinthetik. Alapvető célkitűzésünk csakis az lehet, hogy egész Európában megvalósítsuk azt, amit Nyugat-Európában és Közép-Európa szerencsésebb felében elértünk: békét, szabadságot, az emberi jogok betartását és az életkörülmények javítását. Világunk részei összébb húzódtak. A technika fejlődése, a globális kommunikáció által, a gazdasági szövődmények és az ökológiai veszélyek révén - országhatároktól függetlenül — össze vagyunk kötve és egymásra vagyunk utalva. A kelet—nyugat konfliktus megszűntével több lehetőségünk van, mint bármikor a történelemben volt, hogy világméretű problémákat oldjunk meg. Háborúk, a menekültek áradata, a környezetrombolás, népességszaporulat, valamint a politikai, nemzeti és vallási szélsőségesség közös cselekvést tesznek szükségessé. Európában az Európai Közösség az utolsó 40 évben stabil béke- és szabadságrend magvaként, közös értékek alapján valósult meg, s bizonyult időtállónak. Általa, valamint az Észak-atlanti Szövetség által a globális konfrontálódás ellenére is megmaradt a béke és a szabadság. Azok a testvérharcok, amelyek évszázadokon át történelmünket képezték, ma elképzelhetetlenek az Európai Közösségben. Ezért fáradozunk az Európai Unió továbbfejlesztéséért és megvalósításáért, hogy földrészünk a béke és jólét térsége legyen, s ki tudjon terjedni az EFTA-országokra (Európai Szabadkereskedelmi Társulás), Közép-Kelet- Európa, Kelet-Európa reformországaira. Minden demokrata feladata megakadályozni azt, hogy újabb szakadék válassza ketté Európát, az a szakadék, amely választóvonal a biztonság és bizonytalanság, a stabilitás és az instabilitás, a háború és a béke között. Keleti testvérnépeink számára lehetővé kell tenni, hogy alapcélként láthassák az egységes Európa perspektíváját. Európa nem kiközösítésre, hanem integrációra van hivatva. A mi célunk összeurópai keretek kiépítése olyan összeurópai dimenziójú problémák megoldására, mint például a biztonság, a népvándorlás megszüntetése, energiaellátás, környezetvédelem, közbiztonság, kisebbségi jogok, stb. Jövőbeli munkánk távlatait ebben látom. Továbbfejleszteni Európa egységesülését az Európai Unióban, ugyanakkor lerakni a nagy Európa alapjait, egy konföderációs együttműködést biztonsági területen, átfogó értelemben. (Fordította: IFJ. HEGEDŰS JÁNOS) Dr. Erhard Busek alkancellár újévi nyilatkozata az Osztrák Néppárt vízkereszti találkozóján Salzburgban. A NATO A VARSÓI SZERZŐDÉS MEGSZŰNTE UTÁN Az utóbbi hónapokban a világpolitika előterébe került a kérdés, hogy mi lesz a NATO sorsa, jövője? Ami a múltját illeti, vitathatatlan tényként lehet leszögezni: sikeres katonai (és politikai) szövetségnek bizonyult, garantálta Európa eddig leghosszabb békekorszakát. A „jugoszláv" tragédia nem ellenérv, ellenkezőleg: azt mutatja, hogy milyen sors várhat olyan országokra, amelyek katonailag (és politikailag) semleges státust kívánnak maguknak és nem tartoznak semmiféle védelmi szövetség keretébe. Éppenséggel a „jugoszláv" dráma az egyik döntő ösztönző ereje annak a törekvésnek, hogy a volt keleti tömb országai — kivétel nélkül! — keresik a NATO védernyőjét. A másik kétségtelen tény, amit a NATO múltjáról meg lehet állapítani, az, hogy a hidegháború legdöntőbb eszköze volt. S mint ismeretes, sikerrel. Persze ebben a kérdésben már eltérő véleményeket lehet regisztrálni. Mi okozta az 1989-es forradalmi fordulatot az addig szovjet hegemónia alatt álló kommunista országokban és később a Szovjetunióban is? Nyilván nem egy, hanem több tényező közrejátszása. De vannak, akik azt emelik ki, hogy elsősorban a Bonn által követett „keleti politika", a „kis lépések" közeledésre irányuló politikája hozta meg gyümölcsét, na meg, nemzetközileg fontosabb, az 1975-ben megkötött Helsinki-egyezmény. Helytelen lenne ez utóbbi jelentőségét lebecsülni, hiszen Helsinki bizonyos lendületet adott a keleti ún. polgárjogi mozgalmaknak. Helsinki hivatkozási bázissá vált bizonyos értelmiségi körökben, ami itt-ott hozott is valami eredményt. De valóban vaknak kellene lenni ahhoz, ha — legalábbis utólag — nem látnánk, hogy Helsinki csak látszateredményeket hozott, kozmetikai korrektúrákat. A szovjet imperializmust nem fékezte meg. A nyolcvanas évek elején Afganisztánban forró háborút folytatott, Lengyelországot intervenciós fenyegetéssel kényszerítette a katonai diktatúra bevezetésére, a történelem legnagyobb munkásmozgalmának, a Szolidaritás mozgalomnak leverésére. S egy időben megindította Nyugat ellen a méreteiben legnagyobb szabású hidegháborús offenzívát. Moszkva akcióképes állapotba helyezte újfajta fegyverét, az SS 20-as rakétákat, melyek hatótávolsága csak Nyugat-Európát érte el, Amerikát nem. A katonai demonstráció politikai célja világos volt: Nyugat-Európa megfélemlítése, hogy annak egyes országait — főként Nyugat-Németországot — leválassza Amerikától és szembeállítsa a NATO-val. Az ördögi terv csaknem sikerült. Amikor a NATO a fenyegetés ellensúlyozására csupán még tervbe vette a Pershing-rakéták felállítását, Nyugat-Németország valóban megrengett. Az ún. békemozgalom százezreket mozgósított a NATO ellen — aki akkor nem hitte, ma már tudhatja: a „mozgósítás"ban nagy szerepet játszottak a Stasi és a KGB agitátorai. De nemcsak az utcákon tombolt a NATO-ellenes hisztéria, hanem vezető politikai körökben is. A nyugatnémet Szociáldemokrata Párt többsége szembefordult saját vezető politikusával, Helmut Schmidt-tel, elvtársa Lafontaine pedig nem kevés demagógiai képességgel követelte, hogy Bonn lépjen ki a NATO (katonai) szervezetéből (erről szóló könyve besztszellerré vált). A NATO mégis keresztülvitte akaratát és ezzel Moszkva elveszítette a legdöntőbb hidegháborús csatát. Ez a tény ösztökélte aztán később Gorbacsovot arra, hogy 1985-től kezdve fokozatosan véget vessen a konfrontáció politikájának. Minden további fejleménynek — 1989-ig és azóta — ez volt a mélyebb gyökere. A volt keleti kommunista tömb teljesen szétesett, de annak helyén egyelőre katonaistratégiai vákuum keletkezett. S ezzel lépnek felszínre a NATO jelenlegi, időszerű problé- Folytatás a 2. oldalon EGYEK VOLTUNK HALÁLÁBAN Még egy héttel halála előtt pártgyűlésen dörgedezett ellene az elégedetlenség, mi több, olyan kijelentésekkel illették, amik az ötvenes évek kommunista diktátorával helyezték őt egy sorba. Egyik kilépett párthíve rendkívüli sajnálatát fejezte ki emberi tragédiája fölött. Még halálában is úgy emlegették, mint akinek sok ellensége volt, aki egyáltalán nem vitte előbbre az ország sorsát. Aztán jött a hír és a gyász egyre inkább hatalmába ejtette a lakosságot. Az Országgyűlés egy ellenszavazattal gyásznappá nyilvánította temetése napját. Ellenben már előző nap feloldották a meghirdetett határidőt és 20 óra helyett éjjel két óráig vettek tőle búcsút az Országházban elhelyezett koporsójánál. Valahogyan a megszeppenés és magábaszállás hangulata uralkodott el a lelkeken. Gyermekek, akik önfeledten hancúroztak, s nem vették észre, milyen felületes és felelőtlen viselkedésük. Valóban, megszeppent gyermekként döbbentek rá a széles néptömegek arra, hogy őértük volt, s halálos betegségében is az ország és a nép sorsát hordozta magában. Hirtelen zúdult a szívekbe és agyakba az árvaság tudata, hogy az ő törődése nélkül nagyobb a csendesség körülöttünk, hogy egyedül vagyunk. Ez a rádöbbenés érlelte méltóságteljessé a gyászt, a fegyelmezett, szózati emelkedettségű szertartást. Erdélyi atyámfia félszázados fejjel jelentette ki, amint a Szózat dallama közben elhantolták a koporsót, életében most élte át teljes horderejében és mélységében Vörösmarty szavát. Több, mint jelképes mozzanat: Dobos László lakásán Pozsonypüspökiben néztük a magyar televízió közvetítését. Az eszébe hajló temetés több tízezer gyertyája állt ellen a sötétedés beálltának. És akkor, amikor a keresztény egyházak képviselői után a főrabbi is szólásra emelkedett, s mintegy végrendelkezésként jelentette be, hogy elrendelte, 1994- ben emlékezzen Magyarország az ötvenéves évfordulón 600.000 polgárának pusztulására, teljesnek tűnt a kiengesztelődés és egyetértés. Tőkés László a világ magyarságának nevében búcsúzva tőle utalt arra, hogy elsőként fogalmazta meg tizenöt millió együvétartozását. Valóban, együtt volt az egész ország, temetése a magyarság nagy együvétartozás élményévé terebélyesedett. Trianon óta talán egyszer sem tett ennyire hitet a magyarság önmagáról, lelki egységéről, mint ahogyan ez méltósággal történt Antall József, a Magyar Köztársaság, lélekben tizenöt millió magyar miniszterelnökének temetésén 1993. december 18-án. Hivatalos jelentés szerint 250.000 ember tisztelgett koporsója előtt. 52 ország és hét nemzetközi szervezet képviselői vettek részt temetésén. Lech Walesa a Lengyel Köztársaság Nagykeresztjével, Franz Vranitzky az osztrák Nagy Arany Szalagrenddel tüntette ki a Kossuth téri gyászszertartást követően. Akit életében annyian elutasítottak, most, elmúltával mintegy önmagukra ébredve fedezték fel, mennyire övéké is volt, mindnyájuké. A világ magyarsága méltóságteljesen egy volt halálában. Az elkövetkező hetek, hónapok mutatják majd meg, hogy az ismét megtapasztalt nagyszerű halál élményével telten egyek is lettünk halálában. Ha igen, akkor és abban mutatkozik meg igazán Antall József történelmi nagy-Sdga■ -de- Corpus, 1985, részlet NOSZTALGIA HELYETT A magyarságot jellemző tulajdonságok között, legalábbis saját tapasztalataim szerint, előkelő helyet foglal el a nosztalgia - „a távoli, elveszett, elmúlt dolgok utáni sóvárgás, vágyakozás” (Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára. Budapest, Akadémiai K. 1974).Talán a rég elveszett dicsőség, múltbéli nagyság utáni mindig újra és újra fellobbanó (vagy fellobbantott) vágy, a visszatérés reménye táplálja bennünk ezt az érzést. Pusztító történelmi viharokat követően, ha tenni akarással párosult, akár erőt adó is lehetett a nosztalgia: igenis talpra állunk s amit elveszítettünk, azt hamarosan visszaszerezzük. Másként van azonban akkor, ha nagyritkán megadatik a történelmi lehetőség, hogy tiszta lappal kezdhessünk el valamit. Mint most, 1990 után! Visszanyert függetlenségünk, önmagunk által teremtett (mégha botladozó és útját kereső is) demokratikus közéletünk talán először ad valódi esélyt modernkori történetünkben a magyar polgári társadalom kiépítésére. Az iram, amellyel e hatalmas feladat elvégzéséhez az ország hozzálátott, párját ritkítja és méltó a küszöbön álló XXI. század kihívásához. Kétségkívül sokat kell még tanulni - meg kell érteni, hogy a polgárosodás nem az anyagi javak korlátok nélküli halmozásának lehetőségét jelenti, hanem egy életformát. Tanulni kell a türelmet, a megértést, a tisztességet és önmérsékletet, nem utoljára pedig a politikai kultúrát. Az 1994-es választásokra való felkészülés már az első eredmények próbaköve lehet. Az előrehaladást gátló tényezők sorában kétségkívül az egyik a sokarcú nosztalgia. Mintha minden politikai erő a maga arculatára formált, nem csekély részben idealizált múltképpel akarná a nehezen meghatározható (s valljuk meg még nehezebben eladható) jövőképet helyettesíteni. A megrázkódtatás nélküli 1990-es átmenet nyomán a magyar politikai élet valamennyi, 1945-ben és azt követően hallgatásra ítélt vonulata — a nyilaskeresztesek kivételével — ismét szóhoz juthatott. Az átélt megrázkódtatások, az „új” megoldások keresésének láza érthetően felértékelték a két világháború közötti gazdasági-társadalmi-politikai viszonyokat. Amelyekben természetesen számos jó és hasznos elem volt (mást ne mondjunk, mit a klebelsbergi kultúrpolitika bizonyos vonatkozásait), amely nélkül polgári Magyarország nem létezhet. Ez azonban nem egyenlő azzal, hogy ez a régmúlt világ meghatározó ideált képezhetne a mai társadalom számára. Szembe kell nézni a ténnyel, bármely fájdalmas is egyeseknek, hogy Magyarország 1945 után átalakult, miként alapjaiban változott meg az őt körülvevő világ is. Sem a múlt századi, sem a két háború közötti ideálok nem követhetők többé. A visszaállítandó (vagy részben visszállított) magángazdaság nem azonos azzal, amelyet 1945-1948 folyamán felszámoltak. S még kevésbé azonos a magyar társadalom tagoltsága, erkölcsi felfogása, szellemisége azzal, ami egykor volt. Az sem tagadható, hogy a mobilizáltság, az egyfajta kiegyenlítődés, egyenjogúsítás korántsem vált hátrányára népünknek. Arról ábrándozni tehát, hogy ezt a feudális sallangokkal terhelt régi „úri” világot rekonstruálni lehetne vagy pláne kellene, súlyos iránytévesztés. Nem szeretném megkerülni a Trianonnal kapcsolatos nosztalgiát sem, pontosabban szólva a vágyat a korábbi állapotok helyreállítása iránt. Nem vitathatja senki sem, hogy a békediktátum egyik legsúlyosabb pillanata volt nemzetünk ezeréves történetének. Olyan döntés, amelyet az egymással szorosan összefonódó modern társadalmak rendszerében az „erősek” nem csupán fegyverrel, de a legalább olyan kemény jogi feltételekkel és gazdasági Folytatás a 6. oldalon