Bécsi Napló, 1999 (20. évfolyam, 1-6. szám)

1999-01-01 / 1. szám

BÉCSI NAPLÓ XX. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1999. JANUÁR—FEBRUÁR MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA 20 — OS Erscheinungsort Wien P. b. b. • 74643W80E VERLAGSPOSTAMT 1040 WIEN ELÉRHETŐ, VAGY INKÁBB EGYRE TÁVOLODÓ CÉL AZ UNIÓTAGSÁG? Röviddel a baloldali új német kormány képvi­selőjének első hivatalos budapesti látogatása előtt hangzott el hivatott szájból az a megállapí­tás, hogy az a remény, miszerint Magyarország három éven belül az Európai Unió teljes jogú tagjává válhatna „reális célnak” számít. Nos, most, miután a (majdnem) magyar polgárnak született Joschka Fischer, a piros-zöld kabinet külügyminisztere azon kívül, hogy személyesen jó benyomást keltett rokonsága és egykori földi­jei körében Budakeszin, különben azonban dip­lomatikus szívélyességbe csomagolva bizony lelohasztotta azok reményeit, akik tényleg hittek abban, hogy a lehető legrövidebb időn belül he­lyet kapnak majd a gazdagok asztalánál. Ma­gyarország most kénytelen tudomásul venni, hogy egyelőre továbbra is a macskaasztalnál szoroghat majd a többiekkel, akiknek reményeit szintén lelohasztották a német szájból elhangzó kerek-perec elutasítást jelző szavak. Nos, a piros—zöld nem hajlandó arra, hogy eltűrje a „fehér” közbeékelődését: ezen aztán semmit sem változtat az energikus, fiatal ma­gyar kormányfő rosszalló válasza, amelyet egy befolyásos német hetilap azon kérdésére adott, hogy mennyire látná azt tragikusnak ha­zája szempontjából, ha Magyarország felvéte­le 2005-ig kitolódna, szintén kerek-perec kije­lentette, hogy „szükségem van a belépési ha­táridő szorítására, mert csak akkor sikerül a fájdalmasnak tetsző változtatásokat keresztül­vinnünk". Orbán Viktor, a „Wirtschaftswoche”­­nak adott interjújában visszautasította azt, hogy a magyar kormány számára a lehető legkorábbi belépési időpont nem lenne más, mint „presztízs-kérdés”. Hogy Budapest szá­mára fontosnak tűnik, hogy minél több úgyne­vezett volt szocialista, illetve „visegrádi”­álla­­mot öleljen kebelére Brüsszel, arra Orbán annyiban utalt, hogy amennyiben a felvételnél előnyben részesítenék a „szegényekkel" szemben a fejlettebb közép-európai államokat — tehát elsősorban Magyarországot — akkor megint éket vernének a már révben lévő és a felvételért esdeklő népek és országok közé. Ugyanakkor jelezte azt is, hogy ennek ellenére hazája nem fog várni a „lemaradókra”. A mai magyar kormánynak nem utolsósorban belpolitikai okokból sürgősnek látszik a legfon­tosabbnak tűnő külpolitikai, az ország gazdasá­gának szempontjából ha nem is létfontosságú, de mégis mielőbbi siker nyélbeütése, az érthető. Ugyanakkor — bármennyire is nem tetszik ez azoknak, akik sokszor bizony erélyes kopogás helyett dörömbölnek az úgyis nyitásra kész ajtó­kon — bizony tudomásul kell venniük, hogy ál­landóan bizonyosnak feltüntetett és eszményien elérhetőnek tartott határidős cél egyre inkább tá­volodni tűnik. A realitás — bármennyire fájdalmas is — azt mutatja, hogy az ambíció szép dolog marad, de számolni bizony mással kell. Hogy a mindinkább növekvő munkanélküli-seregeket egy ideig még lehet ámítani, fel kell ismernünk végre, ha nem si­kerül Nyugaton a biztos megélhetésre és nem csak alamizsnára vágyó fiatalok számára bizton­ságos jövőt kialakítani, akkor ezeket a tömegeket akaratlanul is a hangzatos, de veszélyes szirén­hangokat fennen hangoztató és csábítgató szél­ső­jobb- vagy baloldali agitátorok karjaiba kerget­jük. Ennek megelőzése most a józanság szabta feladat. Ezt az Európai Unió valamennyi tagor­szága felismerte és minden más megoldásra vá­ró feladat elé sorolta; a belépésre várók számá­ra ez ugyan szomorú tény — de ez a valóság. A sors iróniája, hogy éppen az a Németország, amelyet eddig az európai egyesülés állandóan zakatoló motorjának tartottunk—függetlenül at­tól, hogy a legfőbb masinisztát nyugdíjba tessé­kelte saját népe és így új embernek kellett átven­nie a stafétabotot — most kénytelen vállalni az erélyes „tessék csak várni”­kimondásának nem éppen szimpatikusnak tűnő szerepét. Ezzel kapcsolatban fájdalmasnak tűnik, hogy vezető és felelős politikusok munkája nem kapott kellő értékelést. Hogy a „Nagyok” bécsi nagykövetei nem éppen dicsérettel illet­ték a bécsi igyekezeteket az elmúlt hat hónap alatt a feltornyosuló fellegek eloszlatásában és nem éppen méltatták Ausztria „honest bró­ker-szerepét (becsületes alkuszságát), arra a választ hivatottabbaknak kell megadniuk. Min­denesetre a magyar kormányfő ezen sorok írójának kérdésére Ausztria szerepét, amelyet a belépésre vágyókkal szemben játszott, „tör­ténelmieknek” ismerte el és felettébb dicsérte. Az, hogy Ausztria Unió-beli munkáját külföl­dön nem értékelik kellőképpen, kettősen fáj­dalmas, hiszen­ a koalíciós kormány minden igyekezetét pont a tanácsi elnökség most le­járt vezetésére összpontosította. Az osztrák közvéleményt sikerült is megnyernie: hivata­los adatok szerint a közvéleménykutatás azt mutatja, hogy a lakosság 63 százaléka pozití­van ítélte meg Wolfgang Schüssel alkancellár és külügyminiszter, valamint Viktor Klima kan­cellár szereplését. Igaz, messze nem ennyire pozitívan ítélik meg polgártársaink azt a — többek között a magyarok által vehemensen hangoztatott kívánságot — mármint a lehető leggyorsabban begördülni a biztonságot je­lentő Európai Unió karámába: az osztrákok elenyésző hányada, csak 7 százaléka fogad­ná pozitívan a „keleti bővítést”, de további 40 százaléka attól fél, hogy ez a bővítés saját ma­ga számára hátrányokat hozna magával. Ezen felfogás helytelenségét több legújabb hivatalos statisztikai adat is igazolja. Az elmúlt év végén a teljes munkaidőben alkalmazásban álló magyar polgárok reálkeresete közel 60 000 fo­rint fölé emelkedett, ami az 1997-es év hasonló időszakához viszonyítva négyszázalékos javu­lást mutat. A munkanélküliség 7,9 százalék alá esett, az 1998-as év végén Magyarországon csak 317 000 volt a munkanélküliek száma. A bruttó hazai termék gyarapodása elérte az el­múlt évben az 5,1 százalékot és valamennyi gazdaságkutató­ intézet az évezred utolsó évére 4,8—5,1 százalékos GDP-növekedést jósol. Nőtt a termelésbővülés és a kiskereskedelem forgalma — az ipari termelés volumene és a kis­kereskedelmi forgalom külön-külön 13 száza­lékkal volt magasabb az előző évinél. És­­ ez az EU-ba való felvétel szempontjából különösen fontos: hivatalos előrejelzés szerint az idén az infláció egyszámjegyű lesz és az ipar export­­értékesítése 21,5 százalékkal növekszik az egy évvel korábbihoz képest. Ezen adatok is­meretében érthető a Lajtán­ túli elégedetlen­ség. „Februárban nagy reformok kezdődnek” — ígérte karácsony előtt Orbán miniszterel­nök. „Az ígéret szép szó" — tartja a közmon­dás. „Ha betartják” — hangzik tovább a nép szava — "úgy jól”. Nos, nemsokára alkalom adódik az ígéretek nemcsak beharangozásá­ra, hanem betartására is. És hátha ezzel sike­rül az Európai Uniót rávenni arra, hogy ne fé­kezze, hanem gyorsítsa meg a belépési folya­matot... POGÁNY JENŐ­ GÉZA Saáry Éva: Hálószerkezet. (69), 49x35 cm, tempera + coll. — Vitaindító töprengés — Az alábbi, netán szubjektív fejtegetés szem­pontjából fontos utalni arra, hogy az 1976. évi osztrák nemzetiségi törvény 1 paragrafus 2. pontja értelmében a népcsoporthoz tartozás megváltása szabad, azaz önkéntes. Ez gyakorla­tilag azt jelenti, hogy minden személynek de­mokratikus joga, adott esetben a magyarság vállalása vagy éppenséggel feladása. GOETHE FAUSTJÁBAN A KIS- ÉS NAGYVILÁG összevetésében úgy látja, ami végeredményben a nagyot tükrözi, annak kicsi­nyített mása, a kis dolgok tehát nem állnak ellen­tétben a nagyokkal, pontosabban mindegyikben ugyanazon törvényszerűség érvényesül, ugyan­azon tulajdonságok jellemzők rájuk, legfeljebb az arányok mások. Amikor az évezred utolsó évének elején az ausztriai magyarokon töpren­günk, nem egyfajta beszűkülési szándék vezérel, hanem a hozzánk legközelebb álló kisvilágon ke­resztül utalunk olyan jelenségekre, amelyek tör­ténetesen a szórványban élőket jellemzik. Persze nyomban jöhet az ellenvetés: minek foglalkozni kicsi dolgokkal, hiszen jelentéktelenek, meg az­tán úgyis elenyésznek a nagy egészben. A bibliai példabeszédre utalva ellenben nem árt szem előtt tartanunk a pásztort, aki otthagyva a kilenc­venkilencet, képes útrakelni egyetlen elveszett báránya keresésére. Talán így sikerül megértetni a szándékot: miért terelődik éppen az ausztriai magyarokra a szó. Egyébiránt úgyis az a hiba (?) jellemző ránk, nyugati (szórvány)magyarokra, hogy mindig a sóvárgásra késztető távol köti le fi­gyelmünket, és közben nem vesszük észre, mi játszódik le közvetlen közelünkben. Az elmúlt évtizedek nyugati magyar érdeklődését tekintve mindenekelőtt a magyarországi, majd erdélyi, vajdasági, szlovákiai magyar dolgok kötötték le figyelmünket vitam et sanguinem­ módra, miköz­ben kihullott fejünkből a gondolat; hűség címén évtizedeken át ugyanazt ismételgettük, és nem gondoltunk arra, segíteni csakis életerős magyar­ság képes az „otthoniakon” és az „utódállamok­­belieken”. HOGYAN ÁLLUNK MÁR MOST SZER­VEZETTSÉGÜNKKEL, közösségi életünkkel? Vannak-e jövőbe irányuló rektoraink, vagy csu­pán tehetetlenségünkre, lemeztelenedésünkre keresünk elfogadható magyarázatokat? A reális szocializmus időszakában előszeretettel emleget­tük a kommunisták aknamunkáját. Mert nem volt elég, hogy tönkretették Magyarországot, so­rainkat is ők züllesztették, olyannyira, hogy ma­radt a partizánmunka, amikor egymás előtt is rej­tőzködve végezte ki ki a maga, önszabta dolgát. Persze ez a kitétel is jobbára azokra vonatkozik, akik már védekezni sem tudnak az ilyen elma­rasztaló besorolások ellen, mivel véget ért bioló­giai létük, vagy vészesen annak határához köze­lednek. Mindazonáltal úgy szokott az lenni, hogy — ha netán mások intésére fel is kaptuk fejünket — mindig megtaláltuk a kibúvót, másokra hárít­va a felelősséget olyan dolgokért is, amikről első­sorban mi tehettünk. A PARTIZÁNHARC MINDEN SZÜK­SÉGSZERŰ hasznossága mellett csak bizonyos esetekben és helyzetekben űzhető. Nos, a (hi­­deg)háborúnak egy évtizede vége, nem ártana tehát elősündörögnünk magányos fedezékeink­ből, eszmélkedve keresni, sőt, megtalálva egy­mást sürgősen azon tűnődnünk, mi maradt meg a mának olyan mértékben, hogy át lehet menteni a jövőnek. AZ AUSZTRIAI MAGYAR EGYESÜLE­TEK ÉS SZERVEZETEK KÖZPONTI SZÖ­VETSÉGE közvetlen a rendszerváltozást köve­tően 1990. szeptemberében Útkeresés a jövőbe címmel — nem véletlenszerűen — Kufstein vá­rába tanácskozásra hívta meg az ausztriai és nyu­gat-európai országos szervezetek képvielőit. Az ún. szocialista rendszer összeomlását követően ugyanis meg kellett válaszolni a kérdést: van-e még feladata, rendeltetése történetesen Nyugat- Európában a közösségi magyar életnek. A rend­szerváltozás küszöbén egyre-másra reális esélyt szimatoltak egyesek arra vonatkozóan, hogy a megszépítő távol feladásával közvetlen a helyszí­nen, azaz Magyarországon keressenek maguk­nak érvényesülési lehetőséget, hiszen itt, Nyuga­ton úgysem akad már érdemleges feladat, mun­ka. Ehelyütt nem kívánatos foglalkozni az amú­­gy is ismert negatív megnyilvánulásokkal, ellen­ben maradt a tény: a Nyugaton élő magyarok a demokratikus változások hatására sem szedték a sátorfájukat, hogy Magyarországra költözzenek, hanem folytatták addigi életmódjukat, legfeljebb a vállalkozók közül próbáltak többen (sokan?) szerencsét, de anélkül, hogy felszámolták volna cégüket. Ilyen adottságok között nagyon is jogos volt tehát a válaszkeresés arra, mi lesz a változat­lanul Nyugaton élő magyarokkal. A Kufsteini Tanácskozás zárónyiltakozata többek között le­szögezte: „A megváltozott politikai helyzetben a magyarországi és Magyarországon kívül élő ma­gyarság között új kapcsolatrendszert kell kialakí­tani, ami nem épülhet a Magyarok Világszövetsége eddigi gyakorlatára. Ennek elérése érdekében szükség van a nyugat-európai magyar egyesületek és szervezetek szorosabb együttműködésére is. ” IDESTOVA KILENC ÉV ELTELTÉVEL nem lehetne egyöntetűen pozitív mérleget készí­teni, mert az érdeklődés végül is nem annyira egymás felé, hanem az MVSZ felé mutatkozott meg. Az ebből származó haszonról, előnyökről azoknak kell tudniuk, akik ezt az utat választot­ták. Az egyes országokon belüli változásokat te­kintve azonban sommásan megállapítható, hogy a rendszeresen Budapesten ülésező küldötteken kívül az illető országok magyarjainak, helyeseb­ben magyar közösségeinek közvetlen semmi haszna nem származott ebből. A KUFSTEINI KEZDEMÉNYEZÉS AZ említett következményektől függetlenül nem sik­kadt el. A Központi Szövetség komolyan véve vállalt feladatát, kétévenként azóta is megrende­zi a „Kufstein Tanácskozást”, legutóbb — immár másodízben — Oberpullendorf/Felsőpulyán. A tanácskozáson elhangzott beszámolók nyomta­tásban is megjelennek. A két legutóbbi alkalom­mal a honfoglalás 1100., az 1956-os forradalom 40., majd az 1848/49-es szabadságharc 150. év­fordulója kapcsán a történeti tudat művelése se­gítségével az önazonosság (identitás) erősítésé­nek szándéka került előtérbe. Habár változó összetételben, az érdeklődők száma Kufstein óta közel a háromszorosára emelkedett (55—150). Talán szerénytelenül hat, mégis pozitívan lehet elkönyvelni ezt a vállalkozást. UGYANCSAK ÖRVENDETES DOLOG, hogy a Központi Szövetség rendeltetését és fel­adatát tekintve megalakulásától fontosnak tar­totta a magyar nyelvű oktatás szorgalmazását. Dr. Pálfy Andrásnak (+) köszönhetően nem csupán helyiséget tudtunk bérelni, hanem ugyan­ott — szintén az ő támogatása révén — beindul­hatott a „Bécsi Magyar Iskola”. Különösen erre vonatkozóan hányszor hallhattuk korábban, hogy ez merő képtelenség, ennek ellenére az idő­közben az Urániába került „iskola” nemrég ün­nepelte fennállásának 10. évfordulóját. Az erre az alkalomra megjelent tájékoztató szerint: ed­dig 144 tanulója volt, az 1998/1999-es tanévben 69 a beíratott tanulók száma. Külön óvodás cso­port is beindult, ami biztató jel az utánpótlás szempontjából. „Egészen természetessé válik az, amiről azt hittük, nem lehetséges” — olvasható a tájékoztató bevezetőjében. Úgyszintén a Köz­ponti Szövetség szorgalmazásának köszönhető, hogy második éve Bécs két ill. immár három álta­lános iskolájában heti két órában bevezették, igaz szabadon választott tantárgyként, a magyar nyelv oktatását. A „Bécsi Magyar Iskola” mellett nem szabad figyelmen kívül hagynunk a cser­készcsapatot, amely 1960 óta fennáll. Utalhat­nánk még a „Bécsi Magyar Színházira is, amely­nek keretében évi három alkalommal hat előadá­son lépnek fel kisebbségi magyar színházak. EMLÍTÉST ÉRDEMEL AZ EGYESÜLE­TI MUNKA: Bécsben az „Europa”-Club fejt ki elismerésre méltó aktivitást. A Szent István egy­let ösztöndíj akciója külön figyelmet érdemel. Nem a legkedvezőbb körülmények között fejtik ki tevékenységüket a linzi, gráci és innsbrucki csoportok, a Salzburgi Magyar Kör erőteljes új­jáéledése pedig egyik legbiztatóbb jel abban az irányban, hogy kellő törődéssel és odaadással igenis életben lehet tartani az érdeklődést a ma­gyar közösségi élet iránt. A Központi Szövetség tagegyesületei mellett természetesen más cso­portosulások is léteznek, közülük a Bornemisza Péter Társaság tűnik ki színvonalával, igaz, elkü­lönülésével is. AZ EDDIGIEK ALAPJÁN POZITÍV VO­NÁSOK fedezhetők fel az ausztriai magyarok életében, már ami közösségeiket illeti. Szemfény­vesztést űznénk azonban, ha nem a valóság tény­leges ábrázolására törekednénk. Az éppen emlí­tett elkülönülés másutt is érezteti hatását. Az egyesületi munkát ésszerűen szabályozó egyezte­tés helyett változatlanul megfeledkezünk egy­másról, egyedül a saját egyesületünk vélt érde­keire vagyunk tekintettel. Változatlanul fennáll a gyanú, hogy sokan vannak az egyesületi vezetők között olyanok, akik nehezen tudnak különbsé­get tenni egyéni indíttatásuk és közösségi érde­kek között. Nem hallgatható el, hogy öröm és el­ismerés helyett gyanakodva, sőt, fanyalogva fo­gadjuk társaink esetleges eredményeit, sikerét. Hátrányos, hogy a valamennyiünket érintő ügyek vezetőségi szinten megrekednek. Sok esetben még a Központi Szövetség tagegyesületei sem gondoskodnak arról, hogy tagságuk felé közvetít­sék a mindnyájunkat érintő információkat. Or­szágos akciók megszervezésekor hatásosabb és mutatósabb, de eredményesebb is, ha az auszt­riai magyar szervezetek összehangoltan lépnek fel. Mindazok, akik szerepet vállaltak, egyben fe­lelősek is mindazért, ami az ausztriai magyarok életében történik. Aki nem gyűjt, nyilvánvalóan szétszór. A szórványban pedig szétszóródáshoz vezetnek az ilyen jelenségek. Folytatás a 3. oldalon AUSZTRIA: ESETLEGES MAGYAROK?

Next