Bécsi Napló, 2016 (37. évfolyam, 1-6. szám)

2016-01-01 / 1. szám

BÉCSI NAPLÓ XXXVII. ÉVFOLYAM l.SZÁM 2016. JANUÁR-FEBRUÁR MEGJELENIK 2 HAVONTA ÁRA: 2,50 Euro Erscheinungsort Wien Österreichische Post AG • 02Z032898 M R b. b. VERLAGPOSTAMT 1010 WIEN Köztársaság Bonntól Berlinig 25 évvel az egyesülés után újból felvetődik Németország Európában betöltött szerepének a kérdése 1989 óta radikálisan megváltozott a nemzet­közi intézmények felépítése: 1994-ben az EBEÉ-ből alakult az EBESZ, az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezményből a WTO, majd 1999-ben a NATO is átalakult, így vált vé­delmiből intervenciós szövetséggé. Az 1993-ban alapított EU (Európai Közösség) tagállamainak létszáma 2004-re szinte megduplázódott; ekkor alakult meg az Európai Unió. A keleti nyitás és a Szovjetunió összeomlása után lehetővé vált a NATO érvényességi határának kiterjesztése, amit az EU „keleti bővítése” követett. Putyin miniszterelnöksége alatt Oroszország kezdte visszaszerezni energiai és katonai nagyhatalmi pozícióját. A korszak globális versenyének jel­legzetessége, hogy előretört Brazília, Kína és India. A G7 államok G20-ra bővültek. Az USA az iraki háború kirobbantásával (2003) újra megosztotta az éppen egyesülő európai föld­részt, kialakítva egy „régi” és egy „új” Európát. Ugyanakkor az Európai Unió államai közös al­kotmányért szálltak síkra. Hogyan reagált az egyesülés óta Németország ezekre a változásokra? A németek nyugati in­tegrációs politikája felélénkült és ezt az 1993-as Maastricht-i szerződés még inkább megerősítet­te. Ezen felül szorgalmazták a közös pénznem előkészítését, és az 1995-ös EU-bővítést, amely során „semleges” államok csatlakoztak az Uni­óhoz. Kohl hangsúlyozta, hogy az új Németor­szág egyetértésben van a nyugattal, valamint el­kötelezettje a régi integrációs politikának. Új közép- és kelet-európai politikáját viszont ugyanúgy meg kellett tervezni, mint az integrá­ciós politikát. Ez a 90-es évek közepe óta meg­történt az Európai Biztonsági és Együttműkö­dési Szervezettel és az Európai Unióval. A né­metek nem voltak jelentéktelen tervezők. Sok szól amellett, hogy a berlini köztársaság kezde­téhez, a „keleti bővítést” tartalmazó tárgyalá­sok megkezdéséről szóló határozat (1998) ve­zetett. A bonni köztársasághoz viszonyítva nyil­vánvalóvá vált a különbség a szerbek elleni há­borúban való részvétellel, Milosevic Kosovo po­litikája (1999) miatt. Genscher számára elkép­zelhetetlen lett volna egy német NATO bevetés fut of area” ENSZ-mandátum nélkül. Ugyan­akkor a berlini köztársaság fokozta stabilizálási politikáját a nyugat Balkánon (KFOR, Kosovo Force). A dél-európai stabilizálási megegyezés, a „keleti bővítés” szorgalmazása az Európai Unióban, és a „big bang”-megoldás (1999-2004/ 07) védőbeszéde, ami ilyen mértékben csak Schröder és Fischer alatt vált lehetségessé. Ez hozta meg újból Németország vezető szerepét. Az afganisztáni bevetés csak azért jött létre, mert Schröder a szövetségi gyűlésben tüntetően fel­tette a bizalmi kérdést. Ilyen típusú politikát nem lehetett folytatni, a német nyilvánosság szé­les hozzájárulásával. A katonai bevetések a Hindukusnál nem voltak eladhatóak, különö­sen nem az az agyrém, hogy pont ott kell meg­védeni Németország biztonságát. Ez annál ne­hezebbé vált, mert tekintetbe kellett venni a burjánzó konfliktusokat és könnyen elmérgese­dő balkáni problémákat. Amennyire ez a kor­mány támogatta a szeptember 11. keretében az ISAF-bevetést, ugyanakkor tanulékonyságáról tett bizonyságot az ifjú Bush és Blair általi iraki katonai beavatkozás hivatalos megtagadásával. A kormány számára viszont fontosak voltak a kapcsolatok Moszkvával. Hiába szorgalmazott a német kormány „EU-alkotmányt”. Ezt sike­rült egy szűkített reformszerződés formájában megőrizni az új nagy­koalíció által az EU né­met elnöksége (2007) alatt. A Merkel-Stein­­meier-kormány megbirkózott a pénzpiac és a gazdasági krízis (2008) kezelésével, mialatt a Merkel-Westerwelle fekete-sárga koalíció, a görög állam adóssági kérdésében és az euró­­szisztéma (2009-2010) strukturális hiányai ke­zelésében, gyengeséget mutatott. Merkel világa alapjaiban eltér Kohlétól: sok­félébb, összetettebb, konfliktusdúsabb és átte­kinthetetlenebb. Ellentétben a hidegháború ide­jével, amikor Berlint még fal szelte át és a „vas­függöny” szétválasztotta a kontinenst, mára el­tolódtak a konfliktusok Európa peremére (Gö­rögország, Ukrajna, Egyesült Királyság, Ciprus). A „keleti felépítést” követően Németország nemcsak politikai középhatalomként tért vissza, hanem régi exporterősségét visszanyer­ve vált Európa központi gazdasági és pénzügyi hatalmává. Kereskedelmi, gazdasági és pénz­ügyi érdekei középhelyzete alapján nem enge­di meg, mint a korábbi évtizedekben az egyol­dalú transzatlanti vagy nyugat-európai irány­vonalat. Németország politikája nem lehet csak multilaterális vagy nyitott minden égtáj irányában. Az eurokrízis (2011-2015) legyőzé­sében Merkel volt a hangadó európai válság­­manager. Viszont meg kellett tanulnia a kan­cellárasszonynak, hogy a menekült áradattal való megbirkózásban, néhány EU-partner megtagadja a szolidaritást egyfajta bosszúként az elmúlt években, Németország által elrendelt takarékossági kurzus miatt. A különbség az 1989. előtti időszakhoz ké­pest abban mutatkozik meg, hogy Németország ma kevésbé irányul Washington felé, hanem megerősítette politikáját Berlinben és Brüsszel­ben az EU keretén belül. Németország térképe ma Bismarck szellemében ismét Európában, kelet és nyugat Európájában van. A különbség ehhez a korszakhoz képest abban áll, hogy ma Németország nem rekeszti ki és szigeteli el Fran­ciaországot, hanem továbbra is bevonja politi­kájába és együttműködik vele. Régen elsősorban nyugat-európai transz­atlanti irányvonalú volt a német külpolitika, el­lenben a német keleti politikával egyenérték és további súlypont jött hozzá. Mindamellett nem létezett soha kinyilatkoztatott „Közép- Európa” politika. Az egyesülés után a német külpolitika jóval messzeb ment a közép-euró­pai térségen, mint korábban. Az EU „keleti bő­vítésével” kötelezettséget vállalt Németország, Schröder, messze túl a „közép-európa” politi­kán a Balti államok (2004) Bulgária és Romá­nia (2007) felvételének támogatásával. Ugyan­az vonatkozik a részben korábban, vagy majd­nem egyszerre végbemenő „keleti NATO bő­­vítésre”, mely nemcsak stabilitást hozott, ha­nem új konfliktusokat is. Berlin jóval támadóbb keleti politikát folytat, mint a 70-es évek szociál-liberális koalíciója. Közép-Európán messze túlment a német integrációs politika, ami sok új pénzügyi kereskedelmi, befektetési és gazdaságpolitikai lehetőséget nyitott meg, és így indirekt politikai befolyásra tett szert. Mindez a hivatalos német külpolitika „alatt” ment végbe, megengedve a bankok, vállalko­zások és biztosítók terjeszkedését. A német külkereskedelmi és külgazdasági politika siker­­története volt az EU „keleti bővítése”. A magángazdaság közvetlen befektetései és üzemtelepítései megelőzésének segédletével és oldaltámogatásával az EU keleti bővítése a né­met külkereskedelem és külgazdaságpolitika si­kertörténet lett. Ebbe beágyazottan az euró­­paizált és globalizált német külpolitikát a nyil­vánosság alig vette észre. Michael Gehler egy­ tanár Németből átültette Ri­mpler Diána BMBMBMBMBWMBWBWMlWIIIWI>*llll'li9'llillllllilii«il»ill|i|lll miililH■imiHi Mil lUilWllliiWMBWBMBMBWWBWMMBHHWMWlWOTinMiMMMWMHWHWWWMWinWWWWMIW Veszélyben a haza? Hányszor hangzott el a kiáltás történelmi orszá­gunkban az ezerszáz év alatt, hogy a reánk törő el­lenség ellen össze kell fognunk, félretéve kisded vi­táinkat. Többször volt jogos az aggodalom, mint nem, de ritkán hallgattunk a hívó szóra, még ritkáb­ban tartott ki a kezdeti lelkesedés. A XX. század nem­csak a magyarság számára hozott szörnyű megpró­báltatásokat, egész földrészünknek. Nagy írónk és gondolkodónk, Márai Sándor 1939-ben, az új világ­háború küszöbén fölidézte, hogy „baljós bölcsek jó­solták pusztulásodat, Napnyugati Birodalom.” De a barbárság időleges győzelme után Európa nyugati fele föltámadt, soha nem remélt magasságba emel­kedett, megteremtette az eddig leghumánusabb, és technológiailag a legmagasabb szintre emelkedett civilizációt. Amerika, az Újvilág, az európai Óvilág javított kiadása, száz éve a világ legerősebb hatal­ma, és belátható időn belül az is marad. 25 évvel ezelőtt, a Gonosz Birodalmának kimúlásakor sokan azt hittük, hogy pár év alatt a demokrácia és a sza­bad piacgazdaság birodalma el fog terjedni az Atlan­ti-óceán keleti partjától a Csendes-óceán nyugati pe­reméig. Alig öt éve pedig a ma annyit kárhoztatott és (alaptalanul) az Egyesült Államok nyakába varrt „arab tavasz” azt ígérte, hogy az arab világ is magáé­vá teszi a szabadság, egyenlőség, testvériség eszmé­it és talán az abbászida Harun-al-Rasid kalifa kultu­rális aranykora is föltámad. Nem tekintem felada­tomnak megválaszolni (nem is tudnám), hogy a vi­lágias arab diktatúrák helyébe miért léptek törzsi és vallási háborúk, miért nincs béke az olajfák és a pál­mafák alatt. De veszélyben van Európánk békéje? Ideje, hogy mi is újra bevezessük a (csak felfüggesz­tett) általános hadkötelezettséget, ami egyébként érvényben van Ausztriában és Skandináviában is? Mohács óta egészen a rendszerváltozásig nem vol­tunk igazán független, saját sorsáról maga rendel­kező ország. Élve a visszaszerzett szabadsággal az országos népszavazáson támogatott NATO, majd EU- tagság azt ígérte, hogy nem lesz több Mohács és Tri­anon, nem lesznek többé reánk törő idegen nagyha­talmak, nem lesz a nagy konc miatt ellenünk össze­fogó új kisantant, és még életszínvonalunk is lassan beéri a boldogabb nyugati országokét. És most újra veszélyben a haza, meg kell védenünk magunkat? Sőt egész Európát, egész nyugati civilizációnkat fe­nyegetik Góg és Magóg tömegei, az a vallási funda­mentalizmus, amellyel Zsigmond királyunk 1396-os nikápolyi csatájától egészen az 1791-ben a bulgári­ai Szisztovóban a Habsburg-birodalom és az Oszmán- Török Birodalom által megkötött békéig (Orsová ek­kor került vissza Magyarországhoz) szinte szüntelen harcban álltunk, szövetségben a Német-Római Biro­dalommal? Európa, és benne magyar hazánk, sokszor került bajba külső vagy belső okok következtében. Pár év­vel ezelőtt hét szomszédunk majd mindegyikével jobb volt a viszonyunk, mint ma. Egyetlen igazi vita­témánk, a hozzájuk csatolt magyar kisebbségek hely­zete ma is elmarad az annyit emlegetett „európai normák”-tól, de fegyveres konfliktus, vagy akár csak valamiféle hidegháború elképzelhetetlen velük. Hi­szen többségükkel szövetségesek vagyunk a NATO- ban, és/vagy gazdasági integrációban élünk az Eu­rópai Unió révén. Isten mentsen, hogy bármelyiket is felmondanánk, otthagynánk. Jó (egyesek szerint túl jó) a viszonyunk a Szovjetunió utódállamával, az Orosz Föderációval, önmagában véve ez örvende­tes, de azért épeszű ember nem gondolja, hogy át­lépve egy Eurázsiai Szövetségbe ott nagyobb jólét­ben és nagyobb biztonságban élnénk. A (jobb) mun­kát kereső magyarok sem Kazahsztánban próbálnak szerencsét. Az én nemzedékem szüleitől, olvasmányokból még tudja, milyen szörnyű a háború. De a fiatalok is eleget látják a képernyőn, mi történik ott, ahol nin­csen béke. Tudatában kellene lennie mindenkinek, hogy Európa nyugati felében a háborúk veszélyét a NATO és az európai integráció szüntette meg. Bár­mit is gondolunk a jelenlegi tömeges migrációról, az vitán felül áll, hogy fő és közvetlen kiváltó oka a háború, ami ugyan évtizedek óta folyik Közel-Kele­ten, de Szíriában és Irakban csak az elmúlt években Folytatás a 3. oldalon ,,K­i ütött először?” A magyar-magyar széthúzás problémája a politi­kai és társadalomtudományi diskurzusok sok évszá­zados témája. A történelem során Magyarország geopolitikai helyzetéből következően, a magyar társadalom hosszú időn keresztül kényszerült egymással össze­egyeztethetetlen, élesen ellentétes érték-és érdekvá­lasztásokra. Az ezek következményeként (is) kiala­kult gyakran mesterséges, merev dichotómia­­rendszer (császári-törökös, kuruc-labanc, nemzeti­liberális) a mai napig érezteti hatását. Annak ellenére, hogy a XIX. század során a nem­zet eszmerendszerének megszületésekor, a reform­korban a nemzeti és a szabadelvű gondolatok szo­rosan összekapcsolódtak (sőt egymásból következ­tek, hiszen a korábbi feudális társadalmi tagoltság­gal szemben a nemzet fogalmába beletartozók mind­annyian egyenlő jogokkal bírtak), a nemzetek ébre­désének korszaka szükségszerűen kitermelte a nem­zeti eszme mellett az internacionalista, kozmopoli­ta szellemi áramlatokat is. A nemzeti és a nemzetek fölötti szolidaritás me­rev elválasztása a hazafi, nemzeti- illetve kozmopo­lita, nemzetellenes ellentét megszilárdulásához ve­zetett. E téves logika szerint a hazafi nem lehet egy­ben világpolgár, a kozmopolita pedig nem létezhet csak a nemzeti keretek között. A probléma okainak elemzése, gyakran a párbeszéd színvonalát illetően is, hasonlóvá vált a kocsmai verekedések során em­legetett. ..Ki ütött először?” kérdéshez. A cikk kere­teit ugyanakkor túlfeszítené annak körüljárása, hogy a kialakult helyzetért mennyiben felelős a balolda­li, balliberális szellemi áramlatok nemzeti kérdések iránt tapasztalható közömbössége, illetve a konzer­vatív, vagy jobboldali eszmekor a nemzet képvise­letének jogát privilegizálni kívánó szemlélete. Annak ellenére, hogy a magyar szellemtörténet­ben a szociális és a nemzeti szolidaritás gyökerei azo­nosak voltak, elég, ha az urbánus­ népi háború dest­ruktív, mesterséges szembenállásokat generáló, máig ható romboló, negatív hatásaira gondolnunk. A XX. század súlyos történelmi kataklizmái tovább mélyítették a kérlelhetetlennek látszó ellentéteket, a traumák kibeszéletlensége pedig nagymértékben hoz­zájárult a gyűlöletstruktúra továbbéléséhez. A magyar nemzeti karakter széthúzásra hajlamos­ságát szintén gyakorta emlegetik. Ezt erősítették a Hugo Münsterberg nevével fémjelzett nemzet­karakterológiai irányzatok, melyek korszerűek vol­tak a XIX. század végén, ma azonban nem csak el­avultak, de olyan a fatalizmus irányába ható követ­keztetéseket is megalapoznak, mint a széthúzás problémájának azonosítása a fajtajellegből követke­ző, megváltoztathatatlan adottsággal. A XX. század elején, az Európát és benne a ma­gyarságot is érintő globális kihívások: gazdasági vál­ság, migrációs krízis, radikalizálódás stb., illetve az azokra adott válaszok világosan megmutatták, hogy a szupranacionális szolidaritásból következő Európai Egyesült Államok koncepciója nem képes felülírni a nemzeti és nemzetek közötti szolidaritás társadalom­szervező, érték-és demokrácia megőrző erejét. Ebben a helyzetben (is) egyrészt alapos felülbí­rálásra szorul az alapvetően a XIX. század eszmei áramlatainak téves szembeállításából következő, a történelmi traumák által felerősített ideológiai szembenállás, másrészt elengedhetetlen a széthú­zással szemben a nemzeti minimum, vagyis a párt­állástól független közösségi összetartozás alapjai­nak lefektetése. Az eszmerendszerben gyökerező különbözősége­ket felnagyította és végletekig élezte a 2004. Decem­ber 5-i állampolgársági népszavazás és az azt köve­tő esztendők, amikoris a nemzetpolitikai párbeszéd­nek egyetlen fóruma működött, a parlamenti dimen­zióban a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóru­ma, mely asztalhoz már a diaszpórában élő képvise­lői is meghívást kaptak. Feladatának a napi politikai szembenálláson túli stratégiaépítést tekintette. Ugyanakkor e kérdések nyugvópontra helyezésére csak 2010 után kerülhetett sor. A határon túl élő honfitársainkat érintő néhány alapvető kérdésben egyetértés alakult ki. Ilyen az állampolgárság megadása, a választójog, illetőleg az autonómia kérdése. Szükséges azonban egy olyan átfogó, a XXI. századi globális kihívásokra távlatosan is válaszokat adni képes egységes nem­zetpolitika megteremtése, amely a nemzet és an­nak tagjai kitettségét, kiszolgáltatottságát minima­lizálni képes. Ehhez kell megteremtenünk elsősorban a párbe­széd készségét megalapozó azon fel- és beismerést a politikai pártok részéről, hogy van néhány olyan alapvető nemzeti ügy, amelyben szükségképpeni az együttes fellépés. Szili Katalin - Mile Balázs

Next