Béke és Szabadság, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-51. szám)

1955-07-06 / 27. szám

HAZAÉRKEZTEK HELSINKIBŐL A BÉKE MAGYAR KÖVETEI Kora délután megjelenik két teherkocsi s nagy lendülettel kezdi teleszórni a tanács­­háza előtti teret friss falaikkal. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen, aki ezt észrevette. A győriek ügyet sem vetnek ilyen aprósá­gokra, már megszokták, hogy naponta szé­pül a három víz városa, hol a Rába két ága közti szigetben nyílik meg egy kultúrterem, hol a szűk, középkori utcácskákban, ková­csoltvas-cégéres régi házak között egy va­donatúj népbolt, vagy egyszercsak itt van egy világvárosi szálloda s a rozzant kültel­kek helyén emeletes házakkal teli, modern lakónegyed. Később, délután 5 óra felé a gyönyörű, ódon, tornyos városházépület (a tanácsháza) ormára felkerül a dekoráció: a derű és reménység égszínkék selymei, felet­tük fehér galambszárnyon az üzenet: üdvöz­let az érkezőknek. S az egész — titok és meglepetés. Győr lakói nem tudják, mi készül s az érkezők sem, hogy itt meg kell majd állniok. Felsőbb utasítás, amely majd pár percre megállítja sietős útjukat — a szeretet parancsa. Győr az első város a határtól hazai földön s a szőkébb család, a győri békemozgalom akar­ja az első hazai ölelés, az első kézszorítás pár pillanatára marasztalni az érkezőket, népünk messzi földet megjárt békeköveteit, a helsinki béke-világtalálkozóról hazatérő magyar küldöttséget. A szűkebb család ünnepel Még ha fáradtak is a négynapos tanácsko­zástól, a zsúfolt programtól, még ha 60 órája utaznak is repülőgépen át a fél világon, Helsinkiből Stockholmba, Stockholmból Ko­­penhágába, Maj­­-Frankfurton és Bécsen át — ilyen parancsra meg kell állni. Hiszen azok akarják látni őket, akik — míg ők oda­kint, a népek színe előtt elmondták a ma­gyar nép békeakaratát — idehaza, a munka műhelyeiben tettekkel adták meg a nyomaté­­kot szavaiknak. Az üzemiek készülnek az első üdvözletre: a győri Lenszövő és a győri Textil, az Ostyagyár, a Szerszámgépgyár, a Vagongyár és a többiek, azok, akik idehaza is a békéről hoztak­­határozatot a maguk módján, a maguk nyelvén, akik a helsinki tanácskozás megkezdése óta békeműszakot tartanak. Nem lesz fényes ünnepség és nincs »mozgósítás­". Úgy hírlik, pár ember jön a küldöttség elébe, fogadni őket: húsz üzemből a békebizottság egy-két tagja — a szűkebb család. Egy autó mindenesetre el­indul Hegyeshalomra, átadni az üzenetet: ne kerüljék el Győrt, térjenek be. Este 6 óra tájt, kezükben mezei virágcso­korral, rendezett csapatban simára fésült út­törők jönnek: az iskolák mégsem akarnak kimaradni a fogadásból — hiszen nekik is közük van a békemozgalomhoz. A kis úttö­rők tehát szépen sorfalat állnak a tér szélé­től a tanácsház lépcsős bejáratáig. Itt van­nak már az üzemiek is: az az egy-két ember, fehér ingben, sötét ünneplőben a férfiak, se­lyempapírba rejtett, gonddal összeválogatott virágokkal a nőik. S hogy, hogy nem, az alig észrevehető készülődést látva, megmozdul, belefolyik, felzárkózik az utca. Működni kezd a láthatatlan távíró: »Bécs felöl jönnek», »Helsinkiből» — száll a hír... Mire az út­törők egyik oldalról a másikra átkiabálják a legkissebb értesülésit: »Piros autóbuszon jön­nek­» — már sűrű embertömeg szorong a téren s nyalkát nyújtogatva lesi a ki-beka­­nyarodó autóbuszokat. Végre: a sok szürke, sárga között feltűnik a hatalmas, piros, oszt­rák autóbusz. A sorfalat álló ifjúság feszesre húzza ki magát, elöl felállnak a város veze­tői, a párt megyei és városi titkára, a ta­nácselnök — a tömegben nő az izgalom. A szeretet virágait nyújtják Az autóbusz befut a térre: frissen, derű­sen szállnak ki belőle a küldöttek s míg Hor­váth István tanácselnök üdvözlő beszédét mondja, suttogva adják át szájról szájra a kommentárt: »Az ott elős Andics Erzsébet, a küldöttség vezetője.» »Ni, a Bulla is köztük van. Nem látta? Sötétkék kalapban...» »Is­merem, az egy híres Kossuth-díjas!» — kiált egy öreg néni, megpillantva a Lukács György professzor finom, mosolygó fejét. A küldöttség már vonul az úttörők sorfala között a bejá­rat felé. Haladtakban a tömegből innen is, onnan is, szinte pillanatonként előlép egy asszony, egy lány s mosolyogva, elfogódottan nyújtja a rózsát, a liliomot, a vörös szegfűt, minden létezőt, a szeretet virágait. Mire a bejáratig érnek, minden küldött mindkét keze teli virággal, 4—5 csetkor is jut mind­egyikükre. Még szerencse, hogy 21-en van­nak s az autóbusz 33 személyes. Elmenniök azonban nem lehet, míg mindenki saját sze­mével meg nem győződik róla, hogy jól van­nak, egészségesek, míg odabent, a tanács­házban nem esznek egy falatot, nem isznak egy pohár frissítőt. Az úttörőknek — mivel még náluk nem kötelező a diplomáciai érint­kezés összes formáinak ismerete — termé­szetesen szabad bejönni, egész rendezetlenül odarohanni a küldöttekhez, átölelni a nya­kaikat, belecsimpaszkodni a karjukba és ke­zükbe nyomni még­­a mezei virágcsokrokat is. Viszont nekik is kötelező enni egy kicsit a szendvicsekből, inni egy-két korty bambit. S miikor már érkezők és hazavárók kellő­képpen kiörülték magukat — alig egy fél­órát tartott az egész —, megy a küldöttség tovább, haza. Sűrű embergyűrűben szállnak fel az autóbuszra, hosszú integetés, kar- és kalaplengetés kíséri őket, amíg csak látszik a kocsi. Nem tudhatni, milyen benyomást tett rájuk a fogadtatás, de mosolyognak mindnyájan és Andics Erzsébet Kossuth­­díjas, a békeküldöttség vezetője, a történet­­tudományok doktora így szól: »Ne énekel­jünk?» Fehér sugárzásban dereng a világ . . . Éneklésre azonban nem jut idő, hiszen tele vannak nagyszerű élményekkel s a tu­dósító kérésére sorra felidézik őket. Szívesen és nem hivatalosan, csevegés közben, aho­gyan eszükbe ju­t. Andics Erzsébet profesz­­szor olyan színes, szemléltető módon beszél élményeikről, hogy szinte látom magam előtt a helsinki fehér éjszakákat. Éjszaka, sötét­ség nélkül, valami szelíd, fehér sugárzásban dereng a világ és senkinek nincs kedve le­feküdni. Két óra után pedig kezdődik a haj­nal Szavai nyomán beszívom a sósízű tiszta levegőt s látom magam előtt a tengerbe kes­keny félszigetjeként, nyitott tenyér széttárt ujjaiként benyúló, házaktól és embersoka­ságtól tarka városrészeket, a tavak partjai felett átívelő hidakat, a vízen egész a váro­sig ringó, nagy fehér hajókat. Káprázik a szemem észak tüzes színeitől, a virágok sár­gájától és vörösétől, amely áthatóbb, erő­sebb, mélyebb az itthoninál, az ég opálos kékjétől, a Szent Iván éjszaka máglyatüzes varázsától. Átjárja szívemet a büszkeség, hogy ismernek, szeretnek bennünket, mintha magam is hallanám a rokonszenv ezet meg­nyilvánulását. A közismerten hallgatag finn emberek póztalan, mértéktartó, csöndes ma­gatartása, forró szívet, elevenen lobogó szen­vedélyt takar. Erdeiné például, az MNDSZ titkára finn tört hozott magával. Egy látogatás alkalmával magyar nőmozgalmi jelvényt, »anyák napja« emblémát ajándékozott egy finn asszonytárs­nak, a Kalevala-nőegyesület (egyike a finn lányok, asszonyok számos egyesületeinek) egyik tagjának. A vidéki asszony benyúlt keblébe s átnyújtotta a kicsit használt, meg­kopott tőrt, amelyet minden finn ember, férfi és nő egyaránt visel s amelytől soha­sem szokott megválni. Egy másik küldött fa­ragott kulcstartót kapott egy falusi öregasz­­szonytól, e szavak kíséretében: »Ebben van a béke kulcsa, jól őrizze meg.» Ezer élmény, mondanivaló, tanulság ■ ■ . A vendéglátó: a finnországi békemozgalom volt. Ám híre jött, hogy a Finn—Magyar Társaság nagyon féltékeny emiatt s okvet­len jelen akar lenni békeköveteink fogadá­sánál. Ott is voltak s kikötötték, hogy Szent Iván éjszakáján — ezen a hagyományos, szí­nes nemzeti ünnepen — ők viszik kirándulni a magyar küldöttséget. A kiránduláson kide­rült, hogy a Finn-Magyar Társaság megbí­zottai mindannyian tudnak néhány magyar szót s úgy szeretik, becsülik a testvéri ma­gyarságot, olyan érdeklődéssel ápolják ro­konságunkat, hogy Petőfitől és Csokonaitól kezdve a mai nyelvészeti vitákig ismerik kulturális életünk minden problémáját. Turkuban (a régi finn főváros) megtekin­tették küldötteink a megyei békebizottság és a Finn-Magyar Társaság rendezte béke­­kiállítást: a Koreából tekercsek százain ér­kezett békealáírásokat, a kínaiak ékes fehér selyemz­ászlaját, a gazdag magyar anyagot s mindezek után magnetofonba vették a hang­jukat. A béke élharcosainak hangját azután a magnetofonszalagról lejátsszák a kiállítás látogatói előtt, akik így egyszerre tekintik meg a békeharcos ország dokumentációs anyagát és hallják békét követelő szavát is — nem képletesen, de valóságosan. Ezer élmény, elmondani való és megszívle­lendő tanulság van még — de közben az osztrák autóbusz bekanyarodik az Országos Béketanács épülete elé. Budapesten vagyunk, a küldötteket az utcán várják legközelebbi hozzátartozóik — félbeszakad az elbeszélés. Nem nyugszunk ebbe bele. Kérem, foly­tassák! Mondjanak el mindent, hogy tanul­hassunk belőle és megerősödjünk attól, amit a békét követelő világtól a hűvös északi ország forró, sugárzó napjaiban tanultak. Kérem, mondják tovább. Szavukat figyeli, várja az egész nagy család — a békéért har­coló magyar nép. Bars Sári

Next