Béke és Szabadság, 1956. július-október (6. évfolyam, 27-42. szám)
1956-07-04 / 27. szám
2 2. AZ ÉLET HELSINKIBEN Nehezen fegyelmezhető, s szomjas ember vagyok; ez kiderült Helsinkiben is. Szomjúságom az élet apróságainak ismerete után bizonyos fegyelmezetlenségekre sarkallt. Fogadásokról igyekeztem megszökni; hivatalos tárgyalásokról néha óvatosan, melléklépcsőt keresve, elódalogni. S mindezt cél nélkül tettem, nem készültem én az ég világon sehová. Egyedül csavarogtam, utcai ismeretségeket kötöttem, kikötői csapszékekbe, mellékutcák szaunáiban, másodhetes mozikba jártam. Cél nélkül felültem villamosokra és néztem ... néztem, mit is? Az élet egyszerű kavargását. Külvárosokban ténferegtem; kirakatok előtt nézelődtem; éjjel a pályaudvar csarnokaiban ácsorogtam. Minden új volt, más és megtudnivaló. Úgy éreztem magam, mintha szivacs lennék, melyet vízbe dobnak; megteltem moszattal, meg gyöngyharmattal is. Még bankokba is beültem, komor arccal, mint valami gazdag ember. Az előcsarnokban karosszékbe süppedtem, s figyeltem a kereskedőket, pénzváltókat, turistákat, a pénz útjainak tekervényeit. Ismeretlenségeket figyeltem... meg akartam lesni az élet apróságait. Udvariasság Megyek a Mannerheim úton és keresem az Árkádián utat. Megszólítok valakit, fiatalember, s mint majd mindenki, szőke. Lány is van vele. A lány is szőke. A szőke lány halványkék cipőt, halványpiros köpenyt és halványrózsaszín táskát visel. Franciául beszélek, angolul felelnek. Ők nem értenek, én nem értem őket. Németül? Nem beszélnek. Svédre terelik a szót. Svédül én nem értek. A lány erre karonfog és megindulunk. Úgy sejtem, elkísérnek. Jó tíz perc után széles utcára mutatnak, magamra hagynak, búcsúzkodva intenek, s amint visszanézek, ők is visszanéznek, hogy jó irányba indulok el? Azután mennek tovább, egymáshoz dőlve, a szerelem édes mámorában. Keresem a non-stop mozit, amely reggeltől éjfélig megszakítás nélkül a világ valamennyi filmhíradóját játssza és miután nem találom, megszólítom az egyenruhás portást az Aula mozi előtt. A portás meghajlik, közli, hogy azonnal és eltűnik. Öt percig várok, öt perc múlva kijön és azt mondja, kéret az igazgató. Lépcsőkön, lengőajtókon keresztül irodába vezet. Az irodában műszaki rajzoknak tűnő papírok előtt ül egy másik férfi, feláll, arra ikér, nézzem meg vele együtt a térképet és vegyem át tőle azt az írást, mely első pillanatban műszaki rajznak tűnt A rajzon közbeeső középületek nevével, közbeeső utcák megjelölésével és apró nyilakkal volt feltüntetve az irány, amelyen át a non-stop mozihoz érek. A Stockmann-áruházban olyan szépek a kiszolgálólányok, mintha minduntalan Peer Cynt »Solveig«-je lebegne előttem. A földszinten, a papírosztályon érdeklődöm a cipőosztály után. Megmondják. Indulok, de elvétem az irányt. Amint kavargok a forgatagban, egyszerre gyöngéd érintést érzek. A lány, aki útbaigazított, egy ideig még szemmel tartott, s miután látta, hogy roszszul megyek, utánam jött, megérintette a vállam, s már megy előttem, vissza-visszanézve, a cipőosztály felé. Néhány nap múlva az utcán már senkit megszólítani nem mertem, miután ismeretlen finnek negyed- és fél órákat töltöttek velem, hogy elkísérjenek. Tisztaság Az elnöki palota előtt van a halpiac. A palotába éppen Kekkonen elnököt várták. Ezt sokan tudták, tiszteletteljes kört vontak az épület körül, s vártak. Az elnök megjött, egyszerű gépkocsin. A rendet egyetlen rendőr tartotta fenn, az is úgy, mint akinek semmi dolga sincs. Dél volt. A halpiac kiürült, néhány autó jelent meg a helyszínen, fecskendővel és gépkocsikra szerelt seprőkkel. Körülbelül negyedóra múlva az egész tér ragyogott. De ezt a szó régi értelmében mondom, ragyogott, mint a frissen sikált konyhakő. Egyetlen pikkelyt vagy harcsabajszot sem találtam. Végigmentem a Mannerheim úton attól a mozitól kiindulva, ahol Chaplin felejthetetlen «Rivaldafény»-ét játsszák (félig telt nézőterek előtt), a Sokos-áruházig Fogadásból mentem. Tíz perc alatt az utcán egyetlen csikket, eldobott villamosjegyet, elhasznált zacskót, vagy a földön bármilyen, szemnek feltűnő tárgyat nem találtam. Ez a körülmény rám is hatott. Esténként kitömött zsebekkel mentem haza Otaniemibe. Helsinkiben több mint tíz nap alatt egyetlen villamosjegyet sem mertem eldobni. Gyűjtöttem, mint a rongyszedők. Később láttam egy utcaseprőt is. A Stockmann előtt állt. A másik oldalon valamit nyilvánvalóan felfedezett. Komótos lépéssel átment, felvett valami porszemet (papírszeletke volt), visszajött a Stockmann elé és a szemétládába dobta A papír S ha már a papírnál tartunk ... Néha az jutott eszembe, hogy Európa gondolatai a finn erdők papírján jelennek meg. A Mannerheim úton a világ majd valamennyi áruja kapható. Minden áru mellett az importáló nemzet zászlaja. Finnország mindent behoz, fán kívül alig van valamije. A paradicsom kilója 600 márka, a narancsé, 120. Megkérdeztem, honnan szerzik be ezeket a narancshegyeiket. Az izraeli újságíró-küldöttség egyik tagja válaszolt: — A mi sajtónk finn papíron jelenik meg. És hogyan tudják ilyen olcsón adni a kávét? Az a brazil újságíró felelt, akit később néhány hétre meghívtunk Magyarországra is. — A brazil sajtó finn papírt használ. De Brazíliának rengeteg erdeje van. Viszont nincs papíripara, felelték. Az erdő délen kezdődik, az országhatárnál és megszakítás nélkül tart a sarkkörökig. Odafenn, a jeges északon él egy magyar is; a bányafát veszi át a magyar szénbányák részére. Legtöbb bányafánk innen való; ezt még este is magyarázták, mikor egri bikavért ittunk egy finn vendéglőben. Nők Szabó Lőrinc jut az eszembe: Jók, nők, habzó májusi rózsák...« A nők gyönyörűek. Ez a szépség azonban nem rafinált. Az egészség és jókedv leng a habzó májusi rózsák körül. A nők kihívóan nevetnek a férfi szemébe, általában kezdeményező szerepet töltenek be. Az utcai ismeretség természtes. Ezt a viselkedést félreértettem, s finn barátaim előtt aggodalmaskodtam, ők azt felelték, hogy az ő erkölcsük jobb, mert őszinte és hazugság nélkül való. A magyarázatot ezzel toldották meg: mi mindent meg merünk tenni, amit ki merünk gondolni. A gondolat és a viselkedés közt nincs különbség. Ha tetszik valaki, tessék, szeressük egymást, ők nagyobb bűnnek tartják a nem tiszta gondolatokat, mint a kihívó viselkedést. Figyelmeztettek, hogy a férfi nem udvarol, nem csókolózik, s nem cseng. A kikötőben hosszú ideig figyeltem egy párt. A lány a férfi kezét tördelte, ráhajolt, beszélt, arcát simogatta és néhányszor megcsókolta. A férfi csak ült, mint egy gőgös király, s nézte a sirályokat. (Százezerrel több a nő, mint a férfi.) A férfiak érzelmekben tartózkodók, a nők talán még a síron túl is szeretnek. Erről sok példát hallottam. Követségünk kedves gépkocsivezetője mesélte, hogy a gyerekek nem ismerik a pátyálgatást. Megálltunk egy épület előtt, melynek küszöbén két hat-nyolcéves gyerek ült. A sofőr odament, lehajolt, meg akarta simogatni őket. A gyerekek értetlenül néztek rá, a babusgatás a jeges északon nem szokás. Egy finn férfi, akinek magyar nő a felesége, elmondta, hogy ő négyéves korában csókolt utoljára. Az édesanyját. Azóta? Németül és zavartan felelt: nem... nem ... s pirulva félrenézett. Egy idős finn nő gyakran felkeresi követségünket s minden után érdeklődik, arai magyar. Budapesti képeslapokat, magyar újságokat kér. Adtak neki. Néhány hét múlva kiderült szívós érdeklődésének oka. Hatvan éve egy magyar férfi udvarolt neki. Nagyon szerette. S ő olyan természet, hogy nehezem felejt. A nő most nyolcvan éves. Svédek A Mannerheim úton, Helsinki főútvonalán folyvást megállított RUFFY PÉTER: hét hét