Az Őslakó, 1940. július-december (3. évfolyam, 27-51. szám)

1940-07-07 / 27. szám

A cseh megszállás alatt megjelent XIII. évfolyamon keresztül. •Az Őslakó« Podk. Rus magyarja^» '«•lakossága jogainak, érdekeinek har­cosa és szószólója. Tiszteli mindenki meggyőződését, nemzeti és vallási érzését. Hirdeti a nemzetek, feleke­zetek, társadalmi osztályok közötti megértés és béke szükségességét, de vétót kiált az igazságtalanságnak és elnyomásnak, hangot ad az elnyomot­tak és igazságtalanságot szenvedők sajjának Hirdetési árak s 1 mm. sor egyszeri közlése 10 f„ szöveg hirdetés 15 fillér „nyilttér“, vagy „beküldetett“ rovatban 20 fillér. Megjelenik a felszabadult Munkácson. 111. évf. 27. szám. 1940. julius 7. »As őslakó« jelszava: Igazság 4» egyenjogúság. Küzd az iazságért és egyenjogúságért tiszta s törvényes eszközökkel a magyar újságírásban méltó hangon. Az egyénnel csak ■ köz szempontjából foglalkozik. A család és magán­élet küszöbén át nem lép. — Egyéni célok és érdekek szolgálatában nem áll. Szerkesztőség Kossuth-u. 1 Telefon: 23-33. Kiadóhivatal: Kőrösvég-u. 16. Telefon: 23-13. Előfizetési ár: Egy negyedévre 2 Pengő. Egyes szám ára 20 fillér. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP Alapította és a cseh megszállás alatt szerkesztette: \O*^0n^al**r ■ ! Örömmel állapítjuk meg, hogy terjed, mé­lyül a vallásos hit. Az emberek vágynak az Isten után. Megtelnek a templomok. Olyanok is eljárnak be­le, akik eddig messze elkerülték. Vigyázzunk, hogy ezek a temp­­lomba­ kapott magyarok, akár most jelentkezett belső kényszer, akár külső tüntetés viszi is őket oda, szokják és szeressék meg a templo­mot és többé ne akarjanak, ne tud­janak elszakadni ele. Felszabadulásunk s ezzel az új magyar élet megindulása óta több templomban, illetve istentiszteleten megfordultunk és azt tapasztaltuk, hogy a prédikációk legtöbbje, akár­milyen szép és buzgó is egyébként, szinte gondosan elkerüli azoknak a kérdéseknek a taglalásá­t, amelyek ma minden lélekben ott élnek, izza­nak és feleletet, magyarázatot vár­nak. A templom, úgyszintén a pap életéhez a fundamenumot és a tar­talmat a Biblia adja ugyan, de azért sem a templom, sem a pap nem le­het elefántcsontból való torony, ki­rekesztve magából a való élet min­den hullámverését. A papnak a társadalmi és a gazdasági élet sorsformáló kérdései­hez is hozzá kell szólni, mégpedig a katedráról, mert csak haszon szár­­mazhatik abból, mind az egyénre, mind a közre, ha ezekhez a lelkünk és testünk elevenjébe vágó kérdé­sekhez és változtatásokhoz az egy­ház is hozzáfűzi a maga látásait és gondolatait. A templomba, az istentisztele­tekre való járás csak akkor lesz iga­zán üdvös, ha ott elérek tárják az egész mai élet képét, Krisztus meg­jegyzéseivel, üzeneteivel kísérve. Mert nem szabad elfelejteni, ho­gy a kereszténység a legnagyobb formáló és hajtó erő az emberiség történetében. Ez az erő visz, lendít előre bennünket és csak az a kér­dés, hogy miként tudjuk azt kihasz­nálni. A jó és okos pap az emberi­ség és nemzete érdekében állítja be a csodákat revelláló hitet. A pap templomi beszédeivel is tegyen bizonyságot róla, hogy nem­csak a Biblia vitéze, de harcos kato­nája nemzetének s a ma társadalmi és gazdasági életének is! Olcsó lakásra nincs gondja, ~~ ~ ha megszáll a .......... Metropole-ba! Kényelmes, meleg folyóvízes, telefonos szobák 5 pengőtől Pesten, VII. Rákóczi-út 58. Remek konyhával, válogatott fajborok­kal, hangulatos cigányzenével várja kedves vendégeit V°H B E hirdetés felmutatója a szoba­árakból 10° jó engedményt kap ! Erdélyt hazahozzuk Kevés nép függött még, annyi­szor a kereszten, mint a magyar. Ennek a nemzetnek a szíve ezer év óta szinte szünet nélkül vérzik. Ha olykor-olykor meg is áll, csakhamar ismét elered. Elindulásuk okáról ad­ván számot, történelmünk valameny­­nyi korszakos nagyjának az ajkára odaillenek Rákóczi híres szavai: Új­ra felfakadtak a nemes magyar nép régi sebei... Olyan mély és elköthetetlen seb alig volt, még a magyar szíven, mint Erdély elvesztése. Ahogyan Erdélyt az oláh a vi­lágháború végén elragadta, az a hul­larablásnak iskolapéldája. Románia a központi hatalmak­nak volt a szövetségese. De ahe­lyett, hogy a bekövetkezett veszély idején segítségükre sietett volna, felállott lesipuskásna­k, és amikor a pillanatnyi harctéri helyzet a né­met- osztrák-magyar frontot gyöngé­nek mutatta, hátbatámadta őket. De alaposan elszámította magát,­­ mert a magyar és német hadak földig ver­­ték és békére kényszerítették. Azután a háború végéig hallgatott és szégyenkezett. A központi hatalmak összeom­lásakor, amelyet nem a nagyantant fegyverei, hanem a külső körülmé­nyek, a német és magyar lelkeiknek hazai ellenségek által történt meg­­mérgezése indézett elő, Románia nagy hősen felvonult és a megszédí­tett, elalélt Magyarországtól kard­csapás nélkül elvette Erdélyt. És a bosszútlihegő nagyantánt­a erre a »hódításra« Trianonban ráütötte a helybenhagyás örökösnek gondolt pecsétjét. Magyarország Erdély elveszté­sébe sohasem nyugodott bele. Élei­­től fogva rendületlenül hitte és han­gosan hirdette, hogy a leányzó, ez a valamennyi közt talán legkedvesebb gyermeke, nem halt meg, csak alu­­szik. Ezután olyan húsz év követke­zett, amelynél sötétebb, lélekelőbb nincs a magyar történelemben, kü­lönösen ha Erdélyt nézzük, ahol a műveletlen, vad oláh Krisztus min­den kínszenvedését rázúdította a keze alá került magyarságra. De az Isten malmai egyre őröl­tek és a garatra öntött fekete, halá­los bűnökből egyszerre csak kicsor­dult az igazságtevés, az elégtétel­­adás fehér, életes lisztje. A gőgös, a megalázó békepa­rancsokat diktáló Franciaország a német fegyverek kivédhetetlen csa­pásai alatt térdrerogyott, kényre­­kedvre megadta magát, és horogke­resztes zászló leng Trianon fölött is, ahol a nemzetünkre kimondott ha­lálos ítéletet meghozták. Az utódállamok leglehetetle­­nebbje és legellenszenvesebbje, a mesterségesen felduzzasztott, a bé­kából ökörré fújt Románia is inog minden eresztékében. Tartóoszlopai egyikét, a lopott Beszarábiát Orosz­ország már kirántotta alóla. Most a másik két szintén idegenből orozott sarkköve: Erdély és Dobrudzsa van soron. Igaza lett az irredenta nótának. Nem egyéb, csak mánia, hogy ez Nagyrománia! És igaza lett a példa­beszédnek is, amely a néha megkéső, de soha el nem múló isteni igazság­szolgáltatás műhelyében már egye­nesen törvénynek számít. Ebül gyűlt vagyon, ebül vész el. Érthető, hogy a történelem órá­jának ütésére a magyar lelkeken lá­zas izgalom vett erőt, de a magyar parola, a magyar frigykötés, a ma­gyar baráti hűség erejének és szent­ségének ismeretében érthető az is, ho­gy a kezek nyugodtak, a kardok nem röppennek ki, a puskák nem sülnek el. Az általunk is áhított új világ eljövetelének, a németek és olaszok végső győzelmének ugyanis az az érdeke, hogy Európának ez a része ne boruljon lángba, s így mi­­áhhoz tett fegyverrel állunk és hall­gatunk. ‘ ' Állunk és hallgatunk, mert hisz­­szük és tudjuk, hogy nagybarátaink, a németek és az olaszok, akikhez 20 év óta nemcsak papírra, de a szí­vekbe is beírt testvérbarátság min­den hűségével és elszánásával ra­gaszkodunk, Európa új elrendezésé­nél visszaparancsolják Erdélyt, újra meghúzzák az ezeréves magyar ha­tárokat, amelyek e földrész kultú­rájáért kiontott magyar vértől piro­sak, és összevarrják — nemcsak a mi, de a saját, a világ érdekében is —■ Szent István bűnösen eltépett pa­lástját. Ezért állunk és hallgatunk, no­ha minden csepp vérünk elégtétel­ért és bosszúért kiállt. Szent nékünk Erdély, amelyet ezer esztendő vérével és verejtéké­vel magyar szívek és magyar kezek tettek édenkertté. Magyarország történetének felét Erdély teszi. Er­dély nélkül Magyarország sohasem lehet sem ép, sem boldog. Nemcsak földrajzilag, de lelkileg is hozzánk tartozik ez a föld. Annak a haza­vágyásnak, annak az egymás karjá­ba való futásnak, amelyet mi érzünk Erdély után, Erdély pedig mi utá­nunk, tartósan semmiféle földi hata­lom nem állhatja útját. Erdély ma­gyar ujjongásoktól és magyar bána­tokból belengett hegyei, völgyei, fo­­lyói, városai kitörülhetetlenül élnek minden magyar szívben, és inkább meghalni, mint ezekről örökre le­mondani. A nagy magyar családban a legkisebb és így a­ legkedvesebb gyermek a székely. Érte kell menni. Vissza kell kapni. Nem adhatjuk oda másnak. Nem, nem, soha! Állunk és hallgatunk, bár szinte elviselhetetlenül nehéz, egyenesen emberfeletti ez az állás és hallgatás. A babiloni fogság Romániában, a közt a barbár nép közt volt a leg­­pogányabb. Mi, a cseh foglyok, csak a purgatóriumban éltünk, de erdélyi testvéreink a poklok poklában. Ami nélkülözés, megalázás, gyötrés csak elképzelhető, ők mind átszenvedték. Amikor utánunk jött, bennünket az édesanyánk csa­k börtönben talált, de erdélyi fiait a keresztről kell majd levennie. És az oláhok 1919-iki ittjjártá­­nak az emléke is szemetködösítő, vérforraló. Még a rablóbecsületet sem ismerték. A legszegényebbeket is kifosztották. Uccán, fényes nappal munkások lábáról húzták le a csiz­mát, vették ki zsebéből a nikkel­­órát, koldusnak is beillő zsellérektől vitték el az utolsó darab kenyerét A középkor tatárjai és törökjei sem dúltak így. Német és olasz kívánságra ál­lunk és hallgatunk, amit annyival is inkább megtehetünk, mert Erdélyt nem fegyverrel hódították meg, ha­nem egyszerűen ellopták tőlünk, így tehát vér nélkül is viszajár. Lopott lóról útközben is leszállítják az em­bert. Az igazság és becsület nevé­ben jövő németek és olaszok háziku­tatást tartanak majd náluk és min­den lopott holmit visszaadatnak ve­lük. De bármily erős is az önural­munk, bármennyire is kötelezőnek tartjuk magunkra nézve a német és olasz kívánságot: mai állásunk és hallgatásunk mindjárt rohanássá és hurrázássá válna, mihelyst azt kel­lene látnunk, hogy a békés ítéletho­zatal késik s közben dúlják, foszt­ják, kardélre hányják erdélyi tesvé­­reinket. A szabadságharc oláh »hős­tetteit« nem engedhetjük megismét­lődni. Egy bizonyos: Erdélyt hazahoz­zunk. Békésen vagy fegyverrel, ahogy lehet, de hazahozzunk. Isten minket úgy segéljen! Egy csendes jubileum után... Az események rohanó áradatá­ban ma nem vetett olyan széles hullámokat, mint amilyet megérde­melt volna, az a lélekemelő szép ün­nep, amely Péter Pálkor a gimnázi­um tornacsarnokában folyt le. A ta­nári kar, a tisztelők és barátok, Munkács város és a volt tanítvá­nyok ekkor búcsúztak el dr. Janko­­vics­­József igazgatótól, akit a nm. V. K. M. 40 évi szolgálat után nyu­galomba helyezett. Az ünnepélyen megjelent dr. Engelbrecht István polgármester, dr. Czittrovszky Jenő a járásbíróság el­nöke, a Mansz., a Segítő Nőegyesü­let, a Baross női tábor elnöksége, Csery Géza erdőigazgató, az isko­lák képviselői, a családon kívül a szülők, a jóbarátok nagy számmal, úgyhogy a tornaterem teljesen meg­telt. A Takács-szálló, kávéház és étterem megnyílt a volt Venezia szálló helyiségében! Kitűnő ételek, italok,­­ világvárosi zene, elsőrangú kiszolgálás, szolid polgári árak! Családok találkozó helye!

Next