Az Őslakó, 1941. január-június (4. évfolyam, 1-25. szám)
1941-01-05 / 1. szám
A cseh megszállás alatt megjelent XIII. évfolyamon keresztül. iAi őslakó« Podk. Rui magyar*á|«, f* lakossága jogainak, érdekeinek harcosa és szószólója. Tiszteli mindenki íne kigyőződését, nemzeti és vallási érzését. Hirdeti a nemzetek, felekezetek, társadalmi osztályok közötti idegértés és béke szükségességét, de vétót kiált az igazságtalanságnak és a nyomásnak, hangot ad az elnyomottak és igazságtalanságot szenvedők fajának. Hirdetési éraki 1 mmsor egyszeri közlése 10 fő szöveg hirdetés 15 fillér „nyilttér“, „beküldetett“ vagy bármelyik más rovatban 20 fillér. Megjelenik a felszabadult Munkácson. IV. évf. 1. szám. 1941. január 5 .Az őslakó* jelszava: Igazság és egyenjogúság. Küizd az iazságért és egyenjogúságért tiszta s törvényts eszközökkel a magyar újságírásból méltó hangon. Az egyénnel csak a köz szempontjából foglalkozik. A család és magánélet küszöbén át nem lép. — Egyéni célok és érdekek szolgálatában nem áll. Szerkesztőség Kossuth-u. 1. Telefon: 23-33. Kiadóhivatal: Körösvég-u. 16. Telefon: 23-13. Előfizetési ár: Egy egész évre 10 Pengő Negyedévre 2.50 Pengő POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP Alapította és a cseh megszállás alatt szerkesztette: R* A magyar ember két újévi kívánsága Az örök idő országútján új mér- földkőhöz értünk. 1941 van rávés- tve. Mégpedig piros számokkal. Annak a területnek, amelyen ez az eleje sem volt — vége - s e m 1 e sz országút eddig kanyar- ' gott, mult a neve, azt a földet pedig, amelyen ezentúl fog futni, jövőnek hívják. Az ilyen mérföldköveknél — különben sem jut valami sok belőlük — önkénytelenül meg szoktunk állni. Mindenki. A szegénység súlyos bátyúja alatt gyalog bukdá-í csoló éppúgy, mint a jómód áram- és vonalas gépkocsiján robogó. Szilveszter este, amikor a halál-raítélt óév utolsó kívánsága teljesítését jelentő telt üveggel a kezé- ben, cigánymuzsika mellett — ott- ül a síralomházban, vele dorbézol- t va, minden valamirevaló embernek ] keserű lesz egyszer-egyszer az ital és felrémlik a lelkében a kérdés: titokzatos méhében vájjon mit rej-jjteget az újév, amely már itt set j tenkedik az ablak alatt, hogy be- lefeküdjék elődje bölcsővé váló koporsójába!? Szilveszter este végig a művelt világon a számvetés ideje: na tör- tént velünk a búcsúját tartó óév- ben és mit hozhat a beköszöntőjé- re készülő új. Túl az egyének kisded életkörén, az egyetemes magyar nemzet- ijre nézve az elmúlt 1940-ik esz-tendő szerencsésnek, boldognak, történelminek, örökre emlékezetesnek mondható. A Felvidék és Kárpátalja után ebben az évben jöttek haza részben a 22 évig raboskodó keleti és erdélyi részek is. 1940 derekasan megnagyobbodott Magyarországot ad át 1941- nek, 1938 kezdte, 1939 és 1940 folytatta és ha a nagyszerű munkát 1941 sem hagyja abba, 1942 az újra teljessé lett Magyarországra fog lemosolyogni. Hideg verejték üthet ki minden magyaron, ha gondolatban húsz évvel visszaszáll és lelke emlékvásznán lepergett 1918-at, 1919-et és 1920-at, amely esztendőknek mindegyike elvitt valami drágát, valami nagyon szívünkhöz nőttet. A sors forgandósága, vagy keresztény hittel szólva: Isten megbocsátó kegyelme ennek a szörnyű évsorozatnak naptárilag megfelelő gyönyörűséges időszakot virrasztott ránk, amelynek minden éve visszahoz valami kimondhatatlanul kedveset. — Az idők folyamán talán sohasem volt még Szilveszter-este, amelyen minden becsületes magyar szív annyira egyforma imával fordult volna az újévet hozó Istenhez, mint ezen a mostanin. Mert miért imádkozik, mit kíván most minden magyar ember? Nagymagyarországot és a békét. Hunortól és Magortól számított egész eddig magyar életünk legboldogabb éve volna ez a most jött, ha megörvendeztetne Nagymagyarországgal és a békével! Talán beleszakadna a szívünk, de megérné! Segítse és áldja meg az Isten azokat, akik testestül-lelkestül ezen, Nagymagyarország és a béke eljövetelén dolgoznak! Akár a kormány tagjai, akár a képviselők, akár idegen nagybarátaink. És mindenekelőtt és mindenekfelett segítse és áldja meg vitéz és bölcs kormányzónkat, akinél a mi két kívánságunk teljesedéséért senki sem lelkesedik jobban és dolgozik többet! Isten, áldd meg a magyart! hogy városunkat szegélyező hegyeken éjszakánként meg-megszólaltak a puskák, mert jól emlékeztünk a közeli kora őszre, amikor a »határokat« őrző cseh csapatok egy-egy árnyékot vető bokortól vagy keresztülfutó nyúltól való félelmükben átlövöldözték az egész éjszakát. És végül elég naivak voltunk azt hinni, hogy a bécsi döntést, az ehhez adott szóval történt előzetes és utólagos hozzájárulást a csehek épúgy tiszteletben fogják tartani, mint mi magyarok. A cseh azonban most is cseh maradt. Nem tudta megtagadni a »tradícióit«, nem tudott erőszakot tenni a lelkén, hogy ellenálljon azon orvtámadás lehetőségének, amelyet a maroknyi helyőrségű, sőt egyenesen védtelenül álló Munkács kínálva kínált. 1939 január 6-ikának kora hajnalán, amikor a téli sötétséget a tejsűrű köd is növelte, a »dicső« cseh hadsereg válogatott osztagai, ágyukkal, páncélkocsiikkal, gépfegyverekkel, Oroszvégen keresztül, megtámadták a békésen alvó Munkácsot. A megrohanást tisztek készítették elő. Drogista segédjeseből, hőt Waveskíigényekből szervezettvezéri kar tudományából természetesen csak egy orvtámadásra telhetett. Ezek a hős tisztek a betörő csapatokat elkísérték a határig, ott jószerencsét kívántak nekik, maguk pedig visszatértek becses személyüket biztonságba helyezni. (Ez is régi cseh hagyomány.) A támadók páncélkocsikkal legázolták a gyanútlanul kint állott magyar őrszemet és több mint egy kilométernyi utat megtéve eljutottak a Latorca-híd oroszvégi feljárójáig. Már azt hitték, hogy övék Oroszvég és könnyűszerrel be tudnak vonulni Munkácsra is. A csehek 20 évet töltöttek itt, de azért nem ismerték eléggé a magyart. Ezért várt reájuk most is olyan nagy csalódás. Helyőrség csakugyan nem igen volt Munkácson, de volt néhány magyar térképész-tiszt, Rongyos, akik a támadás zajára felriadtak és revolvert ragadva, vakmerő, rettenhetetlen hősként, mint akit nem is földi anya szült, rohantak neki a páncélkocsiknak, a gépfegyvertűznek és új nyomukban egy-két rendőrrel, pállygárral, tűzoltóval, leszerelték a páni célkocsikat, szétszórták a géppuskafészkeket, megtorpanttották, megfutamították az egész támadást, pedig közben a Klastromból vezényelt ágyúk is okádták a tüzet, mind Munkácsra, mind a hídfőnél küzdő magyar oroszlánokra. Cseh tisztek váltig üzengettek hátulról, hogy előre, előre, de a még fűbe nem harapott cseh hősök, otthagyva csapot, papot, páncélkocsit, már csak azt nézték, hogy merre tágasabb. A világraszóló hőstettnek szánt támadásiból a cseh »hadtörténelem« 2 egyik legcsúnyább retírálása lett, | pedig a cseh honvédelem aranyi könyve visszavonulásokban, meghát| Tálasokban ugyancsak nem szegény. | És ugyanakkor 1939 január 6-ika legszebb lapként befűződött Munkács | történelmébe, ami nagy szó, mert | egymást érik benne a fényesebbnél | fényesebb lapok. " Igen, Oroszvég hó- és vércsatakos földjéről egyenesen a mennyország örök virágmezőire szállt Csapó József főhadnagynak, öt vele együtthalt tiszttársának, egy munkácsi nemzetőrnek és egypár golyónemfogta társuknak köszönhető, hogy Munkács átmenetileg sem esett cseh kézre és visszafoglalása közben, ami természetesen menten bekövetkezet volna, nem kellett rommálőni és tereit meg utcáit magyar vérrel végigönteni. És nekik köszönhető, hogy a legnagyobb elismerrés, sőt csodálat hangján napokigi Munkácsról beszélt a világ, hog’J Zrínyi Ilona és a nagyságos Fejedellem szelleme továbbra is büszki, ott lebeghet a munkácsi vár sánca® és nekik köszönhető, hogy van már G-ikánk, amelyet az idők vé^B zetéig Munkács hűsége és hős^H sége méltó megünneplésére szen®l hetünk. Minden hálánk az elesett soké ugyan, meg a velük hc^Hj bajtársaké, akiket akkor, bárhoHHj kerülgette, nem tudott felkapni®® tűzesszekere, de azért elismerésfl lesse Munkács egész közönsv^Bírá amely eléggé nem méltán'®B||S nyugodtsággal, higgadtsággallHI ugyan nem szintén vakraerrjHHH| viselkedett abban a ránksmkaJHjll B kolban. Ha az ágyúbömbölés, nárrobbanás, géppuskakattogás ®|||| pár percre is elült, mindenki ^B|| tolongott az utcákon, ahonnan H® lehetett őket visszaterelni. Nem®|| pánik, nem gondolt senki meg|lésre. Csak az előző este ide el tett első filléres gyors utasai álltek vissza Beregszász felé s ég^HRvatalfőnök, akit nemrég hozott fel jó szerencséje, szerzett autót ■I csomagolt nagyhirtelen, hogy esiinek hagyhassa el, ha a baj nagy^H lesz, a várost. (Mentségére lég|H azonban mondva, hogy ezt az jéghez való görcsös ragaszkod® azóta is következetesen betartja. Itt van január 6-ika. Munka® újra emlékezni és ünnepelni fog, B® a hazafias ünnepléseik túlságbavit® jének mi vagyunk a legerősebb osttorozói, mégis azt mondjuk: ige® ezen a napon összekell gyűlni, kdrül kell hordozni a zászlót, meg kell gyújtani a tömjént, mert január 6-ika nemcsak kézzelfoghatóan igazolja Munkács páratlanul nagy munkáját, de egyúttal legbiztosabb záloga kivételesen fényes magyar jövőjének is... Január 6. Munkács város nagynapja Mindjárt karácsony és újév után egy harmadik nagyünnepe is van Munkácsnak: január 6-ika. Városunk katolikussága eddig is piros betűvel írta ezt a napot, mint Vízkeresztet, de 1939 óta minden munkácsi egyformán ünnepnek vallja, amelyen büszkén és hálásan kap a szívéhez. — Ha van dátum, amelynek hallatára szűk lesz a mellény, Munkácsra nézve 1939 január 6-ika igazán ilyen. Nemzetünknek nagy emberekben és nagy tettekben, dicsőségben és gyászban annyira gazdag történelmében is egészen külön lap Munkács, amelyet a Magyarok Istene azzal áldott meg, hogy közvetlen a honfoglalástól kezdve egy-egy korszakos esemény vagy férfiú, egy magyar nagyasszony kapcsán újra és újra ráterelje az ország, sőt az egész világ figyelmét. Ez történt legutóbb 1939 január 6-ikán is, amikor minden magyar szem Munkácsra tekintett, minden magyar szív Munkács nevét vette és Európa közérdeklődésére lázasan keresni kezdte a térképen. Az ezeréves Munkács magyar lelkének legújabb vakító fellobbanása, hagyományos hősi kardjának legújabb nagyszerű kiröppentése: ezt jelenti 1939 január 6-ika, amelynek most készülünk második évfordulójára. A Munkácsot is hazahozott első bécsi döntés örömmámora még frissen lángolt bennünk s így nem is tudott eléggé fájni, eléggé veszedelmesnek látszani, hogy a trianoniaknál is lehetetlenebb új határok temetőszertünket is idegen országnak mérték (akárcsak a második bécsi ítélet nemzetünk szent sírjait, az aradi sáncokait) és hogy a szinte kézzel is elérhető munkácsi és oroszvégi szőlőhegyek borházaiban csehek tanyáznak, külön megfigyelhetve városunk minden házát. Nem tartottunk tőle, hogy puskáikat és ágyúikat bármikor felénk fordíthatják, mert tudtuk, hogy újdonsült szomszédaink — mint a szibériai diadalmenetük és a felvidéki beosonásuk bizonyítja — sokkal inkább a hullarablás, az ingyenszerzés, mint a harc hősei. Azzal sem törődtünk.