Bereg, 1893. (20. évfolyam, 1-54. szám)

1893-01-01 / 1. szám

1. szám. — XIX. évfolyam. Megjelenik minden vasárnap. Beregszász, 1893. január 1. BE­R­EG TÁRSADALMI ÉS MEGYEI ÉRDEKÜ­LETI LAP EGYESÜLET­ ÉS A GAZDASÁGI EGYESÜLETNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE ELŐFIZETÉSI ARA: Egész évre 4 frt, félévre 2 frt, negyedévre 1 frt. — Egyes szám 10 kr. Nyilttér sora 20 kr. — Hirdetési bélyegdij 30 kr. ----- Hirdetések árszabály szerint jutányosan számíttatnak. -----­Felelős szerkesztő: Belm­unkatárs: DR. BELÉNYESY ANDRÁS KÓRÓDY ZOLTÁN SZERKESZTŐSÉG: Beregszászban Félszer-utcza 512—513. sz. KIADÓHIVATAL: Beregszász Namény-utcza 503. szám, hol az előfizetés, hirdetés és nyílttéri dijak fizetendők. ------- Hirdetések készpénzfizetés mellett közöltétnek. —­ Uj­évkor. Ünnepet ül ismét a keresztyén világ, ujév ünnepét, az emberi nem ujraszületésé­­nek nagy ünnepét. Minő remek gondolat, hogy a kará­csony után az újév következik, kifejezéséül annak, hogy a krisztusi eszmék születését követnie kell az emberi nem újászületésének. Krisztusnak és a krisztusi eszmék di­adalának emlékére rendelt ünnepeket a ke­resztény világ még ma is megünnepli, meg­­ünnepli pedig azzal a fénnyel és ragyogó pompával, a­miről a kereszténység első szá­zadaiban az emberiségnek még fogalma is alig lehetett. És mégis úgy tetszik, mintha a fény és pompa csak külső ragyogás lenne, mintha hiányoznék abból a valódi tartalom, mintha a karácsony nem lenne valóban az emberi szeretet s az újév az emberi nem újászületésének nagy ünnepe. A látszat szomorú valóság. A karácsony ünnepe az emberiséget nem az egymás iránti kölcsönös szeretetre tanítja, megelégszik az emberiség azzal, hogy a karácsony ünnepe a családokban pár napig tartó örömet szerez, a­mely örömnek is a külső fény és pompa szeretete képezi indító okát. Ez az oka an­nak, hogy a karácsony nyomtalanul tűnik el az emberiség életében s a krisztusi esz­mék születésének nagy emlékünnepe nem képes újévre meghozni az emberi nem ujá­­születését. Ma is mint minden évben megdöbbenve állunk meg az újév reggelén. Lelki szeme­ink visszatekintenek az elmúlt év lefolyá­sára, látjuk azt a sivár mezőt, azt a lelki szegénységet, mely annak nyomán támadt, lelkiismeretünk megszólal, figyelmeztet ben­nünket, hogy kötelességünket nem teljesí­tettük, el is határozzuk magunkban, hogy cselekedeteinket a jövő évben másképen irá­nyítjuk, a közjó, az emberi nem boldogulá­sát szívünkön hordjuk, de ez mindcsak jó szándék, a kivitelre képtelenek vagyunk, mert szívünkben nincs meg a krisztusi sze­retet, a­mely lelkünket az emberiség iránti jóindulattal, az erkölcsi jó iránti lelkesedés­sel eltöltené s az eszmék megvalósítása iránti nehéz harczra és küzdelemre elkészítené, megedzené. Pedig az emberi nem ma is sokat szen­ved, sebei ma is nagy számmal vannak és súlyosak. Vajon az új év képes lesz-e ezen se­bek közül csak egyet is begyógyítani* *? Vajon a szív nemessége s a lélek mű­veltsége lerontja-e a válaszfalakat, melyeket az emberek közt a születés és vallás kü­­lömbségek felállítottak? A pártoskodás és visszavonás, a mely elidegeníti az embereket egymástól — el fog-e enyészni s az egymás elvei iránti kölcsönök tisztelet képes lesz-e a pártoskodás által felszított vad gyűlölet helyét az emberi szí­vekben elfoglalni? A közélet munkásai képesek lesznek-e egymással vállvetve a közjót munkálni, vagy­ pedig a közélet mezején a komoly munka helyett ismét a személyeskedések és apróbb csatározások fognak-e helyt foglalni ? A közigazgatás teréről eltűnik-e a slend­­rián s ennek helyét elfoglalja-e a komoly munka és rendszeretet? A közvagyon kezelésénél nem lesz-e corruptio, hatályos ellenőrzés és a kezelő be­csületessége biztosítják-e annak tisztaságát? Mindezek nagy kérdések. Ki lenne ké­pes ezekre igenlőleg felelni. Az igazság diadalta s az emberi nem boldogulásába vetett hitünk és reményünk azt mondja, hogy ezekre a kérdésekre az emberiségnek meg kell kapni az igenlő vá­­laszt, csak küzdenünk kell érte, a krisztusi* eszmék erejével és fegyvereivel. A kakuk. — Madárrege. — Pázsitos rét harmat-ittas keblén Csacska csermely vizét hajtja le. Benne mosolyg a sugaras, szép nap. Benne reszket a fa levele. Partjain az égszin­tefelejcsek Tiszta fényű harmatkönyet ejtnek. Távolabb a zugó erdő sóhajt, Ezer madár dala zengi át. A tavasznak bársonyos mezében Oh minő szép ez a nagy világ! Zsongó méhek, nyüzsgő férgek áldják A természet illat-teli báját. Madársereg zengő énekébe Néha egy bus kiáltás vegyül. Viruló láng epedve hallgatja Zöld lugasnak a lombjai mögül. „Kakuk­­ kakuk !“ — Szól a lányka : „Kérlek, Mondd meg nekem, hogy hány évig élek !“ Kora hajnal ékes bíborában, Vagy az alkony szürke szárnyain, Kakuk madár bus hangon kiáltoz Magos tölgyek hajló ágain. Boszu mérge tépi keble mélyét S haragosan tekint a tájon szét. Mi lelhette e csinos madárkát, Hogy tojást nem önfészkébe rak ? Meg van írva hulló falevélre, Ott a sűrü zöld lombok alatt. Olvassák el, a­kik hozzájutnak Bus esetét a szegény kakuknak. Vigan élt a kakuk hajdanában, Ragyogott rá tiszta égi bolt, Enyhe fészke édes szerelemnek, Boldogságnak szép tanyája volt. Ott a csacska csermely közelében Hű párjával éldegélt békében. Majd a tavasz illatozó keblén, Midőn nyilt a szende gyöngyvirág: Rejtett fészek puha kebelében Tojásból a fióka kivág És a kakuk ajkán dana zendül; Hatva lombok rejtekin keresztül. Ámde, mint az Éden, lett veszendő A szelíd pár boldog élete. Kakuknének szive titkos vágytól, Szerelemtől némán epedve; Elbűvölik a szerelmes dalok, Melyen hetyke sárgarigó csattog. A kakukférj nem gyanitva semmit. Víg dalától zeng a zöld liget; Elmereng a beszédes csermelynél • Nézi, a futó hab mint siet. Ám a­mig­ó csermelynél merengő, Sárgarigó száll a kis fészekbe. A kakuknő örömmel fogadja, Szerelmes szó szivét hatja át, Elfeledi a hűséges társat, Epedő csak fojtja le szavát, A szép rigó-uracs tetszik neki És a balga férjét kineveti. Napok múlnak, már a zöld bereknek Lombjait hús szél tépdesi le. Elhallgatott a varázsolt dalnok, A szabadságzengő fülmise. Ám ezért a kakuknő nem feled: Rigónak mond : „Elmegyek én veled!“ Sárgarigó unja már a dolgot. • Mit hazudott: a nagy szerelem, Csak árny gyanánt suhan végig néha A már másért égő kebelen. Sárgarigó hűségtelen álnok. • A kakuktól hamar félreállott. Utólszor ment, végső bucsuzásra, Kakuknéhöz egy holdas este. A kakukférj sejté már a titkot S a szerelmes párt im megleste S mikor búgtak csókdosó ajakkal, Reájuk tört, mint büntető angyal. •„Eredj, ledér! Nem bántalak téged!" — Szólt a félénk sárgarigónak. — Menj, rejtőzz el erdők vadonában, Hol nem hallod a rosz hirt rólad. ^\\X\\V\\X\\V\\X\\^\\X\\­V\\V\\V\\\V\\­V\\X.\\­X). Az isnyétei és ruthén kurucok. Csodálatos, hogy azon véres szabadság­harcznak, mely 1703-tól 1711 ig tartott s mely­ben akkor, midőn a szerencse a felkelőknek kedvezett, majdnem az egész ország lángra gyűlt s kicsinye­ nagyja résztven s melynek annyi jeles fia esett áldozatául, néhány kétes existen­­cziáju, egyszerű földészből lett kalandor volt az indítója, igen, maga II. Rákóczy Ferencz em­lékirataiban megörökité, hogy azon gyülevész csoportot, mely őt Lengyelországból 1703. évben az ügy élére állitá s e végből az országba be­hívta, Esze, Tamás, tarpai jobbágya vezérelte „a gonosz Kiss Alberttel, a bűnei miatt üldözött tolvajjal együtt.“ Szegény” Kiss Albert, miután a felkelést szervezte s ekép a szabadságharcz lángját meggyujtá, már mint egy gyalogezred parancsnoka, néhány hónap múlva (1701 ben) Egerben bűneiért felakasztatott; ellenben Esze vitézsége s rendithetlen erélyessége következ­tében dandár tábornoki tisztségre emeltetvén, jobb sorsra érdemes életének a véletlen halál 1708 ban Nyitra mezején vetett véget, mi több vasárnapi isteni tisztelet alkalmával, melyen midőn a jelen volt három ezred különfelekezet­beli legénységei egymást gúnyolni s ingerelni kezdék, az ebből keletkezett szóváltás és dula­kodás közben. Esze, ki a vagdalkozók közé azok

Next