Bereg, 1902. (29. évfolyam, 1-52. szám)

1. szám. — XXVIII. évfolyam. Megjelenik minden vasárnap. Beregszász, 1902. január 5. BEREG 11/1/.TÁRSADALMI ÉS MEGYEI ÉRDEKŰ HETI­LAP BEREG VÁR­MEGYE, A BEREG VÁR­MEGYEI MAGYAR KÖZMŰVELŐDÉSI­ ÉS A GAZDASÁGI EGYESÜLETNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE. SZERKESZTŐSÉG: Beregszászban Bajza­nicza 5. sz. KIADÓHIVATAL: Beregszász, Árpád-utcza 14. szám, hol az előfizetés, hirdetés és nyílttéri dijak fizetendők. Hirdetések és nyílttéri közlemények előre fizetés mellett közöltétnek. Felelős szerkesztő : JANKA SÁNDOR. Segéd szerkesztő : Főmunkatárs : KOSÁRI ISTVÁN. Dr. KUBOWICH GÉZA. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre 8 kor, félévre 4 kor, negyedévre 2 kor Tanítóknak és községeknek egész évre a kor. — Egyes szám 20 fillér. HIRDETÉSI DIJAK: 60 szóig 2 kor, 100 szóig 8 kor, 200 szóig 5 korona. Nyilttér petit sora 60 fillér. Költségvetés: Beregszász, 1902. január 4. Előttünk fekszik Beregszász rendezett tanácsú város 1902. évre összeállított költ­ségelőirányzata, úgy, amint azt a városi számvevő elkészítette és úgy, a mint a szakosztály javasolta. Hogy a városatyáknak, kik hivatva voltak ez előirányzat felett dönteni, mód adassék a bírálatra, összehasonlításul egy­­egy külön rovatban szerepelnek azon szá­mok, melyek az 1900. évre összeállított zárszámadás tényleges eredményét mutat­ják, és azok, melyek a vármegyei törvény-­ hatóság által az 1901. évre jóváhagyott összeget tüntetik fel. Megengedjük, hogy a költségvetésnek ilyetén összeállítása nemcsak haszonnal jár a legtöbb esetben, de egyszersmind tanulságos is. Haszonnal jár akkor, ha az azelőtti zárszámadás és költségvetés oly reális és rationabilis alapokon nyugszik, hogy annak sem helyességéhez, sem czélszerű­­ségéhez szó nem férhet. De amikor a számoknál csupán annyi fogadható el reálisnak, hogy az illető fel­állított tételnek megfelelnek,ugyan, de maga a tétel, vagy a tételeknek egy egész lakása és halmaza nem felel meg a város álla­potának, polgárai vagyoni helyzetének s nem eredményezik még reménybelileg sem azt a jólétet, milyenre ezen költségvetés számadatai alapján joggal igényt lehetne tartani, akkor az ilyen előző, rovat, mely a tájékozást volna hivatva szolgálni, nem hogy támpontot nem nyújt a helyes íté­letre, de valóban félre vezet. Amikor arról van szó, hogy az új költségvetésben régi mulasztások és hibák jóvátételeként, hátralékok kiegyenlítésére 30—40 ezer korona, szerepeljen , amikor 32 ezeres, 16 ezeres és 40 ezeres függő vagy amortizációs kölcsönök kamatainak é­s törlesztéseinek beillesztése rak terheket a városra, holott ezeket oly­aiszeműséggel szavazta meg annak idején a város kö­zönsége, hogy ebből reá sem akkor, sem később pótadó-teher elő nem áll, hanem megszavazta azért, mert biztatást nyert, hogy­ ezen összegek befolyó jövedelmek által fedezést nyernek: ily megvilágítása mellett a múlt zárszámadásának ki fogadná el azt olyannak, mely irányításra való ? ! A végeredmény pedig oda csúcsosodik ki, hogy míg a múlt évben már 80% pót­adót fizettünk, most e nagy összehasonlí­tás után 97-et. Ugyan miért ? Mit kapunk érte többet ? Egy pár apróságot,­­melynek csekély­ségét számban is alig lehet kifejezni ? Azt pedig, amiért jajongva­ jajongunk : tiszta, rendezett utakat, gyalogjárókat, víz­­levezetést, világítást — ismét csak remél­jük a mi soha nem fogyó reményünkkel ? Már­pedig igazán sok a jóból, hogy egy város, melynek költségvetése 240 ezer koronánál több s melynek költségvetésében a személyi kiadások a félszázezer koronát érik el, mindig és megújulva szégyenkez­zék még önmaga előtt is­ a saját belterü­letének mostohasága­ felett. Ugyan mondják meg, hogy ha már az utczaseprésre felvettek egy összeget, miért nem vettek fel sárkaparásra is, sőt ha gúnyolódni akarnánk, még azt is oda tennék, hogy mentő csolnakokra ! Mert hogy így papiroson milyen nagy­szerűen mutat a költségelőirányzat, azt senki sem tagadhatja; de hogy az össze­állító, felülbíráló, véleményező stb. ténye­zőket jóízű nevelés fogta el az első perezre, azt szentül hiszszük. Csakhogy sajnos! Az ilyen nevetés rendesen sírásra szokott változni. Az adózó polgárok keserű sírása követi azt, midőn a dobpergés adja nekik tudtul, hogy utolsó vánkosukat kell nekik oda adniok, mind csak azért, hogy egy pár embernek legyen hivatala. Engedjenek meg nekünk, kik bírálói tisztünkben erősek, de őszinték vagyunk, azonban ki kell jelenteni a közönségnek azt a véleményét, hogy mindaddig, míg kulturális befektetések nincsenek, vagy leg­alább is oly mértékben, nincsenek, hogy megtérítenék az elpocsékolt vagyont, a vagyonnak szép kamatjait s még azon felül a polgárok keresményének is egy tekintélyes részét, addig csak arról beszél­hetünk, hogy a mi pótadóink egy­­pár em­ber fizetésére mennek reá. Már­pedig ennyire sem ostobák, sem nagyzolók nem­­ lehetünk, hogy míg ma­gunknak is szükiben van a betevő fala­tunk, addig csupa pompa és fény szere­tésből városi magisztrátust tartsunk, mely uralkodjék rajtunk. A „BEREG“ TÁRCZÁJA. Szomjazom. Hajrá fiuk! Ürül kancsó, pohár. Az éj is eltelt, virradóra már. Kacagtam addig. Ám sírjak ha kell, És jajgatásomat vigyétek el, El messzire. Ki mondaná meg, hogy a szenvedély Amely szivemnek rejtekében él, Csupán reménytelen vágyat fakaszt És szenvedést? Ki mondaná meg azt, Ki mondaná ? Az átkozott sors tőrt döfött belém. Hogy volt szivem, ám akkor érezem. Azt hittem, ami bennem még marad, Nem szív, csupán egy hitvány hús­darab, Amely dobog. És most, ha jő az éj, ha jő a nap, Folyvást gyötör e hitvány húsdarab, Elém varázsol olyan képeket, Miket felednem többé nem lehet . . . És szomjazom. Hajrá fiúk! Dobjuk el a pohárt; Nem bor kell nékem; a bor meg nem árt. Egy gyémánt szempár fényes sugarában Megölt szivem szerelmét feltaláltam ; Ezt szomjazom. ? Az örvény felé. — Igaz történet. — M. K. után szabadon átirta:­­ Imilfly Sáinlorné. Régóta kisérem már figyelemmel Kerekháza fejlődését és haladását, valamint annak szomorú pusztulását is, mert én, mint kerekházi vendéglős, jól ismertem az odavaló embereket és viszonyokat. Ezek előrebocsátása után pedig hozzáfogok az utóbbi évek történetének vázlatához, és mindazok­nak figyelmébe ajánlom e munkámat, a­kik Ke­rekháza iránt érdeklődnek, és a­kik némileg is kiváncsiak arra, hogy mily okok azok, melyek egy gazdag, hatalmas és boldog város pusztulását előidézhetik. Ha sasszemeim visszatekintenek a múltba és ötven esztendőt ugrom keresztül, hát látom az én szülővárosomat, Kerekházát, nagynak, boldognak, megelégedettnek, és gazdagnak. Látom a kerek­házi patriarchális viszonyokat, a tiszta egyszerű­séget, büszkeség, hivalkodás és irányivetiség nélkül, városomat egész igénytelenségében, a­mint meg­aranyozza a lenyugvó nap. Az emberek, a családok, boldog egyszerű­ségben éltek, megközelítve a paradicsomi életet, egy szobában húzta meg magát két-három család és abba az egy szobába befértek még a tyúkok és pulykák is, ott költve­­ki tojásokat, a­melyek­nek árát még akkor nem verték fel a házaló lel­ketlen kereskedők és kofák. Az illat az ilyen szobákban nem volt ugyan valami túlságosan finom, de annál egészségesebb volt, mert az ilyen levegőt megszokott emberek eléltek néha száz évig is. Meg volt még azután az az előnye is, hogy keveset kellett fűteni, mert a a benlakókat eleget melegítették, az ablakok sár­ral voltak fölragasztva, s így a drága, jó meleg levegőt nem lehetett kiereszteni, amint kieresztik most a préda léha emberek, akik szellőztetési má­niában szenvednek, pocsékolva könnyelműen a fát és a drágává vált meleget. Lámpák nem világították be az utcákat, mert nem volt rá szükség, miután az emberek a tyú­kokkal tértek álomra, és kövezet nem nyelt el a város vagyonából hatalmas összegeket, mivel csiz­mát viseltünk, s azt elégnek tartottuk két héten egyszer kitisztítani. Vendéglőkről, kávéházakról, cukrászdákról dunsztunk sem volt s mikor én egy kis bormérést nyitottam, hát ez valóságos szenzációt csinált, pedig sem újságot nem járat­tam, sem biliárdot nem hozattam, sem képeket nem rendeltem meg, mikor pedig sötétedni kezdett, akkor bezártam az ajtót és aludni tértésül. És nerc.

Next