Görög katholikus szemle, 1905. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1905-01-01 / 1. szám
f ' Of m Unvár, 1905. január hó I. l. szám. SZEESZTŐSIGI IRODA, Ungv Káptalin utca 8. sz. ^ADÓHIVATAL: A Unio Könyvnyomda öszmény társaság“ gyárt, (a várban.) Y ____ - | f' ^Hatodik évfolyam, T~---~ | [I ELŐFIZETÉSI ÁRAIJ Egész évre . i^r^»-^3 kor. Fél évre.................4 kor. Negyedévre .... 2 kor. Kántor-tanitóknak egész évre ... 4 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Hirdetmények s az előfiztési díjak a kiadóhivatal címére küldendők. egyházi, T^ismürcGYK És sa^:da_i_,:m:i hetilap. ^ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. —M__________________________________________________,---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------- Isten nevében, Jet számunkkal Isten nevében megkezdjjük a pik hatodik évfolyamát. Ne adunk új programmot, elveinkben, törekésekben maradunk a régiek, mert hisz elévül ma is az igazság utján haladni, törekvés sür más egyházunk, hazánk és népünk javára doozn. De fejlődni kívánunk s a kor haladásától eszköz nem óhajtunk. Tuuk azt azonban, hogy egyedül Istennel va fejldés. És éppen azért, a mint eddig is egyházunk, hank, lépünk érdekében fölemelt minden szavában egy pillanatra sem feledkeztünk meg a jóstenul, úgy most is, midőn egy uj évfolyam : m nyünk meg, legelső sorban Istenre gondola scseitve szent nevét kérve kérjük : nagy , Injünk ki a kath. egyházat Nérók, Saulok és Jiások között is uralkodóvá tetteti, ki édes hánka annyi balszerencse és oly sok viszály közt gy ezredéveit túl föntartottád, ki a népek makói gondoskodói, ki kegyesen megengedted, fry lapunk dicsőitve szent nevedet, küzdve az izságét, dolgozva a közjóért, elérje a hatodik _____me feledkezzél !meg ez uj esztt/n-Bnsen görög katholikus egyházunkról, ne ezzé meg édes hazánkról, terjeszd ki se- Bezdet szegény népünk felé s ha már annyit itt,az hűségben tartottad meg édes ma■ hazak iránt, engedd meg, hogy hazája ■c hűégét, szeretetét soha se veszítse el ! Vi ad, hogy lapunk el nem tántorodva az Ikágtó, egyházunk és hazánk javára ez uj renderen is eredménynyel foglalkozhassék né■ ikegházi, tanügyi és társadalmi kérdéseivel! S hogy el minket esdve kérünk ! A nagyszerű kultúrák porladozó törmelékei azt hirdetik, hogy minden múlandó, csak az eszmény él örökké, az eszmény — a mindenható Isten s minden népnek, minden intézménynek, ha élni akar, magába kell oltania a törekvést ez eszmény elérésére. Keresztény erkölcsök nélkül azonban ez eszményt elérni nem lehet. A nagy társadalom erkölcsi ország s igy azt elsősorban fenséges természetfölötti erők kormányozzák s ha ez erőkkel szemben megtagadjuk az engedelmességet, a társadalomnak bomolnia kell. Ma általában a természetfölötti erők helyébe az áltudományt teszik s az engedelmesség helyébe az egyéni gőgöt tolják oda s ezzel a társadalmat és egyént függetleníteni iparkodnak az Istentől, függetleníteni a keresztény erkölcstől nem gondolva azzal, hogy tulajdonképen ez a csirája annak a bomlásnak, mely ma minden vonalon észlelhető. Mert ha száműzzük az Istent, mi akkor az irányadó ? A szám, az erő és semmi más. Ha száműzzük az Istent, mi akkor az igazság, mi a jog? Az igazság üres szó, melynek nincs értéke, a jog, nyers erő, mely korlátlanul rombolhat. Ha száműzzük az Istent, száműzzük a szeretetet, kitépjük magát a szívet. S ha nincs igazság, nincs jog, nincs szeretet, hol az élet boldogsága, hol maga az élet? Azokat a természetfölötti erőket tehát, melyek az életnek igazságot, jogot, szeretetet adnak, figyelmen kívül hagynunk nem lehet, hisz ezek fentartó tényezői; a vallást, mely az emberi lélekbe e természetfölötti erők iránt az engedelmességet beoltja, elhanyagolnunk nem szabad, mert hisz ezzel eszményt ad nekünk, Istenhez vezet. Gyakran találkozunk azonban emberekkel, akik vallásosaknak mondják magukat, de minden tettükkel elárulják, hogy másnak a jogát csak annyiban ismerik, amennyiben az önző céljaikkal nem ellenkezik, az igazságot csak úgy fogadják el, hogy ha az akaratukkal azonos, a szeretetet csak arra valónak tartják, hogy hivatkozva reá követeljék, hogy hozzátartozó embertársaik megbámulják nagy tudományukat, roppant összeköttetéseiket, tenyerökön hordozzák őket és mindenképen tolják szekerüket. Az ilyen embereknél csak álarc a vallásosság, az ilyen embereknél a jó Isten helyét az én istene foglalta el s vele bevonult sziveikbe az eszmény nélküliség és csirába a bomlásra és bontásra való öntudatos és öntudatlan törekvésnek. Jó Istenem ! Ha volnának görög katholikus egyházunknak, tanügyünknek, társadalmunknak ilyen fiai, kérve-kérlek ez uj év hajnalán, oltsd sziveinkbe szent vallásod erkölcseit, mert különben szétbomlunk, mint szétbomlott erkölcs és Isten nélkül Róma, Karthago és Babylon. Sz. E. GÖTtIG KATH. SZEMLE TÁRCÁJA. A tizenkettedik órában. Németből: Duliskovich Elekné. Mertens Péter a g . . . . i leggazdagabb kereskedők második könyvelőjét — Greiner Jánost — ■-ban kevéssel december elseje után hirtelen el- tátta. Miért? Azt senki sem tudta, mert Mertensvel sem közölte az okot. De a nagy áruháznak is alkalmazottja csak a fejét csóválta és azt gonmagában. Rosszat nem lehetett Greiner, hisz ő volt a megtestesült becsületesség. Az úr egy fsontosodott agglegény, ki fülig ül a pénzben s nem igen tudja felfogni, hogy egy hirtelen állás ki maradt családapa miként érezheti magát. I Végre Frank Ferenc a legidősebb cégvezető mégis kockáztatta a kérdést: I — Mi is történt tulajdonképpen azzal a szegény lerrel, Mertens úr ? I — Meglopott! — hangzott a nyers válás?. I — Kezemet teszem rá a tűzbe, hogy ön téved! —I a cégvezető. I — Úgy!? Igen sajnálom, mert az embernek azon libán csak a saját szemeire s csak a saját kezeire I szüksége! — felelte a kereskedő. I — Greiner meglopta volna önt? . . . Nem, nem, I Az teljes lehetetlen! I — E hónap harmadikán arra kért négyszemközt In Greiner, hogy negyedévi fizetését előre adjam ki, egy nagyobb előleget adjak neki, mert egy gyeremek még karácsonyi örömet sem szerezhet. Kérésem utasíthattam el. De még jelenlétében kihívtak , mikor visszatértem, észrevettem, hogy egy tele tárcám, melyet vigyázatlanul íróasztalomon hagytam, eltűnt. — Talán elcsukta valahová és megfeledkezett róla? — kérdé Frank. — Nem Frank! Én hála Istennek nem vagyok még abban a korban, amelyben az ember nincs magánál. — Arról nincs szó. De az ön előrelátásának az a tárcahistória sehogy sem felel meg! — folytatta a cégvezető. — Pedig úgy van! A pénzes tárcát nem találtam és ismétlem, a fejemet teszem rá, hogy Greiner vette el. Szó szót követett és a kínos jelenetnek az ő rögtöni elbocsátása volt a vége. — De ha ön mégis csalódott volna ? — Én nem csalódhatom. — Ki tudja? — Kérem, ejtsük el ezt a tárgyat Frank úr ! — De a szerencsétlen soha nem kap többé állást. — Az az ő saját hibája. Én nem segíthetek rajta. Tanulja meg mindenki, hogy addig kell csak takarózni, míg a takaró ér. Amit tettem, meg kellett tenni. Ezzel ezt a beszélgetést befejezettnek tekintem. Azt hiszem, hogy igy is nagyon sokat tettem érte. A pénzemet veszni hagyom s semmiféle följelentést nem teszek ellene. — Szólt Mertenss egy mozdulattal tudtára adta Franknak, hogy elmehet, hogy a Greiner iránti érdekdeklődés tiltva van és hogy e tárgyat előhozni többé nem szabad, így múlt el egy pár hét, mig végre az évnek utolsó napja is elérkezett. Kit nem fog ma jó vagy rossz emlék ébren tartani? Mertens sem tudta magát leküzdeni. Az iroda csukva volt, a munka szünetelt. Előkereste a rég elfeledett leveleket és emlékeket s egyszer csak szinte megdermedt, amint tekintete a sok holmi között egy tárgyra esett ... A pénztárcára! ... Az annyira keresett és oly nehezen nélkülözött pénzestárcára ! . . . Reszkető kezekkel ide-oda forgatta, aztán ismét vissza tette a többi tárgyak közé. — Én tehát minden alap nélkül gyanakodtam Greinerre! — gondolta magában fanyar szemrehányással Mertens. — Kötelességed hozzá sietni és mindent jóvá tenni! — parancsolta lelkiismerete. De Mertens vonakodott ezt megtenni és büszkén elfordult. — Kopogtass be alázatosan és kérj bocsánatot! — folytatta a lelkiismeret. — Nem ! — tusakodott Mertens lelkiismeretével — majd holnap és akkor is csak utána küldesz. Szükséged van rá és ő vissza fog jönni. Közönyösen eltárgyalod vele az egész esetet és nem adsz rá módot, hogy gyöngeségedet eláruld . . . Amint az este eljött, Mertens egy nagyon látogatott étkezőbe ment, hol több ismerőssel találkozott. Alig itta meg szokott kriglijét, a pincér pezsgőt hozott. Kocintgattak, nevettek, jókedvűen beszélgettek . . . de Mertens azért sehogy sem érezte magát jól. A pénzestárca, melyet magához vett, mint a lidércnyomás, úgy nehezedett mellére, — mint egy szikla, melyet nem lehet eltávolítani. Fáradozása, hogy ezt a csúnya szorongó érzést elriaszsza, eredménytelen maradt. Minél vidámabbak lettek a többiek, annál komolyabb és hallgatagabb lett ő. — Ezzel ma semmire sem lehet menni! — mondá Keil, a törvényszéki bíró és Dubier Pál festő gúnyos nevetéssel hozzá tette: A bor melankolikussá teszi. És szálltak a megjegyzések szájról-szájra. Mertens hallása azonban csodálatosan kiélesedett. Meghallotta még azt is, amit egész halkan mondtak, meghallotta még azt is, ami egy cseppet sem tetszett az ő füleinek. Egy ideig csak hallgatta, de aztán fogta EGYHÁZ. Két ünnepi vasárnapunk jelentősége. Aranyszájú szent János az antiochiai hívekhez intézett egyik homiliájában ezeket mondja : »Sokan ünnepük az ünnepeket és tudják nevüket is ; de történelmüket és azon okokat, melyek miatt ünneplésük be lett hozva, nem is sejtik. És ezen tudatlanság nem csak szégyenre méltó, de nevetséges is.« Ha valamikor, úgy korunkban alkalmazhatók szent Krizosztomnak eme szavai, a midőn a közéletben sok gkath. egyénnel találkozunk,a kik még nemcsak helyes elnevezésüket sem tudják egyházuk ünnepeinek, de azok történelmével is annál kevésbé vannak tisztában, azért hallja az ember gyakran gúnyosan emlegetni a sokan-