Görög katholikus szemle, 1913. július-december (14. évfolyam, 27-51. szám)

1913-07-06 / 27. szám

Ungvár, 1913. julius 6. 27. szám. Tizennegyedik évfolyam. EGYHÁZI, TANÜGYI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Szerkesztőségi iroda: Cingvár, (vár). Főszerkesztő: Kaminszky Géza. Előfizetési árak: Kiadóhivatal:„Unio Könyvnyomda Részvény-Társaság" Ungvár(vár). Felelős szerkesztő: Duliskovich Elek. Egész évre ............................................................................. 8 kor. Fél évre................................................................................... 4 kor. A lap elfogadása előfizetésre kötelez.. Kiadótulajdonos: Negyed évre...................................................... 2 kor — Hirdetési és előfizetési dijak a kiadóhivatal címére küldendők. — Az „Unió Könyvnyomda Részvény-Társaság”. Egyes szám ára 16 fillér. Hitoktatók, hittanárok. A hitoktatók helyzete a mi egyházmegyén­ket is érdekli nemcsak abból a szempontból, hogy az állami és felekezeti elemi iskolák hit­oktatása nem állt eddig azon a nívón, a­melyen állania kelletett volna, hanem azért is, mert a nagyobb helyek hitoktatása a javadalmazás cse­kélysége miatt úgy­szólván minden évben más kezekbe jut, a­mi nem előnye sem a hitoktatók­nak sem az iskoláknak. Mielőtt e kérdéshez a magunk részéről hozzászólanánk, leközöljük az Egyházi Közlöny­nek erre vonatkozó, figyelemre méltó cikkét. Sokan vagyunk az Urnák felszentelt szol­gái, akik a legtöbb időnket lefoglaló munkássá­gunkat nézve­­ nem tudnák hirtelenében meg­mondani, mik vagyunk voltaképen ? Egyik püs­pök urunk mondotta magáról, hogy ő az egy­házmegyéjének utazó ügynöke; vannak köztünk sokan földbirtokosok és földesurak, szolgabirák, amolyan keleti fajta közigazgatással; vannak köztünk boltosok, bankosok és vendéglősök, írnokok, ügyvédek, tanfelügyelők, újságírók, gyógyító fürdőorvosok és képviselők. Még sok­féle vegyes foglalkozásban vagyunk és bárcsak tudnánk annyira belekapcsolódni az élet ezerféle irányába, hogy mindenkinek mindene lehetnénk, hogy mindeneket megnyerhetnénk Krisztusnak. De minél jobban sürgölődünk, forgolódunk Márta dolgaiban, annál bensőbben kell éreznünk a Má­riához intézett isteni szavak igazságát: egy a szükséges. »Boldogok, akik hallják az Isten igé­jét s azt megtartják«. Ezek pedig elsősorban a hitoktatók. Akik velünk együtt a felszentelésig folyton hallották, tanulták az Isten igéjét s azután az lett életfeladatukká, hogy megtartsák és meg­tartassák, nemzedékről-nemzedékre átszármaztas­sák az Isten igéjét. Más gondjuk, más feladatuk, más életcéljuk nincsen. Lovakkal, cseléddel nem vesződnek, földet nem művelnek, házadót nem fizetnek, vendégséget nem rendeznek, nagy urakkal nem barátkoznak, költséges kedvteléseik nincsenek. Hónapos szobában, albérletben lak­nak, hatodrangú étkező fehérterítékes különszo­­bájában ebédelnek, lehetőleg napi egy koronáért a többi kisemberekkel együtt, mikor már a de­let rég elharangozták. Tíz hónapon át minden reggel ugyanazon időben, ugyanazon utón látni őket az utcán, mint a többi írógéphez vagy a hivatalhoz, műhelyhez kötött modern gályarabot. Sohase kérdezem tőle, ha vele találkozom, mit csinál mindig, mert félek, hogy sértésnek, gúny­nak találja venni. Úgy is tudom, hogy hatkor felkel, hétkor misézik, nyolctól egyig tanít min­dennap immár tíz vagy húsz éve, délután elő­készül a másnapi órákra, elvégzi a breviáriumot, elolvassa az újságját s örül, ha kimerült tüdejét esetleg kiszellőztetheti egy kis sétával. Tegyünk számítást. Szentmise, elmélkedés egy óra, öt óra ta­nítás, eddig tehát hat óra, előkészület a követ­kező napra, mondjuk legkevesebb egy óra, bre­viárium egy óra, összesen nyolc óra. Vagyis a leglustább, legkönnyelműbb hitoktató is dolgo­zik naponta nyolc órai, nagy részben erős szel­lemi s egyúttal erős testi munkát. Rendkívüli kirándulásképen sok egész délután gyóntatni se­gít legkülönbözőbb intézetekben. Ha édesmindnyá­­jan legalább annyit dolgoznánk naponta a lelkek üdvén, mint átlagosan egy hitoktató ! Szándékosan nem emelem ki a buzgók buz­galmát, mert azt a felfogást szeretném közmeg­győződéssé tenni, hogy ha valaki semmi mást nem cselekszik, csak egyszerűen megteszi a kö­telességét mint hitoktató, Isten és ember előtt tiszteletreméltó, nagy dolgot művel. Mert a fog­lalkozása szerint kizárólagosan az Istennek szol­gája, s a végzett munkája szerint Istennek ér­demes szolgája. Ugyanígy a hittanár is. Látszatra talán ke­vesebb dolga van, de megnehezíti feladatát, hogy valóságos ezermesternek kell lennie. A hittudo­mány tárgyköre oly széles terjedelmű lett, hogy szinte nem győzik a sok szakágazatot külön névvel jelölni, a hittanárnak a diákjai előtt az egész keresztény világnézetet kell képviselnie, illetőleg készen kell lennie arra, hogy bárhonnan jövő ellenséges áramlattal szemben megőrizze növendékei hitét, erkölcsi felfogásának tisztasá­gát. Kezdve a legelemibb bibliai és kátos isme­retek közlésétől, a vallásos gondolkodás legmé­lyebb bölcseleti megalapozásáig gyors alkalmaz­kodásra, éles ítéletre, baráti megértésre, készsé­ges jóindulatra van szüksége a hittanárnak, ha­csak valamelyes eredményt óhajt elérni. De ne vitatkozzunk Zebedeus két fia mód­jára, melyikünk jut Krisztus jobbjára; minden­esetre akkor leszünk igazságosak, ha meleg sze­retettel és igaz elismeréssel kísérjük, támogatjuk, jutalmazzuk hitoktatóink és hittanáraink mun­káját. Magunkat, saját hivatásunkat becsüljük meg vele, hisz mi is annyit érünk, amennyire az evangéliumot sikerül hirdetnünk, szóval, szán­dékkal, tollal vagy cselekedettel. Elméletben még elismerjük a hittanítással foglalkozók fá­rasztó munkája érdemét, de gyakorlatban már nem annyira. Sőt több helyen a hitoktatói s hittanári állást tisztán átmeneti foglalkozásnak nézik, szinte zokon veszik, ha a tíz-tizenötéves hittanár nem kér plébániát. Pedig a hitoktatók és hittanárok, éppen a vérbeliek, az igazi céh­beliek, nem szívesen mennek plébániára. Más dolog is az, értelmes fiú- vagy leányseregnek lelkiismeretes szaktudással, atyai gyengéd szere­tettel nap-nap után Krisztus felséges tanait hir­detni, magasabb, emelkedettebb légkörben mo­zogni s más dolog, hogy is mondjam, faluhelyen gazdálkodni. A megyés püspök iránt való enge­delmességen belül eltér ez a plébániától való hazódozás. A kényelemnek nincs benne döntő szerepe, bár tagadhatatlanul nagy zsarnok a megszokás. Lehet valakinek az a szempontja, hogy csizmában nyakig sárban nem akar járni, mert félcipőhöz és aszfalthoz szokott; nem akar a tanítója, gazdasszonya társaságával megelé­gedni, mert másminő szellemi környezetben élt. Ám ezek a szempontok nem sokat számítanak, ha az egyházkormányzat érdekei mást parancsol­nának. Az a kérdés, a vallástanítás célját mi szolgálja jobban, az-e, ha egy tanintézetben foly­ton ül meg új hitoktató, hittanár működik, vagy ha az illető állandó alkalmazást nyer végleges jelleggel ? Minden alaki képzettség fölött szükséges ugyan, hogy a hitoktató lelkülete apostoli, tiszta lángú szeretettel égő legyen. Apostoli lelkülettel sok mindent lehet pótolni, de a lelkület hiányát nem pótolja semmi elmélet, sem ügyes mester­kedés. Aki nem Krisztus országát és az ő igaz­ságát hirdeti elsősorban, annak nincs keresni­valója az iskolában. Non amasti, occidisti. Nem lehet hasznát venni, mert a béres csak béres s az iskolába pásztor kell, aki életét adja juhaiért. De ha megvan valakiben a lelkűlét s ez a lel­kűlét alapos hitoktatói szakképzettséggel s évek során át gyűjtött nagy tapasztalattal párosul, mégis csak több eredményt kell a több erőnek termelnie. Tulajdonképen az tehát a kérdés, hogy a legjava erőket inkább a plébánosi tény­kedés számára foglaljuk-e le, vagy hagyjunk belőlük a hitoktatás számára is? Nem óhajtom eldönteni, a papi ténykedések közül melyik a legfontosabb, mindegyikre szükség van, de épen a tanítói és tanári világi pálya az újabb időben oly rohamos emelkedést mutat tudományos szín­vonal és anyagi javadalmazás tekintetében, hogy a vallástan képviselőjének ugyancsak embernek kell lenni a gáton, ha a tantestületben fenn akarja tartani azt a kitüntető helyet, amelyet eddigelé a tantárgya révén elfoglalt. Szükségünk van minél több olyan hitoktatóra és hittanárra, aki a hittanítást élethivatásnak tekinti, mert csak a szakszerűséggel lehet az intézetek tantestülete, szülők, fölöttes hatóságok előtt tekintéllyel fel­lépni. Ha pedig pedagógiai szempontból kívá­natos, hogy hivatásos vallástanítók legyenek, akkor módot kell arra nyújtani, hogy a rendes anyagi és erkölcsi megbecsülésben nekik is ré­szük legyen. Aki nem való hitoktatónak, csak menjen Isten hírével akárhova, aki más állást kíván, kapja meg, de aki hitoktató vagy hittanár akar lenni élete végéig és annak való, hadd le­gyen az egész a nyugdíjazásáig, mert a hitok­tatás legalább is van olyan fontos, mint bárme­lyik a végleges papi állások közül. Ne élcelőd­jünk, én nem látok benne semmi lehetetlenséget, hogy egy hitoktató vagy hittanár ne csak tiszte­letbeli kanonok lehessen az élete alkonyán, ha­nem valóságos is, úgy mint más, hogy a hit­oktatónak is lehessen a szolgálati évei arányá­ban, olyan anyagi ellátása, mint annak az osz­tálytársának, aki más pályán talán sokkal keve­sebb fáradsággal jutott nagyon kedvező anyagi helyzethez. Most csak a hittanárok fizetésrendezését akarom felemlíteni. Mennyi gyülésezés, mennyi kérelem, mennyi sóhaj, mennyi levertség, mennyi meddő biztatás fűződik ez egyetlen kérdéshez !

Next