Görög katholikus szemle, 1914. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1914-01-04 / 1. szám
Ungvár, 1914. janár 4. 1. szám. EGYHÁZI, TANÜGYI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP Szerkesztőségi iroda: Ungvár, (vár). Kiadóhivatal:„Unio Könyvnyomda Részvény-Társaság" Ungvár(vár) A lap elfogadása előfizetésre kötelez. — Hirdetési és előfizetési dijak a kiadóhivatal címére küldendők. — Főszerkesztő: Kaminszky Géza. Felelős szerkesztő: Duliskovich Elek. Kiadótulajdonos: Az „Unió Könyvnyomda Részvény-Társaság’ Tizenötödük. Előfizetési árak: Egész évre .................................................................................8 kor. Fél évre........................................................................................ 4 kor. Negyed évre................................................................................. 2 kor. Egyes szám ára 16 fillér. A béke ünnepén. Ismét itt vagy Karácsony szent ünnepe, szivet, lelket megnyugtató bensőséges miszticizmusoddal ! A hivő lélekben megcsendül a megváltó Messiás születését magasztaló angyali szózat: Dicsőség Istennek a magasságban, béke a földön és jóakarat az emberekben ! S a béke ünnepén felüdül az életküzdelemben kifáradt ember, feledi a gondterhes napok keserűségeit, megtisztul a szív az emberi gyarlóság vétkes érzelmeitől, szeretet váltja föl a visszavonást, áldozatkészség az önzést, remény a csüggedést. A karácsony malasztos hangulatában újjászületett lélek maga elé varázsolja a társadalmi békét s egy elröppenő percre megjelenik előtte a társadalmi jólét, a földi boldogulásnak képe, mely derűt fakaszt, mint a fellegekből kibukkanó napsugár. Társadalmi béke? Földi boldogság? Illúzió ez ma, rózsás ködkép, melyet csak a béke ünnepe vetít lelki szemünk elé, de a mely azonnal szertefoszlik, mihelyt testi szemünk a hétköznapok mai sivárságára, a közviszonyok vigasztalanul rideg valóságára tekint. S a képzeletnek és valóságnak ez az éles ellentéte ünnepet ront és szomorúvá teszi a karácsonyt. Bármerre tekintsünk is, a nemzetek közötti élet, országos viszonyaink, sőt a mi szűkebb felekezeti életünk is oly aggasztó jelenségeket mutatnak, melyek lidércnyomásként nehezednek az egyesre és társadalomra egyképen. Lezajlott már a balkáni véres tragoedia, de az a parázs, melyből lángra lobbant, még most sem hamvadt ki. Még most is kisért a nemzetek nagy leszámolásának réme s a jövendő bizonytalanságát legjobban jellemzi az Európaszerte megindult s egyre fokozódó fegyverkezés, mely államok, népek verejtékes munkájának java gyümölcsét az improduktív hadseregekre áldozza s a kultúrát, a sociális jólétet fosztja meg eszközeitől. De a helyzet bizonytalanságának az őrült fegyverkezésnél is jellemzőbb kifejezője a közgazdasági élet válságos pangása, melynek romboló hatása a közép európai kontinensen a legszembetűnőbb. Mit szóljunk a hazai viszonyokról? Züllött politikai erkölcsök, elvadult parlamenti élet, kormányzati rendszer, mely a felforgatásban keresi a rendet, gazdasági válság, elemi csapások, vagyonbukás, munkahiány s az ezzel karöltve járó kivándorlás, mely ritkán öltött oly nagy mérvet, mint ma. Szomorú kilátást nyújtanak ezek a jövőre, mely fölött Damokles kardjaként iideg állandóan a külháborútól való folytonos aggódás. Ily viszonyok mellett — meghatványozódva támad föl lelkünkben a béke után való vágyódás, egyes és társadalom átérzi, hogy az erők egyensúlya és összhangja nélkül nincs jólét, nincs haladás. Mi görög katholikusok is szorongó érzéssel töltjük karácsony ünnepét, melybe a legdisszonánsabb akkordot vegyíti a mármarosi schizma. Éppen az ünnep szakítja meg a nagy bűnpör tárgyalását, melyet a vallásváltoztatás mezébe burkolt államellenes cselekményekre alapított vád nemcsak az ország, hanem az egész monarchia érdekfeszítő figyelmét hívja föl, sőt — és ez a legjellemzőbb — maga Oroszország is képviselve van a főtárgyaláson hirlapíróival, hiszen ez a per elsősorban az európai béke állandó zavaróját érdekli. Ő a felbujtó, ő a spiritus régense az egész mozgalomnak, azok a korlátolt eszű, műveletlen, kis látókörű ruthén parasztok csak elvakított eszközei a cárizmusnak és felpénzelt csatlósainak. A per eddigi adatai is végtelenül jellemzők és tanulságosak. Most már kétségtelen, hogy a schizmatikus mozgalom vallásos jellege csak alkalmas köpeny volt arra, hogy azzal a merőben államellenes politikai mozgalom lepleztessék. Ez volt a karaktere a schizma első jelenségeinek is egy évtizeddel ezelőtt. Már akkor sokan úgy gondolkoztak, hogy a vallásváltoztatás iránt itt-ott fölmerült törekvések nem vallásos meggyőződésből fakadnak, mert ha voltak is oly külső okok, melyek a népet egyes helyeken ellentétbe hozták saját papjaival, talá , az egyházi terhek, vagy még inkább egy-egy lelkész lelkiismeretlensége miatt, ezek nem voltak elfogadhatók, nem tekinthetők elegendőknek arra, hogy a ruthén, mely annyira ragaszkodik ősi vallásához s annak hagyományaihoz, azt csak úgy máról-holnapra fölcserélje a görög keleti hittel, melyet igazán csak árnyalati különbség választ el a katholikus vallástól. Sajnálatra méltó dolog, hogy az illetékes tényezők nem állottak talpra a mozgalom első jelenségei után. Még az első bűnpör adatainak intő szava sem eredményezett oly actiót, mely a mozgalom továbbterjedését meggátolta volna. Mit ért a sok hírlapi cikk,tanácskozás, értekezlet? Mit ért a hébe-korba nem a néphez, de a papsághoz intézett főpásztori szózat? Az egyházi és polgári hatóság egyaránt lanyhán kezelte ezt a mozgalmat, határozottan lebecsülte annak jelentőségét s az eredmény ez a nagy büntető per, mely megdöbbentő valójában leplezi le a mozgalom minden rugóját. A főtárgyalásnak kezdetén is már oly tények pattantak ki, melyek teljesen alkalmasak arra, hogy a ruthén nép sokszor kipróbált és elismert hazafiságát kompromittálják s megrendítsék az államnak beléhelyezett bizalmát. Le fog sújtani az állam bírói hatalmának keze a bűnösökre, lakolni fog mindaz, aki akár szándékosan tudva, sokan megtévesztve vallása és hazája ellen vétett, de a mozgalom szomorú utókövetkezményeként ott tapad a gyanú a népen, mely ráragad majd e nép hazafias értelmiségére is. Az a tudatlan, gyámoltalan nép nem tudta cselekvése horderejét, nem látta be azt, hogy komplettjával discreditálta önmagát, felekezetét s ezt az ősi, ezeréve példásan hazafias egyházmegyét. Lakóijának a bűnösök példásan, szenvedje meg a nép balga eltévelyedését, de mindnyájunkat serkentsen tettre ez a tanulságos nagy pör. Nincs ok a csüggedésre. Van katholikus hitünknek oly ereje és meggyőző bensősége, van bennünk a hazafiságnak oly mértéke, hogy az államhatalommal karöltve meg fogjuk tudni védeni hitünket minden bárhonnan jövő alattomos támadástól, kiirtjuk a nép szivéből az eretnekség és hazafiatlanság legkisebb csiráját is s meggyőzzük arról, hogy lelki és földi boldogulását csak ősi hitében s hagyományos hazafiasságában találhatja föl. Vajha valósággá válnék a békének az a vágya, melyet Karácsony ünnepének melege fakaszt, hogy napjainknak ezt a számos aggasztó jelenségét a megelégedés és jólét váltaná föl. Dr. K. J. EGYHÁZ. Az egyházi ének egyöntetűségéről. Ily szándék, vagy talán ily cim alatt is egyszermásszor már többen foglalkoztak e lap hasábjain templomi énekeinkkel, de azért nem lesz érdektelen újból föleleveníteni, a nyilvánosság elé tálalni azokat az elítélendő, önkényes szokásokat, amelyek egyházi énekeink áhitatotkeltő hatását csökkentik s igy veszélyeztetik. Letagadhatatlan valóság, hogy egyházi énekeinknek annyiféle a dallamuk, ahány a kántor, sőt még egy párral több is, mert egy és ugyanazon személy gy és ugyanazon darabot többféle dallam szerint kés előadni. Házilag többször foglalkoztam e helytelen s elítélendő szokás okaival, mert — őszinte vallomást téve — nagyon fájdalmasan érintette vallásos érzületemet egyegy olyan eset, ahol az ájtatoskodóknak áhitatos buzgóságát foszlányokká tépte szét a saját felfedezésű, önkényesen dallamosított ének előadása. Valóságos botránynak minősíthető az ájtatoskodóknak cikornyás dallamú, önkényesen föltalált énekekkel való pertraktálása különösen ünnepélyes alkalommal és olyan helyen, ahol áhitatotkeltő ének dallamához szokott hallgatóság előtt adjuk elő embernek sem, de Istennek annál kevésbbé tetsző öngyártotta énekeket. Újból hangoztatom, hogy sokszor foglalkoztam ez üggyel, találgattam a valóságos okot és arra a meggyőződésre jutottam, hogy ennek mi — akik kántorsággal foglalkozunk — magunk vagyunk az okai, mert mi nem alkalmazkodunk a tanult eredeti dallamhoz, hanem tüntetünk, leleményességet látunk ebben, fantáziális képességünket mutatjuk be a minket hallgató közönségnek. Énekeink sokféle kigondolt dallama a kántorok öndicsekvő természetéből ered, mivel akarva, tehát szándékosan úgy énekel az egyik, hogy ne is utánozhassa a másik. Miből az a szomorú valóság származik, hogy felismerhetetlenségig eltorzított dallamot nyer egyikmásik énekszöveg. Az eredeti dallam megőrzése végett szerkesztett kotta szerinti dallam a legtöbb kántor előtt semmi, csak azt tekinti jónak, helyesnek és szépnek, amit szenvedélyének kielégítésére rögtönöz olyankor, mikor a vallásos kötelmek időtartamát összezsugorítani óhajtja. Miután a kántoroknak egyéni tulajdonsága, hogy az általa már megszokott különféle dallamot tekintik szépnek, jónak, helyesnek, talán még eredetinek is, emiatt ha kettő, három vagy több kántor van jelen egy szertartáson, mint egy máriapócsi búcsún, ott lehet hallani zenei érzékről tanúskodó összhangot, ott épülhetnek az ájtatoskodók ezrei mélyértelmű imádságot tartalmazó énekeinken. Énekeink ilyenfajta fogyatékosságáról régen tudtak