Határszéli Ujság, 1914. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1914-01-05 / 1. szám

VII. évfolyam. Ungvár, 1914. január 5. 1. szám. ELŐFIZETÉSI ÁR helyben házhoz szállítva, vidékre postán küldve: Egész évre ............ 8 K | Negyedévre ............ 2 K. Félévre ... . . 4 K | Egyes szám ...........10 f Külföldi előfizetéseknél a postabér megtérítését kérjük Hirdetések díjszabás szerint. — Nyilttér soronként 40 fülé A nyílttéri és hirdetési dijak előre fizetendők. TELEFON 37. POLITIKAI HETILAP MEGJELENIK MINDEN HÉTFŐN DÉLUTÁN 5 ÓRAKOR. A SZERKESZTÉSÉRT A KIADÓ FELELŐS: FÖLDESI GYULA. Szerkesztőség: Szobránczi­ utca 17. sz. — Kiadóhivatal, Teleky­ utca 2 sz. LAPKIADÓTULAJDONOS: Az olvasókhoz. A „Határszéli Újság“ szerkesztéséért a mai naptól kezdve mások vállalják a felelősséget. Az a félesztendő, melyen át a „Határszéli Újság“ élén állani szerencsém volt, súlyos válságokkal volt teli a lap életében is. Válságokkal, miknek régtől fogvást lappangó csíráit az általános po­litikai helyzetből fakadó politikai bizonytalanság legalább is olyan mértékben élesztett, mint a remélt és számításba vett anyagi erőknek nyo­masztóan szűkös volta. A legönzetlenebb, a leg­­odaadóbb munkatársaknak érdemük szerint való­jában meg sem hálálható támogatása dacára végtére is tisztán kellett állania előttem a bizo­nyosságnak, h­ogy a küzdelem kilátástalan. Fel­adtam hát a harcot, mit mások is helyemre állva újult erővel újra kezdenek. Szívemből kívá­nom nekik a sikert. Én pedig azzal veszek bú­csút: feci quam potui, faciant meliora potentes. Ungvár, 1914. január 5. Dr. Bánó Vilmos: SZILÁNKOK. POLITIKAI ÚJÉV. Napsütéses verőfénnyel köszöntött be az 1914 év. A remények, a vá­gyak újabb korszakának hajnalát látjuk derengeni a komor 1913 év után. Béke kell a nemzetnek, Béke, amely a sok harc és viszálykodás nyomán kiapadt éltető forrást újból megnyitja, hogy ab­ból uj gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális erőt merítsen. — A küzdő felek még kint állanak a porondon. Egyik sem enged- Pedig engedni kell mind­két félnek, mert nem a pártérdek, de a nemzet érdeke követeli a békés munkálkodást, a nyugodt fejlődést. — Ne az egyéni sértett hiúság és a fékevesztett gyűlölet irányítsa jobbjainak lelkét, hanem a megértés, az együttmunkálkodás a közös anya javára, kinek a szíve vérzik, a lelke sajog, ha látja, hogy fiai, a testvérek, egymás gyűlöletében, mikor egymást vélik megsebezni, megsebzik az anya szívét. Vissza kell térni a normális küzdelemhez! Ké­szen kell állani a békére! És akkor boldog új esztendő virrad a magyarra. * A MOZIRÓL ÉS MÁS EGYÉBRŐL. Nagyon örvendünk a dolognak — a mozi Ungváron be­vált, a mozi jó üzlet ez idő szerint. Lényegesen hozzájárult az üzlet menetének javulásához, hogy az üzlettárs révén a Korona nagy terme világí­tása ingyen áll a vállalkozók rendelkezésére. A­mint mondottuk, örvendünk ha a szűkebb és tágabb értelemben vett vállalkozók megtalálják számításaikat, egyről azonban megfeledkeztek, hogy végeredményben ők is attól a közönségtől élnek , a­melyet nem tudni mi okból semmibe sem vesznek. Várjon a közönséggel szemben nem tartják-e ildomtalanságnak azt az eljárást, itt-ott szórványosan , egyszer-kétszer előforduló, in­kább jótékony célú mulatságok sikerét is megron­tották az­által, hogy a Korona­ nagytermét telje­sen a mozi számára sajátították ki ? Hamarjában csak az Ungvári Dalárda szilveszteri mulatságát említjük meg, a­mely leszorult az ipartestület székházába. Egy kis előzékenység nem ártott volna meg a közönséggel szemben, annál is in­kább, mert az az okos ember, a­ki tovább lát az orránál. A jövő hangja. Lidércnyomásként nehezedett ránk a szerencsétlen számú 1913-ik esztendő. El­temettük! Kevesen siratják meg a szeretet könnyén át. Az elmúlt esztendővel szemben nem tarthatjuk meg az illemszabályt, hogy „de mortuis, nis nisi bene.“ Az öldöklés bölcsőjében ringott, vér­ben fürdött, égi csapásokban gyönyörkö­dött és a betegségek viharmadaraival fe­nyegette meg az emberiséget: az 1913-ik év. Nemzetek tragédiája, népek epoperája, társadalmak harca, gazdaságok válsága hirdeti, hogy a letűnt esztendő végigszán­tott az emberiség történetében. Remegett az egész emberiség. Csodálatos remegés volt ez! A szívek összeszorultak egy vad félelemtől. A halál lehelletét érezte min­denki , a­z anyák remegtek­, hi­szen felnőtt fiaira leselkedett a halál. Az apák gondterhes felhők barázdáját hord­ták homlokukon, hiszen csapás-csapásra súlyosodott. Itt a szív reszketett, amott a gyomor követelte jogait. Itt az erőszakos halál és betegség réme, amott a nyomor sátánja incselkedett. Borzasztó mélységük­ben feltárultak a sebek, amelyek az em­beriség testén rágódnak. A vad önzés és a kíméletet nem ismerő érdekpolip karjai közé került emberiség a fájdalmak súlya alatt feljajdult, megremegett. _ És a reme­gés nemzeteket, népeket, családokat és egyéneket temetett a romok alá. A romok megmaradtak és ki tudja, mennyi idő kell azok eltakarításához. Az emberiségnek egy újabb feladat jutott osztályrészül: az­­ 1913-iki év romjainak eltakarítása. Még szerencsések azok az országok, s amelyek e földrengésszerű remegésben elég erőseknek mutatko­ztak és nem engedték, hogy népük a testi halál romjai alá kerül­jenek. Még mi magyarok elég szerencsé­sek voltunk, hogy — bár szomszédunk­ban égtek a házak, pusztultak az emberek, a háború veszedelmeit elkerülhettük. Nem lehetünk eléggé hálásak azok iránt, akik e keserű poharat távoltartották megkínzott népünktől. Elkerültük az emberiséget gyötrő föld­rengés veszedelmét. De gondoskodtunk saját magunk arról, hogy a veszedelem réme közibénk lopózzék. Míg a nagy nem­zetek idegsorvasztó figyelemmel kisérték a lejátszódó rémes tragédia minden jelenetét, addig mi, mint a tűzveszedelemben forgó ember megfeledkezve az igazi értékekről csak a kompótos üveget igyekszik meg­menteni, a kicsinyes viszálykodásokban, egymás becstelenné tételében kerestünk zsongító szert a nagy idegkimerülés ellen. A késő utódok restelkedve fognak említést tenni a magyarság elmúlt esztendőbeli ma­gatartásáról, tényeiről és viszálykodásáról. Szégyelni fogják, hogy voltak magyarok,, akik — midőn a nemzetek isteni tragédi­áinak jelenetei miatt elfojtott lélekzettel lihegve kutatták az egyetemes nemzeti cé­lok biztosítására és megvédésére szolgáló utakat, módokat, a bujósdit játszottak a kávéházak és a parlament között és gyer­mekded naivitással számolták kabátjuk gombján bemenjek, ne menjek? A nem­zetek tragédiát, mi magyarok bohózatot játsztunk. És — mint a vándor színtársu­­latban, — még a drámai hősöket játszó személyzet is kénytelen volt beállani a bohózati személyzet körébe és játszották eleinte fanyalogva, majd mindjobban bele­melegedve a bujósdit, meg a gimbelem­­gombolom stb. című bohózatokat. Miért kellett a nemzetnek a bohózatot végig­szenvedni ? Volt-e a viszálykodásnak reá­lis oka és volt-e nemzeti célja? A viszály­­kodásnak volt reális oka, a tényleg meg­sértett házszabályokban. De vájjon ok-e ez az ok? Nem! Ez az ok csak okozata volt annak az előző szerencsétlen viszály­kodásnak, mely a nemzetet alkotó, mun­kálkodó erejében akadályozta meg erő­szakosan. Ki kellett rántani az ország sze­kerét abból a kátyúból, amelybe az or­­­­szág érdeke felé helyezett taktika vezette a parlamentet. Igen! A taktika volt a döntő és végső ok mindenben. Az, hogy az or­szágnak vannak kielégítésre váró sürgős érdekei, amiktől egyének, családok, osz­tályok, tehát a nemzet existenciája függ,­­ az mellékes! Fő a taktika! Már­pedig amilyen erkölcstelen a nemzet javaival való panamázás, épen — olyan erkölcstelen a nemzet javaival való taktikázás. És volt-e célja a nagy viszálynak ? Célja mindenesetre volt. De vájjon tény­­leg egyetemes nemzeti cél volt-e? Ha egyetemes nemzeti célt szolgált volna a harc, úgy a nemzet bizonyára megnyilat­kozott volna úgy, amint azt az 1904. év­ben tette. De­ a nemzet nyugodt, csöndes maradt. Nem kell annak megítéléséhez új választás, hogy a nemzet felzúdult-e a ház­szabályon tényleg elkövetett erőszakosság miatt, elég volt nyugodt szemmel és tár- Lapunk mai száma 8 oldal.

Next