Határszéli Ujság, 1915. július-december (8. évfolyam, 27-51. szám)

1915-07-05 / 27. szám

VIII. évfolyam. Ungvár, 1915. julius 5. 27. szám. ELŐFIZETÉSI ÁR helyben házhoz szállítva, vidékre postán küldve: Egész évre ..... 8 K ; Negyedévre ............2 K Félévre .................... 4 K­­ Egyes szára .... . 10 f Külföldi előfizetéseknél a postabér megtérítését kérjük Hirdetések díjszabás szerint. — Nyílttér 8orá­nkint 4­ 1. A nyílttéri és hirdetési dijak előre fizetendők. TELEFON 37. MEGJELENIK MINDEN HÉTFŐN DÉLUTÁN 5 ÓRAKOR. Lapkiadótulajdonos: FÖLDESI GYULA Szerkesztőség: Szobránczi-utca 17 sz. — Kiadóhivatal: Teleky-utca 2 sz. Felelős szerkesztő: Dr. TAHY ENDRE Főmunkatárs: Dr. SZABÓ JÓZSEF Visszapillantás. 1. Alig pár héttel előbb még dörgött az ágyú, zakatolt a fegyver az ungi bérceken. Hős fiaink erős lendülete azonban immár nemcsak a magyar határtól űzte el az el­lent, hanem Galicián túl orosz földön ker­geti a szétmálló gőgös orosz sereget. Ta­gadhatatlan, hogy bizonyos lelki depressió alatt nyögött vármegyénk minden egyes embere és lakosa. A depressió immár meg­szűnt. Tele tüdővel szabadon lélegzünk fe, s hálát adunk a Mindenhatónak, hogy a­ közvetlen lidércnyomás rettenetesen nyo­masztó hatása alól felszabadultunk, mert felszabadított bennünket hős katonáink le­gendás bátorsága, vitézsége, önfeláldozása. Most tehát szabad lélekzettel pillanthatunk vissza a fellegekkel terhes leélt napokra-Két részre oszlott harcoló nemzetünk : a háborús fegyverekkel küzdő katonákra, és a békés fegyverekkel küzdő itthonma­­radottakra. Az itthon maradottak ép oly szolgálatot kell hogy teljesítsenek és tel­jesítenek is, mint a küzdő katonák, csak­hogy míg az előbbiek életveszély nélkül megfeszített erővel dolgoznak az állam és társadalom szerveinek összhangzó működés­ben tartásán, addig a katonák életveszély mellett védik határainkat s az azon belül serényen dolgozó milliókat. A civilek és katonák munkája egymást kiegészíti a hon­­fentartás fenséges küzdelmében. Katonáink soha meg nem hálálható hősiességgel oldot­ták meg védő feladatukat. Kérdés, vájjon az itthonmaradottak méltón feleltek-e meg­ e nagy napok követelményeinek?! Megtettük­­­ mindazt, amivel a legcsekélyebb mérték­ben is leróhatjuk hálánkat a vérző, szen­vedő és elpusztuló hőseink iránt ? Igyekez­tünk-e letörölni a könnyeket, amik az itt­honmaradt hősök családtagjainak arcáról leperegnek? Enyhítettük e a családfő nélkül maradt hitvesek, gyermekek, özvegyek és árvák nélkülözését, fájdalmát, bánatát ? És nyújtottunk-e gyógyítá­srt azon polgártár­sainknak a nyomorúságára, akik az ellensé­ges betörés rettenetes napjait, kínjait, atro­citásait átszenvedték ? E kérdésekre adandó feleleteknél nem vizsgáljuk, nem tartjuk szem előtt az egész nemzet, és ország buzgó munkálkodását. Hiszen arra más orgánumok vannak hivat­va, mi csak szűk keretben kis vármegyénk határain belül maradunk e kérdések vizsgá­latánál. Ungvármegye tipikus háborús várme­gye lett. Fiaink katonák lettek. Falvaink, városaink hosszú időn át a katonai beszál­lásolások terhét viselték, vonataink ontották a harcba vonuló hősöket, élelmet, állatot mi adtunk közvetlenül a küzdő soroknak, felvidékünk hónapokon keresztül nyögte a vad ellen zsarnoki uralmát. A beszállásolások terhét kész örömmel viselte­­lakosságunk. Búzánkat, gabonánkat, teheneinket, lovainkat s mindenünket oda­adtuk a küzdő katonáknak. S ha voltak is visszaélések, azokat a polgári hatóság a katonaival karöltve könyörtelen szigorral elnyomta. Feláldoztuk élelmünket, kényel­münket. Éltünk összehúzódva, igényeinket redukálva. Sújtott bennünket a drágaság, az élelmezés ezer és ezer nehézsége. Elvi­seltük. Panasz és óbégatás nélkül. Nélkü­lözni azonban nem nélkülöztünk. Az éhség vad karmai közé nem kerültünk, amint az­ ellenségeink oly kéjés gyönyörűséggel óhajt­va lestek. — A nehéz időkön kezdünk túl­esni. Hiszen az áldott magyar föld már ont­ja is nekünk az életet osztó imádságos új kenyeret. És a­míg a szorongattatás nap­jai, hetei, hónapjai tartottak, előrelátó gon­dossággal őrködtek felettünk vezető embe­reink. Ungvár város lakossága, ha nem is bőséges, de elégséges ellátásban részesült, kellő időben mindenkor rendelkezésére állott a kenyér, a burgonya, és minden elsőrendű élelmezési szükségleti tárgy., Vitathatatlan városi vezetőségünk előrelátó, jóakaratú munkálkodása e terén. A vármegyei falvak lakossága — kivéve a felvidéket—szükséget szintén nem szenvedett. A túlnyomórészt mezőgazdasági foglalkozást űző lakosság a maga élelmezéséről ösztönszerű óvatosság­gal gondoskodott. És ahol hiány, nélkülözés mutatkozott, ott többé kevésbé igyekezett segíteni a bajon a közigazgatási apparátus. Hát átúsztuk a világháború legrettene­tesebb napjait számottevő nélkülözés és éhínség nélkül polgári lakosságunk ösztön­szerű, józanul bölcs előrelátása és a ható­ságok szervezni akaró készsége mellett. De hogyan teljesítettük kötelességein­ket s miként oldottuk meg feladatunkat a nép­segítés terén? Minthogy a nép azon családjai, akiknek fentartó feje itthon ma­radt, a családfentartó révén ínséget nem igen szenvedtek, — főleg azok segítségéről eshetik itt szó, akiknél a családfentartó hadbavonult, továbbá azokról, akik az el­lenséges betörés következtében jutottak ín­ségbe, nyomorúságba.__________________­ A harci készséget semmi sem fokoz­hatja annyira, mint a lelki erő. Ezért a legfontosabb feladat az, hogy a katonák lelkierejét minél acélosabbá, minél nyugod­­tabbá igyekezzünk tenni. A lelki erő foko­zását el lehet érni külső eszközökkel, fegye­lemmel stb. De semmi sem fokozhatja az állandó halálveszedelemben a lelki erő nyu­godtságát annyira, mint az a tudat, hogy­ha el is pusztul, meg is hal a küzdő hős, azok, akik szívéhez a legközelebb esnek, családja, gyermekei nélküle sem lesznek kitéve nyomornak, ínségnek. — A hadba vonultak családtagjairól való gondoskodás, azoknak állandó, folytonos gyámolítása épp oly fontos tényező a diadal a győzelem ki­vívásához, mint a katonai szervezettség, fe­gyelem, a fegyver. Az egyik az anyagi muníció, a másik a lelki muníció. Ennek a fontosságát az állam azáltal ismerte el, hogy a hadbavonultak itthonmaradt családtagjai részére hadisegélyt állapított meg, de csak azok részére, akik arra rá vannak szorulva. És várjon azok, akik bármi oknál fogva (pl. vagyonosságuk vagy tényleges szolgá­latuk miatt) nem részesülnek állami segély­ben,­­ ne érezzék a magyar társadalom a magyar állam gondoskodó jóakaratát csa­ládtagjaik, gyermekeik irányában? Az ál­lam gondoskodása tehát csak arra terjed ki, hogy a szegény sorsú hadbavonultak család­ja részére pénzbeli segélyt nyújt. De hogy ez a pénzbeli segély miként, mire használ­taik fel, váljon abból a gyermekek ellátá­sa, gondozása ebből kifogástalanul teljesít­­tetik-e? És hogy a segélyben nem részesü­lő családok megélhetése gondozása miként történjék,­­ az ezek fölötti felügyeletet és és ellenőrzést az államhatalom a helyi ha­tóságokra és a társadalmi tényezőkre bízta. Miként oldotta meg vármegyénk e fon­tos feladatot? Ami az államsegélyben való részesítést illeti, a községi elöljáróságok a főszolgabíróval egyetértve lehetőleg liberális felfogással állapították meg a segély iránti jogosultságot. Egy-egy község keretén be­lül nem kirívóak az ellentétek. De annál ki­rívóbb az ellentét a felvidék és alvidék kö­zött. — Amíg a vármegye alsó vidékén fekvő községekben még 5—6000 koronás vagyon mellett is kapnak a családtagok ál­lamsegélyt, addig a földhözragadt szegény­ségben sínylődő rutén felvidékünkön már 800 kor. vagyon mellett sem kapnak a csa­ládtagok segélyt. Holott talán épen megfor­dítva kellett volna történnie. Nem történt itt mulasztás, nem játszott itt közbe semm. Lapunk mai száma 4 oldal.

Next