Határszéli Ujság, 1925. július-december (18. évfolyam, 27-53. szám)
1925-07-05 / 27. szám
A RUSZINSZKÓI KER. SZOC. PÁRT HIVATALOS HETILAPJA. ELŐFIZETÉS BELFÖLDÖN: Egész évre .... 52 korona Félévre...............26 korona Negyedévre ... 13 korona FELELŐS SZERKESZTŐ: HORKY KÁROLY. ELŐFIZETÉS KÜLFÖLDÖN: Egész évre .... 78 korona Félévre...............39 korona Negyedévre ... 20 korona SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL TELEKY UTCA 5. SZÁM JEgyes számára 1 korona. OKSHOROD-AKCITÁR, 1935. június 5., vasárnap. Tizennyolcadik évf., 37. sz. SZILÁNKOK 000 A zsidó népet mindig okos fajnak tartottuk s éppen azért nem tudtuk megérteni, hogy — elhagyva a magyarsággal való együttműködését — olyan kisebbségi politikába kezdett, amely kifejezetten kormánytámogatással jár. Ismételjük: nem tudtuk megérteni, hogy ez az okos, az élet realitásait oly mélységesen felismerő nép, elhigyje, hogy a prágai kormány bármilyen csekély különbséget is tesz a „nemzeti állam“ utópiájába belefullasztani szánt nemzeti kisebbségek között és a zsidóságot különösebb privilégiumokban részesíti majd. Jólesőleg állapítjuk meg, hogy a zsidóság megindult a kiábrándulás útja felé. Jele ennek a „Zsidó Néplap“ legutóbbi számának vezércikke, amely — a zsidóságot a szociáldemokrata pártba csalogató — Necashoz és társaihoz szól. Ez a rövid, de feltűnően gerinces és józan cikk, miután megállapítja, hogy: „Sok zsidó van, aki tényleg azt hiszi, hogy a szocdem. párt különösen szereti a zsidókat.. “, felsorakoztatja mindazokat a sérelmeket, amik a zsidóságot úgy gazdasági, mint kulturális téren érték és érik a szocdem. párt által. Ezeknek eredményeként a lap megállapítja, hogy: „Mindezt a zsidóság nagyon is sérelmesnek tartja magára nézve s a kultuszminiszter úr pártja nagyon téved, ha a zsidó jogok ilyetén megsértése és tiprása után még zsidó szavazatokra számít/* Ezek után most már csak a második lépést várjuk, az egyedül helyénvaló ellenzéki politika felé, amely a kisebbségi jogok kivívása szempontjából a legtermészetesebb. Minket nem vádolhatnak azzal a zsidók, hogy pártjuk tagjait pártunkba átcsalogatnák, ezért tehát önzetlenül kívánhatjuk nekik — ennyi kudarc után — a kiábrándulást! Még cseh iskolát sem kaphat a magyar — ha kéri. Igaz, hogy ezt a cseh iskolát, amit nem adnak meg, nagyobbrészt a zsidó szülők sürgetik, de mindenesetre jellemző, hogy ha az ungváriak cseh kereskedelmi iskolát akarnak, magyar kisegítő nyelvvel, azonnal akkora „pedagógiai“ akadályok tornyosulnak eléje, hogy azon túl a jámbor kérelmező szeme nem láthatja azt a ravasz fintort, amit a kormány vág az ilyen tüntető kérelem hallatára. Mert hát a jámbor ungvári szülők azt hiszik, hogy a tanügyi referátust a cseh tannyelv kérelmezésével meg lehet nözni“. Nagyon tévednek! A cseheknek semmi szükségük nincs cseh nyelven is beszélő zsidó, vagy magyar intelligenciára ! Ez ellene volna gyarmati politikájuknak, amit feladni önszántukból, semmi felkínálkozásért sem fognak! Felejtsük el anyanyelvünket, tagadjuk meg fajunkat és akkor — szabad az út az érvényesülés felé! No, de ki akarná ezt ilyen áron ? A szentév eddigi mérlege írta: Bangha Béla S. J., Róma. A szentév első felének végéhez közeledünk Érdekelnie kell a katholikus világot, mily összefoglaló képet mutat ez az első félév s miben lehet eddig a szentév eredményeit mintegy mérlegszerűen kimutatni. Kétségtelen, hogy a szentév meghirdetése ezidén bizonyos fokig merész dolognak látszhatott. Számolni kellett azzal, hogy egész országok gazdasági állapota meglehetősen zilált s nagyon sokan anyagi okból nem fognak tudni eljönni azok közül, akik tán legszívesebben zarándokolnának Rómába. A szabadkőműves sajtó is mindent elkövetett, hogy a szentév zarándokait a római úttól visszariassza: egyszer az olasz közállapotokról közölt hajmeresztő jelentéseket, úgy, hogy az olvasók azt hihették, hogy Rómában nincs közbiztonság; másszor a pápa folytonos betegeskedéséről regélt, melynélfogva bizonytalan, hogy a zarándokok láthatják a pápát, majd ismét azt a hibbanatot találta ki, hogy a Szent Péter-templom kupolája düledezik. Mikor januárban és februárban csakugyan kevés zarándok érkezett, a liberális világlapok kárörvendve trombitálták, hogy az „Anno Santo“ megbukott. Holott érthető, hogy senki sem jön Rómába a legzordabb téli esőzések idején, ha máskor is jöhet. Mindezek a hamis híresztelések azonban teljes kudarccal végződtek s ma már meg lehet állapítani, hogy az Anno Santo eddigelé a legfényesebb sikert érte, sokkal nagyobbat, mint a jelen körülmények között remélni lehetett. Római körülbelül a nagyböjt közepe óta, de még inkább a húsvét utáni időben s főleg a május folyamán, mikor a szenttéavatások folytak, oly képet mutatott, mely minden katholikus keblében megdobogtatta a szívet. Főleg mi, Róma-élők élvezhetjük ezt a látványt teljes nagyszerűségében, mint hétről-hétre szinte fokozódó elevenséggel s színpompában pereg le szemeink előtt egy világ zarándokainak meg nem szűnő, hömpölygő precessziója. Olyan ez a kép, hogy a nagyszerűségével szinte fárasztó és nyomasztó. Az ember nem tehet három lépést az utcán, hogy illetődött arcú, jobbrabalra ámuló zarándokok tömegével ne találkozzék; a kerek, sötétkék jelvény s benne a fehérkereszt és az arany „Annus Sanctus 1925“ felírás ma a legáltalánosabb disztinktívum ebben a jelvényekben éppen nem szegény fővárosban. Még hozzá ez a tarkaság! A zarándok-jelvény alatt vagy fölött rendszerint az illető nemzet színei: ezekből aztán találgathatjuk a zarándokok nemzetiségét. — Német, francia, belga, angol, spanyol, portugál, magyar, tiroli, holland, dán... A francia papok a két lelógó fehérszegélyü ruhanyelvvel a nyakukon, a belgák hátulról másikra kötött övvel; az amerikai és ausztráliai csergymenek rövid kabátban, sárga szalmakalapban, közbe egy albán vagy bosnyák ferencrendi bajusszal és szakáll nélkül... Aztán urak és hölgyek kihallgatási díszben, rendjelekkel, egyszerű emberek és asszonyok nemzeti viseletben, közbe egy-egy turbán, egy-egy balkáni bugyogó, majd ismét egy néger püspök, egy indus család, kanadaiak, kínaiak, fokföldiek... Szinte zúg belé a fejed, ha soká nézed őket, ha beszédjüket hallod, főleg ha szóbaereszkedel velük s egy mozgalmas helyen vállalkozol rá, hogy eligazítsd őket, ahogy tudod. „Monsieur á Saint Pierre, par ici?“ Right on, Madam.“ „Scusi, che numero va a S. Paolo?“ Ablausted espanol? „Bitte können Si mir sagen...“ Tessék már megmondani... „Czy to pielgrzymka polska?“ Még jó, ha görögül, albánul, vagy baskul nem szólítanak. A Szent Péter-templom különösen megkapó, tarka képet nyújt. Máskor is világközpont, máskor is tele van exotikus alakokkal, de az idén...? Ma csak úgy harsog az Apostolok felől, hogy itt a világ középpontja van, a gócpont, a sugárzó, éltető, vonzó, égbemenő. Hogyan hullámzik körülötte a nép! Hogy tarkállik előtte éjjel-nappal az óriási tér! Itt egy zarándokmenet processiója indul, ott a másiké, itt egy fehérruhás lánycsapatot fényképeznek az előcsarnok nagy lépcsőin, ott feketeruhás nép, fekete csipkekendős hölgyek végeszakadatlan sora menetel négyesével, szép komolyan, néma fegyelmezettséggel a Bronz-kapu elé, ahol a Raffaeli-egyenruhájú svájci alabárdosok igazoltatják a Vatikánba belépni szándékozókat... Benn a templomban hosszú sorokban térdelnek a hívők a Porta Santa előtt, sok megcsókolja az áldott köveket, a talajt, ahol egy világ zarándokai járnak, a kegyelem kapujának félfáit... A hatalmas Bramantei évek alatt itt németül, ott latinul, amott franciául énekelnek, itt magyarul imádkoznak, ott lengyelül, spanyolul, flamandul... Egyik sem zavarja a másikat s a szemlélő lelke felujjong a gondolatra, hogy végre egy hely ezen a marakodó, egymást marcangoló világon, ahol az emberek igazán testvérek. A forgalom Rómában már szinte tűrhetetlen. Amúgy alig bírják a régi szűk utcák a modern Körmendy-Ékes Lajos Mintha nekrológot irnánk egy érdemekben gazdag politikai és kulturális életről, melyet a prágai legfelsőbb közigazgatási bíróság a napokban — a közvélemény felháborodásának hangos kifejezése mellett — halálraítélt. Aki ismeri Körmendy-Ékes Lajos keresztényszocialista nemzetgyűlési képviselőt, aki tudja, hogy mit tett ő Szlovenszkón a keresztényszocializmus nemzetközi diadalának elősegítésére, aki hallott óriási közéleti tevékenységéről és mélységesen szociális érzéséből fakadt népmentő munkásságának részese volt, megérti azon fájdalmunkat, ami arra a hírre tölt el, hogy a prágai legfelsőbb közigazgatási bíróság Körmendy Ékes Lajos nemzetgyűlési képviselő kassai illetőségét és állampolgárságát el nem ismerte és őt a kárhozatos hallgatásra ítélt idegenek listájára sorolta. Kezdettől fogva tudtuk, hogy a prágai kormánynak egyik legfőbb törekvése az itt élő magyarságot vezetőitől megfosztani. Azt hiszi, hogy a vezéreitől elválasztott magyarság majd a Hodzsák, a Csánki- Neumannok, a Békesiek és a kisebb-nagyobb kormánypénzen fenntartott kétes exisztenciák után fog indulni. Nagyon csalódik! A legfelsőbb közigazgatási bíróság ugyan most meghozta a prágai kormánynak azt az örömet, hogy ismét elhalgatta- tott egy igazságért küzdő kisebbségi vezérférfiút, aki talán kénytelen lesz hatalmas táborát, amelyet eddig oly kitartó lelkesedéssel vezetett, elhagyni, de minket ez nem riaszt el attól, hogy a Körmendy-Ékes Lajos szellemében tovább ne küzdjünk mindazokért, amik nekünk emberi és állampolgári mivoltunknál fogva minden feltétel nélkül kijárnak. Helyzetünk vigasztalan és jövőnk sötét. Mindig szükségünk van a Körmendy-Ékesekre, akik hatalmas energiájuk kitermelt szellemi hullámaival előbbre vigyék a mát. Nem képzelünk el tehát nagyobb veszteséget, mintha bekövetkeznék az, amit eddig ugyan csak a lapokból olvastunk, hogy Körmendy-Ékes Lajos lemond mandátumáról és elköltözik tőlünk. Beismerjük, hogy mást nem igen tehet, ha a kiutasítás veszedelme tornyosul a feje fölé, de mi mégis azt mondjuk, hogy neki — hallgatagon is — de köztünk a helye! Neki itt kell maradnia, hogy közelségének bátorító erejével élessze a mi lankadó küzdelmünket! De ha mégis... Ha mégis el kell távoznia körünkből, iránta való szeretetünk nem fog csökkenni, benne való bizodalmunk nem fog elerőtlenedni, de a kormány iránti elkeseredés