Határszéli Ujság, 1925. július-december (18. évfolyam, 27-53. szám)

1925-07-05 / 27. szám

A RUSZINSZKÓI KER. SZOC. PÁRT HIVATALOS HETILAPJA. ELŐFIZETÉS BELFÖLDÖN: Egész évre .... 52 korona Félévre...............26 korona Negyedévre ... 13 korona FELELŐS SZERKESZTŐ: HORKY KÁROLY. ELŐFIZETÉS KÜLFÖLDÖN: Egész évre .... 78 korona Félévre...............39 korona Negyedévre ... 20 korona SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL TELEKY­ UTCA 5. SZÁM JEgyes szám­ára 1 korona. OKSHOROD-AKCITÁR, 1935. j­ún­ius 5., vasárnap. Tizennyolcadik évf­., 37. sz. SZILÁNKOK 000 A zsidó népet mindig okos fajnak tartottuk s éppen azért nem tudtuk megérteni, hogy — elhagyva a magyar­sággal való együttműködését — olyan kisebbségi politikába kezdett, amely kifejezetten kormány­­támogatással jár. Ismételjük: nem tudtuk meg­érteni, hogy ez az okos, az élet realitásait oly mélységesen felismerő nép, elhigyje, hogy a prá­gai kormány bármilyen csekély különbséget is tesz a „nemzeti állam“ utópiájába belefullasztani szánt nemzeti kisebbségek között és a zsidóságot különösebb privilégiumokban részesíti majd. Jól­­esőleg állapítjuk meg, hogy a zsidóság megindult a kiábrándulás útja felé. Jele ennek a „Zsidó Néplap“ legutóbbi számának vezércikke, amely — a zsidóságot a szociáldemokrata pártba csa­logató — Necashoz és társaihoz szól. Ez a rö­vid, de feltűnően gerinces és józan cikk, miután megállapítja, hogy: „Sok zsidó van, aki tényleg azt hiszi, hogy a szocdem. párt különösen sze­reti a zsidókat.. “, felsorakoztatja mindazokat a sérelmeket, amik a zsidóságot úgy gazdasági, mint kulturális téren érték és érik a szocdem. párt által. Ezeknek eredményeként a lap meg­állapítja, hogy: „Mindezt a zsidóság nagyon is sérelmesnek tartja magára nézve s a kultuszmi­niszter úr pártja nagyon téved, ha a zsidó jogok ily­etén megsértése és tiprása után még zsidó sza­vazatokra számít/* Ezek után most már csak a második lépést várjuk, az egyedül helyénvaló ellenzéki politika felé, amely a kisebbségi jogok kivívása szempontjából a legtermészetesebb. Min­ket nem vádolhatnak azzal a zsidók, hogy pártjuk tagjait pártunkba átcsalogatnák, ezért tehát ön­zetlenül kívánhatjuk nekik — ennyi kudarc után — a kiábrándulást! Még cseh iskolát sem kaphat a magyar — ha kéri. Igaz, hogy ezt a cseh iskolát, amit nem adnak meg, nagyobb­részt a zsidó szülők sürgetik, de mindenesetre jellemző, hogy ha az ungváriak cseh kereske­delmi iskolát akarnak, magyar kisegítő nyelvvel, azonnal akkora „pedagógiai“ akadályok tornyo­sulnak eléje, hogy azon túl a jámbor kérelmező szeme nem láthatja azt a ravasz fintort, amit a kormány vág az ilyen tüntető kérelem hallatára. Mert hát a jámbor ungvári szülők azt hiszik, hogy a tanügyi referátust a cseh tannyelv kérel­mezésével meg lehet nözni“. Nagyon tévednek! A cseheknek semmi szükségük nincs cseh nyel­ven is beszélő zsidó, vagy magyar intelligenciára ! Ez ellene volna gyarmati politikájuknak, amit feladni önszántukból, semmi felkínálkozásért sem fognak! Felejtsük el anyanyelvünket, tagadjuk meg fajunkat és akkor — szabad az út az érvé­nyesülés felé! No, de ki akarná ezt ilyen áron ? A szentév eddigi mérlege írta: Bangha Béla S. J., Róma. A szentév első felének végéhez közeledünk Érdekelnie kell a katholikus világot, mily össze­foglaló képet mutat ez az első félév s miben lehet eddig a szentév eredményeit mintegy mér­legszerűen kimutatni. Kétségtelen, hogy a szentév meghirdetése ez­­idén bizonyos fokig merész dolognak látszhatott. Számolni kellett azzal, hogy egész országok gaz­dasági állapota meglehetősen zilált s nagyon sokan anyagi okból nem fognak tudni eljönni azok közül, akik tán legszívesebben zarándokol­nának Rómába. A szabadkőműves sajtó is min­dent elkövetett, hogy a szentév zarándokait a római úttól visszariassza: egyszer az olasz köz­állapotokról közölt hajmeresztő jelentéseket, úgy, hogy az olvasók azt hihették, hogy Rómában nincs közbiztonság; másszor a pápa folytonos betegeskedéséről regélt, melynélfogva bizonyta­lan, hogy a zarándokok láthatják a pápát, majd ismét azt a hibbanatot találta ki, hogy a Szent Péter-templom kupolája düledezik. Mikor január­ban és februárban csakugyan kevés zarándok érkezett, a liberális világlapok kárörvendve trom­bitálták, hogy az „Anno Santo“ megbukott. Holott érthető, hogy senki sem jön Rómába a legzor­dabb téli esőzések idején, ha máskor is jöhet. Mindezek a hamis híresztelések azonban teljes kudarccal végződtek s ma már meg lehet álla­pítani, hogy az Anno Santo eddigelé a legfé­nyesebb sikert érte, sokkal nagyobbat, mint a jelen körülmények között remélni lehetett. Róma­i körülbelül a nagyböjt közepe óta, de még inkább­­ a húsvét utáni időben s főleg a május folyamán, mikor a szenttéavatások folytak, oly képet mu­tatott, mely minden katholikus keblében meg­dobogtatta a szívet. Főleg mi, Róma-élők élvez­hetjük ezt a látványt teljes nagyszerűségében, mint hétről-hétre szinte fokozódó elevenséggel s színpompában pereg le szemeink előtt egy világ zarándokainak meg nem szűnő, hömpölygő pre­cessziója. Olyan ez a kép, hogy a nagyszerűségével szinte fárasztó és nyomasztó. Az ember nem tehet há­rom lépést az utcán, hogy illetődött arcú, jobbra­­balra ámuló zarándokok tömegével ne találkoz­zék; a kerek, sötétkék jelvény s benne a fehér­kereszt és az arany „Annus Sanctus 1925“ felírás ma a legáltalánosabb disztinktívum ebben a jel­vényekben éppen nem szegény fővárosban. Még hozzá ez a tarkaság! A zarándok-jelvény alatt vagy fölött rendszerint az illető nemzet színei: ezekből aztán találgathatjuk a zarándokok nemzetiségét. — Német, francia, belga, angol, spanyol, portugál, magyar, tiroli, holland, dán... A francia papok a két lelógó fehérszegélyü ruha­nyelvvel a nyakukon, a belgák hátulról másikra kötött övvel; az amerikai és ausztráliai csergy­men­ek rövid kabátban, sárga szalmakalapban, közbe egy albán vagy bosnyák ferencrendi ba­jusszal és szakáll nélkül... Aztán urak és höl­gyek kihallgatási díszben, rendjelekkel, egyszerű emberek és asszonyok nemzeti viseletben, közbe egy-egy turbán, egy-egy balkáni bugyogó, majd ismét egy néger püspök, egy indus család, ka­nadaiak, kínaiak, fokföldiek... Szinte zúg belé a fejed, ha soká nézed őket, ha beszédjüket hal­lod, főleg ha szóbaereszkedel velük s egy moz­galmas helyen vállalkozol rá, hogy eligazítsd őket, ahogy tudod. „Monsieur á Saint Pierre, par ici?“ Right on, Madam.“ „Scusi, che numero va a S. Paolo?“ Abla­usted espanol? „Bitte können Si mir sagen...“ Tessék már megmondani... „Czy to pielgrzymka polska?“ Még jó, ha gö­rögül, albánul, vagy baskul nem szólítanak. A Szent Péter-templom különösen megkapó, tarka képet nyújt. Máskor is világközpont, más­kor is tele van exotikus alakokkal, de az idén...? Ma csak úgy harsog az Apostolok­ felől, hogy itt a világ középpontja van, a gócpont, a sugárzó, éltető, vonzó, égbemenő. Hogyan hullámzik kö­rülötte a nép! Hogy tarkállik előtte éjjel-nappal az óriási tér! Itt egy zarándok­menet processiója indul, ott a másiké, itt egy fehérruhás lánycsa­patot fényképeznek az előcsarnok nagy lépcsőin, ott feketeruhás nép, fekete csipkekendős hölgyek végeszakadatlan sora menetel négyesével, szép komolyan, néma fegyelmezettséggel a Bronz-kapu elé, ahol a Raffaeli-egyenruhájú svájci alabárdo­­sok igazoltatják a Vatikánba belépni szándéko­zókat... Benn a templomban hosszú sorokban térdelnek a hívők a Porta Santa előtt, sok meg­csókolja az áldott köveket, a talajt, ahol egy vi­lág zarándokai járnak, a kegyelem kapujának félfáit... A hatalmas Bramantei évek alatt itt németül, ott latinul, amott franciául énekelnek, itt magyarul imádkoznak, ott lengyelül, spanyolul, flamandul... Egyik sem zavarja a másikat s a szemlélő lelke felujjong a gondolatra, hogy végre egy hely ezen a marakodó, egymást marcangoló világon, ahol az emberek igazán testvérek. A forgalom Rómában már szinte tűrhetetlen.­­ Amúgy alig bírják a régi szűk utcák a modern Körmendy-Ékes Lajos Mintha nekrológot irnánk egy érdemek­ben gazdag politikai és kulturális életről, melyet a prágai legfelsőbb közigazgatási bíróság a napokban — a közvélemény felháborodásának hangos kifejezése mel­lett — halálraítélt. Aki ismeri Körmendy-Ékes Lajos keresz­­tényszocialista nemzetgyűlési képviselőt, aki tudja, hogy mit tett ő Szlovenszkón a keresz­­tényszocializmus nemzetközi diadalának elő­segítésére, aki hallott óriási közéleti tevé­kenységéről és mélységesen szociális érzé­séből fakadt népmentő munkásságának részese volt, megérti azon fájdalmunkat, ami arra a hírre tölt el, hogy a prágai legfelsőbb közigazgatási bíróság Körmendy Ékes Lajos nemzetgyűlési képviselő kassai illetőségét és állampolgárságát el nem is­merte és őt a kárhozatos hallgatásra ítélt idegenek listájára sorolta. Kezdettől fogva tudtuk, hogy a prágai kormánynak egyik legfőbb törekvése az itt élő magyarságot vezetőitől megfosztani. Azt hiszi, hogy a vezéreitől elválasztott magyarság majd a Hodzsák, a Csánki- Neumannok, a Békesiek és a kisebb-na­­gyobb kormánypénzen fenntartott kétes exisztenciák után fog indulni. Nagyon csa­lódik! A legfelsőbb közigazgatási bíróság ugyan most meghozta a prágai kormány­nak azt az örömet, hogy ismét elhalgatta- tott egy igazságért küzdő kisebbségi vezér­­férfiút, aki talán kénytelen lesz hatalmas táborát, amelyet eddig oly kitartó lelkese­déssel vezetett, elhagyni, de minket ez nem riaszt el attól, hogy a Körmendy-Ékes Lajos szellemében tovább ne küzdjünk mindazokért, amik nekünk emberi és állam­­polgári mivoltunknál fogva minden feltétel nélkül kijárnak. Helyzetünk vigasztalan és jövőnk sötét. Mindig szükségünk van a Körmendy-Éke­­sekre, akik hatalmas energiájuk kitermelt szellemi hullámaival előbbre vigyék a mát. Nem képzelünk el tehát nagyobb vesz­teséget, mintha bekövetkeznék az, amit eddig ugyan csak a lapokból olvastunk, hogy Körmendy-Ékes Lajos lemond man­dátumáról és elköltözik tőlünk. Beismerjük, hogy mást nem igen tehet, ha a kiutasítás veszedelme tornyosul a feje fölé, de mi mégis azt mondjuk, hogy neki — hallgatagon is — de köztünk a helye! Neki itt kell maradnia, hogy közelségé­nek bátorító erejével élessze a mi lankadó küzdelmünket! De ha mégis... Ha mégis el kell távoznia körünkből, iránta való szeretetünk nem fog csökkenni, benne való bizodalmunk nem fog elerőt­­lenedni, de a kormány iránti elkeseredés

Next