Kárpáti Lapok, 1899 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1899-01-01 / 1. szám

■m viszhangzó nagy kérdéseket tűzzük­­ lapunk zászlójára, mert szent meg-­­győződésünk, hogy a nagymérvű átalakulások korszakában a keresz­tény társadalom legnagyobb kincsé­nek, az egyházi irodalomnak sem szabad hátramaradnia és legkivált a sajtónak feladata a jótékony áta­lakítások nagy tényeit elősegíteni! Értjük itt a naptár­egyesítés és a magyar liturgia kérdéseit, mint a­melyeknek megoldása már évtize­dekkel­ ezelőtt foglalkoztatta az el­méket. A nagy és nevezetes refor­mok­ "keresztülvitele és az élet szük­ségleteihez alkalmazása sokkal mély­rehatóbb dolog, mintsem azt egy szeparát téren, vagy egyes orgánu­mok meg lehetne oldani, mind intenzívebben fel­­ményekkel szemközt a­z utón lankadatlanul előre kiadni, hogy igy a további • •­­vívhassuk. És az­­,t­á­n is tántoril­­.igjuk azt az utat, székesfővárosi hitsorsosa­­.d­k s a görög katholikus ma-­­yarok országos bizottsága által fölvett program ügyének és czéljai­­nak minden erőnkből, lapunk lelkes munkatársaival egyetemben elősegítői és tak­torai leszünk. A amerikai görög katholikus hittest­­tek és egyletek érdekeiről pedig sokkal gyakrabban és nemrég ez­­évnek folyamán is oly kimerítő ,közléseket hoztunk lapunkban, hogy déli törekvéseinkről beszámolni további teendőkről tájékozási ujtani feleslegesnek tartjuk. A lazánkból kivándorlóit több száz­­ezerre menő híveknek, kik részben a 'ószláv agitáció,'részben a schizma '' ,c,ínak vannak kiszolgáltatva azt innen a messze tá­­mindig készségéé, * l-t egyik jeles­­éből remélhe­­özve fogjuk bo­­*■andumokat, me­­hitsorsosaink égett a római lagyar kir. kor­­ajlani. És ezzel .akat!­l lapunk mélyen ,z, pártolóihoz és elő­ződéi nagy közönsé­­ezni óhajtottunk ez uj eztendő elején. Ha megértik int­­encióinkat, a siker el nem fog mo­ndhatni, mert a bölcs szerint »egyes­ség kicsinyt is nagyra viszi ! Bol­­log karácsonyi és újévi üdvözléssel és hazafiui tisztelettel maradván. Ungvárit, 1899. évi január hó 1. A »Kárpáti Lapok« szerkesztő-­­­ége nevében : Romanecz Aladár, felelős szerkesztő. A st. bonifacei rom. kath. érsek bizonyságtétele. E lap hasábjain többször és kö­rülményesen volt ismertetve az amerikai gör. katholikusok vallás­ügyi állapotának ziláltsága. Ez is­mertetések jobbára az Egyesült Ál­lamokban fenálló viszonyokra vo­natkoznak. A napokban a bécsi­­Vaterland­­s ennek révén a gal­­liciai lapokban is napvilágot látott a st. bonifacei róm. kath. érseknek egy levele, melyet a kiváló főpap az aichgrabeni ferenczrendi nővé­rek főnöknőjéhez intézett. St. Boni­face Kanadában fekszik, mely angol birtok s tőszomszédságában van az Egyesült Államoknak. A magyaror­­szágból kivándorlottak közöl arány­­lag kevesen keresik fel e gyéren lakott országot. Galiczia az, mely nagy tömegekben adja Kanadának a telepeseket. A főpásztor levele érdekes világot vet azon nyomorult vallási álla­potra, melyben egyházmegyéje terü­letén a gör. katholikusok sínylődni kénytelenek. Egyes kitételei akár az Ё. Államokbeli állapotokról len­nének véve, oly hűen tükrözik visz­­sza egyházunk általános helyzetét Amerikában. A mi nem csoda. Hi­szen Kanada is Amerikában van, vagyis: a­hol a gör. katholikusok mindenkinek Csáky szalmája, mely­nek nincsen gazdája, melyből sza­badon zsákmányol mindenki, kezdve a muszka schizmatikus ágens eldől le az army of salvation (üdv had­serege) utolsó közkatonájáig. De beszéljen magáért — és erről maga a levél, mely magyar fordításban a következőképen hangzik: Nagyon tisztelendő és kegyes Főnöknő! ígéretemhez képest pár szóval elmon­dom Önnek az osztrák császárságból származó galiciai kolonusok helyzetét. Ők már igen számosan vannak s nag­­­ponkint növekednek. Átlag 600 család­­ van itt (t. і. a st. bonifacei egyházme­­r­gyében) s abból 500 katholikus, beszél-­l­nek lengyelül vagy ukrajnai (kis orosz­ul vagy ruthén) nyelven. Körülbelül 600­­ család telepedett le az északnyugati tér- k­ritériumokon a grandini dioecesisben­­ (Edmonton) és a pascali apostoli vikari­­i­atus területén. Ezek az emberek munká-­­­sak, takarékosak és minden feltétellel­­ rendelkeznek arra, hogy itten meggazda­godjanak. Az tény, hogy ők lelkesednek­­ azért, mert oly olcsó pénzért annyi sok­­ földet lehet itt szerezni. Az osztrák csá­­i­szár iránt nagyon odaadók, szeretettel­­ beszélnek róla és az a szomorú eset,­­ mely az egész világot haraggal töltötte el, mélyen, iszonyat és fájdalommal ha­tott rajuk. Nagyon vallásosak és torlódnak a mi papjainkhoz, ámbár nem tudnak velük beszélni. Megvallva az igazat, van egy papom, a­ki eléggé érti a nyelvöket, egy másik pedig most tanulja, de mind a kettőnek más a teendője s nem foglal­kozhatnak velők. Kellene a számukra legalább négy kápolna, melyekből egy-egy legkisebb számítással 4000 frankba kerülne. Én magam szegény vagyok s nem telik ne­­­­kem­ ilyen kiadásokra. Megteszek mind­azonáltal mindent, a­mi csak lehetséges, hogy két kis kápolna felépüljön — egy­­- egy 2500 frankjával — abban a remény­ben, hogy meg­segít engem az Úr, ki látja az én aggódásomat. Milyen szép dolog az, néhány ezer frankkal néhány száz lelket megmenteni az elveszéstől. Mondom: az elveszéstől! A schisma­­tikusok törődn­ek a sajátjukéval és igye­keznek másokat is magukhoz vonni. A schismatikus püspök Kaliforniából (Egye­sült Államok) küldött a galicziaiak ré­szére Edmontonba, (természetesen az egész hitközség apostatákból van verbuválva) — hol a schismatikusoknak igen erős hit­községük van már, — 2500 frankot. Sőt mi több, egy galicziai pap, ki járt azon a vidéken, bizonyossá tett arról, hogy az orosz c­ár titkos ágensek által küldi a pénzt. Személyesen is ismerte azokat az ágenseket. Más oldalról egyházmegyémbe a Lac Dauphin tó felett, a­hol iskolát és ká­polnát akarok felállítani, vagy legalább kápolnát­,­hol a héten át előadás tartat­nék, bejárnak a presbyteriánok és igye­keznek az új kolonusokat magukhoz vonni. Sikerült nekik pártfogókat találni, kik a St. Boniface mellett levő winni­­pegi protestáns kollégiumban két galí­ciaiért fizetik a helyet. Nincs vesztegetni való idő , nevelnek protestáns pásztoro­kat, nekünk pedig katholikus papok kel­lenek. Kértem reformált Bazilitákat Galíciá­ból, vagy Redemptoristákat Bulgáriából, kiknek a fő intézetük Párisban van, de a dolog valahogy húzódik. Ki küld ne­künk olyan protektort, a­ki szép szer­rel rávenné azokat a becsületes papo­­kat, hogy küldjenek legalább egy tagot, hogy itt a helyszínen megismerje a kö­rülményeket. Az a fiatal pap, kit a meg­boldogult Szembratovics bíbornok kül­dött volt, kitűnt jelességével, jóságos és igen ájtatos volt. Egészségi állapota azonban kényszerítette visszatérni hazá­jába. Hangsúlyozva jelezte ő, hogy csu­pán a szerzetesek lennének képesek va­lamit tenni a mi szegény galiciai kolo­­nistáinkkal. Mennyi jót tennének az Ön jóságos nővérei a mi misszióinkban! Legyen ez okból oly kegyes út, főnöknő imádkozni és másoknak is ajánlani, hogy imádkoz­zanak érettünk és segítsen nekünk ki­teremteni a pénzt és a missionariusok segítségét, a­mi nekünk ez időben múl­hatatlanul szükséges. Fogadja stb. Adelard S. M., sz. bonifacei érsek. Eddig a levél, mely oly világos tartalmában, hogy részünkről sem­miféle kommentárra sem szorul, ki­tünően jellemezvén egyben az illust­­ris iró apostoli lelkületét is, ki ide­gen létére védelmébe veszi s fő­pásztori gondjaiba fogadja a hazát­lanná váltakat. Sorai közöl azonban kirí, hogy mint a többiek, úgy ő is fázik a nős papoktól. Hát az embe­rek mindenütt többé kevésbbé el­fogultak s vannak ennél még kép­telenebb előítéletek is, pld. . . . Spectator. 'ÁRPÁTI LAPOK“ TÁRCÁJA. Fűite­n mosolyogva hajtotta örök az ó-év, hosszú, sötét fátyv­­agy fájdalmat takargatva, me­­sertség útravalói­l, talán egé- kénytelenül dobott neki. Mert mi V­álhatatlanságunkkal, az uj, az is­t­en utáni vágyakozással vissza sem ülnünk már emlékezni a letűnt év minden bajára, bánatára, keserves küzdelmére; — arra a sok aggodalmas pillanatra, a­mit az idő, ez a gondokban megöregedet­t év, enyhített, az ő szürke, unalmas kö­zönyével úgy, hogy most a­ visszaemlé­kezésnél csak egy pillanatig­ tartó, fájó érzés járja át lelkünket s a másik pilla­natban már teljes erővel ébred fel ben­nünk a remény, a­mely felé kétkedve, vágyódva repül tekintetünk. így aztán a hála nem is igen nyilatkozhatik meg a maga teljességében, hiszen az a rövid ima, a­mivel a megőszült ó­ évet eltemet­jük oly hamar elhangzik. Csak addig tart, a­míg suhogva, szárnyait tompán csattog­tatva repül el fejünk felett. — S lám, mégis, — most, hogy vissza­nézek utána, annak a nagy, fekete vo­nalnak irányába, melyet távozásával leírt, érzem, hogy nem volt egyforma az előb­biekkel, látom, hogy az idő óriás kere­kének ez az egy küllője, mely most haj­lott alá a múlandóságba, valamivel na­gyobb, — fényesebb mint a többi. Fé­nyesebb különösen nekünk, magyaroknak, — hiszen ez az év volt félszázados év­fordulója a szabadság hajnalának. Milyen szép visszagondolni arra az időre, midőn ezelőtti ötven évvel messze nyugat felől az első czikkázó villámok járták be a homályos látóhatárt s midőn a szabadság, testvériség és egyenlőség fenséges esz­méje mind nagyobb köröket írva, végre hozzánk is eljutottak, a nép az uj kor­szak e csodás tüneményét leírhatatlan lelkesedéssel fogadta s az évszázadokon szövődő sötétséget pillanat alatt fosz­lányokra tépte. Mert a szabadság első fénysugara mondhatlan gyorsasággal jutott el a Leine habzó hullámaitól a Visztula még, jeges partjáig s a rideg Névától Audalusia virágzó ligetjeiig. — A nép, a mely eddig a szolgaság bilin­cseit, az ország terheit roskadozva hor­dozta vállain,­a költők, tudósok, művészek mind—mind kiragadták magukat a cson­kitó korlátoltság s a remegő ósdiság kö­réből s az 1848. év tavaszán az anyag és szellem képviselői egyszerre ünnepelték felszabadulásokat, — a népek ajkáról há­laima rezgett végig egész Európán. Ha­zánkban az 1848.­ki­­év legkiválóbb pont­ját az akkor hozott törvények s a királyi szentesítés képezik. Megható s véghetet­­lenül lelkesítő volt, midőn I. Ferdinánd király — a fiatal trónörökös, Ferencz József főherczeg jelenlétében magyar nyelven ezen örökké emlékezetes szavak­kal adta át a szentesített törvényeket István nádornak: „Hű­ magyar nemze­temnek szívből óhajtom boldogságát, mert abban találom a magamét is. A mit tehát annak elérésére tőlem kívánt, nemcsak teljesítettem, hanem királyi szavammal erősítve, ezennel át is adom Neked, ked­ves Öcsém, s általad az egész magyar nemzetnek, úgy mint kinek hűségében találja szivem legfőbb vigasztalását és gazdagságát.“ — Mire az ifjú nádor ezen hálás és lelkes szavakkal mondott köszö­netet a királynak: „Szegény a nyelv, hogy ezért Felségednek illő köszönetet mondhasson, hálánkat tetteink fogják bi­zonyítani. Mert valamint uj és életerős alapra fektettetett ezen törvények által a magyar alkotmány, úgy biztosabb ala­pot nyer általuk azon szent frigy is, mely e hazát Felségedhez és királyi házához édes kapocscsal köti.“ — Ezek a nagyjelentőségű szavak ezelőtt 50 évvel hangzottak el. Most látjuk, hogy a nemzet beváltotta ígéretét. Mert mikor aztán az 1867. évben szentesített törvények minden végzetes tévedést és félreértést elhárítottak, Magyarország mo­dern, kulturállammá fejlődött. A régi vi­harok lecserylesültek s a nemzet az en­­gesztelődés leplét borította a jogtalanság és törvényszegés szomorú napjaira. Küzdelem és harcz azonban most is van s a nagy feladatok megoldása talán nehezebb, mint valaha, mert akkor a nyers erő, a fegyver küzdött, mig most annak helyébe a szellem csatája lép. Az unokák az ősi véres kardot az ész és értelem csendes, de fárasztóbb fegyveré­vel cserélik fel. Milyen szép így visszapillantani a le­tűnt idők, egy egész félszázad homályába. Lelkesedni a nagyokkal, a­kik voltak és letűntek, — a­kik azonban szereplé­sükkel örök világosságot árasztottak a magyar égre. Azt mondtam az előbb, hogy az idő nagy kerekének ez a küllője kiválik a többi közül. Hosszabb, nagyobb volt mint a többi azért a fordulásnál is nagyobb kört kellett leírni, a végtelenségbe­­ mé­lyebben sülyedni. Talán nemcsak ez okoz­ta a sülyedést. Lehúzta az a nagy fáj­dalom is, a­mely az év alkonyán olyan váratlanul sújtotta hálás, törekvő nemze­tünket. Áldott jóságú géniuszunk, imádott királynénk eltávozott közülünk, angyali lelke elszállott a boldogság, az örök meg­nyugvás honába. S midőn evvel az utolsó fájó érzéssel szivünkben visszapillantunk a lepergett napokra, önkénytelenül eszünkbe jut, vár­jon a belépő félszázad mit hozott magá­val?! Ez azonban most még becsukott könyv marad előttünk, s az üres sejtel­men, reményeinken kívü­l csak egy marad számunkra. Ezt az egyet legelőször erő­síti meg a beálló év, mint a lélek egyet­len támasztékát. Ez az egy — a hit! — A gondviselésbe vetett rendíthetetlen bizalom. Mély áhítattal imádkozunk kö­nyörögve, hogy a mindenható nagy Isten áldása kisérje munkánkat, gondolatainkat, legyen mellettünk bánatunkban s adja meg az erőt, hogy jólétben, örömben se feledkezzünk meg­­ róla. Palapkovics Alexa: A kormány emlékirata a katholikus autonómiáról. (Folytatás.) 4. A katholikus autonómia viszonya a parlamentáris kormányhoz és az államhoz. Mindama részletkérdések, melyek az autonómia szervezése alkalmából ez egy­ház és állam közt rendezendők, követ­kezetességgel csak úgy tárgyalhatók, ha azokat szilárd elvi álláspontra vezetjük vissza. Az 1870—71. évi kongresszus mun­kálatában foglalt határozmányok kiindu­lását az a törekvés képezte, hogy a kath. egyházi ügyeket, melyek a fennállott kor­mányszékektől átszállottak a felelős mi­nisztériumra onnan teljes egészükben el­vonják és az autonómiára ruházzák. En­nek megfelelően a kongreszusi munkálat elvágni törekedett azon szálakat is, me­lyeket a konkordátum, az egyház és ál­lam régi kapcsolatának maradványaként, a személyi kinevezések, az alapok keze­lése s az iskolák igazgatásánál még fen­­hagyott. Ezen törekvések igazolásául a kath. egyháznak 1848. évben megváltozott köz­jogi helyzetét hozták fel a kongreszus­­ban érvül. A kath. egyház megszűnt ural­kodó vallás lenni, az államkormány elve­szítette katholikus jellegét. Ezen premi­­szszából, népszerűsített formulában azt a

Next