Kárpáti Lapok, 1900 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1900-01-07 / 1. szám

A­mint kezdettük,­­ mindazt, mi szép, nemes és igaz, ezután is hir­detni fogjuk, porba rántva mi gaz és hitvány, megértve akkor intő szóza­tát, küzdtérre szállítjuk a hivatotta­kat, mert soha nagyobb szükség nem volt egy lelkes táborra, mint most, amidőn érdekeink a megvalósulás küszöbén, népünk az anyagi és szel­lemi fejlődés utján s élünkön oly lángoló férfiak! Rajta hát, Isten áldásával előre, mint a sas, mely szárnyra kelve mind magasabbra tör! Nagy idők tetteket kivannak, kövessük szent lelkesedéssel ragyogó példányképein­ket, küzdjünk — s ha hőn küzdünk, az akadályok teteje lapossá simuland előttünk! Isten nevében és olvasóink, párto­lóink támogatásával!­­ Ungvári, 1900. január 1-én. Fromanecz Aladár, a »Kárpáti Lapok« felelős szerkesztője. »A mi Jézuskánk.« Mikor görögkatholikus egyházunk a kereszténység legfönségesebb ün­nepét üli, az egyházmegye összes templomaiban fölhangzik az ének, mely a Messiás jövetelét hirdeti a népek százezreinek, annak emlékét dicsőíti, aki annyi örömöt és üdvöt hozott az egész világnak. Két­ezer éve, hogy az örök ke­gyelem e kiapadhatlan forrása az egyház hivő gyermekeinek áldást és békét áraszt s az Isten iránti hálára serkenti milliók lelkét, szivét egya­ránt, és ma, a harmadik század kü­szöbén is teljes fenséggel, diadalma­san áll a katholikus anyaszentegy­­ház és vonja magára a bámuló né­pek tekintetét! Ha igaz az, amit a népek egy hős szelleme mondott, hogy „a val­lást nem lehet papjaitól elválasztani“ akkor abban, hogy a keresztény katholikus vallás és annak diadal­mas egyháza évezredektől fennen áll és győzedelmesen megküzd ellen­feleivel , kétségkívül legnagyobb ér­deme van a papságnak. Mindazon eredmények és vívmá­nyok, melyek e nemes küzdelmes munkához,­­ a létfentartás és az igazság terjesztése a valláserkölcs megerősítésének művéhez hozzáfű­­ződnek, legelsősorban a papság közreműködésének, buzgó szolgála­tainak tulajdoníthatók. Sajnos, az apostoli fáradozás e kitartó munkája épen az első sorban harcoló lelkész­ karra nem termi meg méltó gyümölcsét, értve az anyagiakat, úgy hogy a letűnő ti­zenkilencedik század alkonyán ha­zánk tízezerre menő alpapsága a nélkülözés nyomorúságában és egy vigasztalan helyzet karjai között, minden támasz menedék és utalom nélkül találtatódott. Az isteni gondviselés azonban a reménytelenség ezen legsötétebb éjje­lében fénysugarakat, biztató vezércsil­lagokat, mentő horgonyokat, támasz­tott melyek a nélkülözésekkel küsz­ködő papságot sanyarú állapotából ki­szabadították s egy jobb jövőnek biz­tató képét tárták föl szemeik előtt! A legválságosabb 12-ik órában fölcsillant a reménység biztató su­gara, a királyi kormány a kongrua­­kérdést hathatós intézkedései alá vonta s a lelkészi javadalmak segélyezésé­nek szükségét látván, Wlassics Gyula kultuszminiszter az egyházi javada­lom összeírását vitte keresztül s azt a Felség jóváhagyása alá terjesz­tette.* Legközelebb a lelkészi kongrua rendezésére vonatkozó intézkedések annyira előrehaladottak, hogy a tény­leges segélyezést is meg lehetett kez­deni. A kormány jóakarata ebben is a lelkészek segítségére sietett, midőn felismervén a lelkészi álláshoz hoz­­záfűződő nagyfontosságú érdekeket, állami költségvetésének terhét-. lalta el a jövedelmek­­iglenes ki­egészítésének feladata Az igy megnyilatkozni­; jóak, végre csakugyan megtenné gü­­­mölcsét, a lelkészek hossz­­­ú vára­k­­­­­zás után hozzájutotta­k legalább az elodázhatlanul legége­tőbb szükségeken immár segítve van, mert évről-évre szélesebb mederben valósíttatnak meg a kongruakérdés megoldásának fokozatosan életbelép­­tetett módozatai, bárha minden szük­ségen nincs is még segítve. Egyházmegyénk azok közé tarto­zik, a­hol legnagyobb a szükség, mert javadalmaink aránylag hason­­líthatlanul csekélyebbek s igy a do­log természeténél fogva inkább rá­­j szorulnak a segélyezésre, mint a­ római katolikus parókiák. Azonkívül püspökségünk nincs abba a kedvező anyagi helyzetbe, hogy — mint más egyházmegyékben — saját hatáskö­rében rendezhesse a segítés legsür­gősebb szükségleteit. Ily körülmények között valóságos megváltás napjainkra nézve, hogy a kormány oly humánusan gondolko­dik nélkülözésekkel teljes helyzetünk javításáról s az országnak azt a tes­tületét, mely az Istennek szent, föl­­séges, tiszteletet parancsoló igéjének hirdetése mellett az ahhoz méltó el­látásra is igényt tarthat, hathatós támogatásában részesíti, hogy igy a kezünkre bízott érdekeket garantí­­rozza. * Hálátlanság lenne erről meg nem emlékezni s mi, akik évek során át küzdöttünk ez eredmény kivívásáért, a legnagyobb örömmel teljesítjük most azon kötelességünket, hogy hálánknak a nyilvánosság előtt is kifezést adjunk. Erre kedvezőbb alkalmat nem választhattunk, mint a jelenlegit, mi­dőn ismét egy jelentékeny összeg érkezett egyházmegyénk segélyezé­sére, melyből annyi embernek java keletkezik, már pedig ami jó, az di­cséretes is egyszersmind. A dicséret, hála és elismerés pe­dig mindenesetre egyesegyedül a kormányt és fáradhatlan buzgalmú kultuszminiszterünket illeti s köze­lebbről azokat a férfiakat, akiknek і utánjárása eszközölte ez eredmény és köszönet zokat­ az et, akik a , segély szétosztásának munkáját in­­­­tettek s ennek során anyi igényt kielégítettek, a méltányosság köve­telményen betelj­eníttették! „Kinek szájában cukor van, nem mondhatja, hogy édes a szája, de édes a cukor“, — hasonlóképen mi a lelki édességünk, megvigasztalónk irán ... azok akiket ez méltóan megillet s akik megszerezték számunkra ezt a rég­óta várt örömet, a mi Jézuskánkat! A „KÁRPÁTI LAPOK" TÁRCÁJA. Karácsonyi történet. Irta: Szépfaludi ö. JTeFencz. I. Bárdos Ferencz pénzügyi fogalmazót az igazgató úr kiküldte a községekbe, hogy az adókezelést és az adóbehajtást felülvizsgálja és tapasztalatait az igaz­gató úrral annak idején közölje. _ A tehetséges és szorgalmas tisztviselő, ki hat év előtt nősült meg, nagyon ne­hezen indult erre a hivatalos útra, mert a karácsony közeledett s ez alatt az idő alatt nemcsak hivatalos teendők akadtak, de a Jézuska adományait is neki kellett kiválogatni, mert felesége, az ő szerelmes Málikája jobban értett a kalácssütéshez, mint a gyermek örömök kitalálásához. Meg aztán a kis Bandi gyerek — az egyetlen rajkó sem volt ám olyan gye­rek, mint a többi. Nagyon nehéz volt kitalálni a gusztusát. Tavaly, pedig még csak négy éves volt, egy egész sor katonát, melyet az édes mama a boltban vásárolt, lefejezett, mert nem engedelmeskedtek az ő első parancsára s nem hajtották meg büszke fejeket. Ebből méltán azt lehetett gon­dolni, hogy a kis Bandiba zsarnok ter­mészet szorult. Hanem ugyanekkor a kis bárátnykát, mely ott legelt a még mindig földiszített karácsonyfa alatt, az ölébe fogta és csókjaival halmozta el. Az ara­nyos, ezüstös kis kard, puska sehogy sem kapta meg a figyelmét, míg a két kraj­­cáros ostor oly nagy örömöt okozott, hogy a Bábi szakácsnénak majd kiverte vele a szemét. Nagyon nehezen csomagolta össze a holmiját Bárdos úr. Egész egy napi já­rásnyira kellett menni a községekbe, a legszegényebb hegyvidéki nép közé, hol nyáron is nagy a szükség, télen pedig éppenséggel nagy a nyomorúság. De nem mert kifogást tenni, nem mert szólani sem a főnökének, mert jól tudta, hogy ez csak azért küldte erre az útra is, hogy mellékkeresettel örvendeztesse meg. — Vissza jösz-e karácsony estére fiam ? — kérdé gyöngéden a feleség. —­ Igyekezni fogok elvégezni a dolgo­mat, de ha nem lehet, majd írok és ak­kor intézkedjél legjobb belátásod szerint. — Jer, jer haza! Hisz eddig még min­dig itthon töltötted a szent estét. II* A fogalmazó ur nehezen vált el ha­zulról, akárha Jeruzsálembe távozott volna valami zarándokútra. Oly nyugta­lm érzései voltak, mintha párbaj előtt állna. Szeretett volna testamentumot csi­­nálni s leírni nemcsak azt, mit hagy Málikájának és Bandinak, ha nem sze­rette volna leírni, mennyire ragaszkodik szeretteihez, hadd tudják, ha már nem is lesz, milyen drága kincs voltak az ő szivének. Az úton a szekér zökkenése, mintha ágyudörrenésre változott volna, mikor pedig körültekintett a havas vidék, a zuzmarás fák, a befagyott patakok még­­inkább kivánatossá tették az otthon bi­zalmas tűzhelyének áldott melegét. A mint a jegyzői lakba megérkezett, alig pihent meg s már előkérte az adó­könyveket és mindazokat az iratokat, a­mik a vizsgálatra szükségesek voltak. Késő éjfélig volt fenn és dolgozott; úgy tetszett, mintha egy negyedórás hiába való pihenés száz meg száz mértföldre távolítaná el szeretteitől. Nem volt vele sem a felesége, sem a Bandika arcképe, de azért mindig ott ragyogtak előtte, ott mosolygott a szá­juk, biztatott az ajakuk s megveregette a vállát egy láthatatlan kéz. A jegyző, segédjegyző, a biró mind azt mondták, hogy megerőlteti magát s baj lesz, de ő arra azzal felelt, hogy akkor lenne igazán baj, ha nem mehetne haza karácsony estére. — Hisz az is csak olyan nap, mint másnap! —- vélte nagy bölcsen a jegyző úr, ki a modern felvilágosodás kellékei közé sorolta az eféle beszédet. Bárdos végig nézte a nótáriust s fele­letül csak annyit kérdezett: — Van-e önnek gyermeke ? — Nincs. — Akkor nem tehet róla, hogy efelé­­ket beszél. A munka elfelejtette a fogalmazóval a jegyző úr bölcselkedését s a kis kel­lemetlenkedést azzal hálálta meg, hogy több hibáját, melyre vizsgálat közben rá­jött, kiigazította, kisimította, kiegyenlí­tette. A derék ember azt is a karácso­nyi teendői közé sorolta, hogy jót tegyen azokkal akik tévedtek, hogy annál jobb szívvel léphessen be a karácsony örö­meibe. Hogy meg fogja ezt a jó Ég hálálni. Várjon a Bandika gyakran emlegeti-e ? III. Nehéz napok érkeztek. Nem ott a fa­lusi jegyző irodájában, hanem otthon a Bárdos-háznál. A mikor Bárdos Ferencz fogalmazó ur kitette lábát, a mint a szekérre ült s a mint zötyögve az első faluba ért, hova a vasút nem vezet, otthon a kis Bandi homloka forró lett mint a tűz. A szegény asszony azt sem tudta, merre forduljon? Küldöncöt küldjön férje után és hivassa vissza messziről vagy dok­torért indítsa a cselédet? A kis gyermek baja azonnal nagynak látszik, felfúvódik mint a hólyag s egy gömböstűvel el le­het oszlatni felfuvalkodását. Talán a gyomrát rontotta meg onnan a láz. Hol­napra nem marad a nyoma sem. Miért ijesszük meg az apát ? A szekér pedig zötyögött tovább, itt pedig elősietett a pápaszemes orvos a hőmérővel, a tapasztalattal és azt mondta, hogy még most nem mondhat semmit. Majd eljön holnap, eljön a bete­get megnézni újra, megvizsgálja s aztán praescribál valami orvosságot. A gyermeknek nyugtalan éjszakája volt. Mindig azt rebegte: „Apa, apa, Láttad a Jézuskát? Mit hoz Bandikának ? A szegény anya szeméből köny­ver­gett alá. Annyi ideje sem volt piaczra kimenjen s megvegye azt a 11 lovas huszárt, melyet a múlt héten a­'Vi tárgyává tett. Csak azt kérdezte az öve­­doktortól, hogy milyen járvány ural­kó­dik a városban. Sajnos, a válasz ne­m volt kielégítő, mert több járvány roncsoló torokláb, kanyaró, hagyma Bárcsak a legkisebbik volna! A napok múltak s a helyzet nem ja­vult. Az lehetetlen, hogy a kis A­­mi­ka meg ne érje a karácsonyt, melyet a­n­nyit emlegetett és hogy az apa a meg fiát, reménységét. Kábult volt a fiatal asszony. Tö­visz -' hozzáfogott az Íráshoz, hogy férjét A kölcsön magtárak. Ezen elnevezés alatt oly magtárakat kell értenünk, melyeket községek vagy vagyonosabb egyénekből alakult szövetke­zetek oly czélból létesítenek, hogy silány termés idején, vagy elemi csapás esetére segélyt nyújthassanak és a mindig köl­csönre szoruló szegényebb néposztálynak bizonyos, csekély kamat mellett egy vagy két évi idő­tartamra kölcsön magot ad­hassanak. A mi orosz népünk nagyobb részben a Kárpátok verh­ovináin telepedett le, hol a kedvezőtlen földrajzi helyzet, ma­gasság szülte zord égalj, valamint az ok­szerűbb talajjavításra alkalmatlan fekvés következtében, no meg azért is, mert népünk a jelenkor praktikusabb gazdál­kodási módozataival még nem ismer­kedett meg, nagy ritkán terem meg a silány kenyérből a nép évi szükségletére elegendő mennyiség. Legtöbb vidéken az évi termés körülbelül a félévi szükség­letet fedezi. Azonban vannak vidékek, a­hol a félévi kenyérigényt kielégítő ter­més mennyiség már „bő esztendő“ számba megy. Ilyenek a máramarosi, beregi, ungi verh­ovinák, továbbá a zempléni, sárosi, és a szepesi felvidék. E vidéken az égalj oly zord, hogy csak zab és burgonyát ter­melhetnek az emberek, de elegendő meny­­nyiségben soha sem produkálhatnak még ezekből sem. Itt az ínség aztán óriási arányú oly kedvezőtlen esztendőben, mint a milyen az 1899. év, a mikor is a bur­gonya az egyes felvidékeken alig adta vissza a magot. Ez ínség fokozottabb mérvben lép föl a kevés földbirtokkal rendelkező sok tagból álló, szegényebb családoknál ott, hol a nép semminemű munkát, keresetet nem találhat. Mit tud hát a szegény ember egyebet tenni, hogy „kenyérért“ siránkozó gyermekeinek éh­ségét csillapítsa, mint elmegy a legköze­lebbi zsidóhoz az utolsó riskára vagy telki állományára kölcsönt kérni. Zsidónk azonban látván emberünk szorult álla­potát, csak jó kamat és szigorított le­­kötelezésre ad. Vagy akad egyik-másik községben ter­ménykereskedéssel foglalkozó „börzsáller“, ki hajlandó a szegény emberen segíteni úgy, hogy maárcziusban ad neki kölcsön 2 véka életet, de oly feltétellel, hogy az alföldi aratás után adjon neki vissza hármat. Erről kötelezvényt vesz tőle s ha idejére nem fizethet, beperli. Ily mó­don már sok telek jutott idege­n kézre.

Next