Bolond Miska, 1861. (2. évfolyam, 1-52. szám)

1861-01-06 / 1. szám

— Csak itt járok ii, Guyonnal jöttünk, hát te hol jársz ? — Én meg Perez­ellel vagyok. Hanem hát izé ... hová viszed azt a huteliát ? — Szeretnél belőle inni, ugy­e ? — no csak jer hát, majd megiszszuk együtt hárman F.... Miksával, jól ismerheted, hiszen rokonod. — De már avval csak nem szeretnék inni. — Hát aztán mért nem ? — Régen a más világon van az. — Dehogy, itt van a pipiskeutcában. — Hiszen meglőtték. — Meg ám, de kiállta. Megindultunk. Én igen humorisztikus el­mélkedések közt lehettem, mert az már még­is furcsa, hogy az ember ott legyen valakinek a requiemén, gyászt is öltsön értté, meg is si­rassa s aztán csak egyszer menjen hozzá — tokajizni. Ott találtam Miksát az ágyban, moso­lyogva fogadott s megköszönte szépen azt a verset, a mit haláláról írtam. — A kocsis igazat mondott — folytatá, miután egy ideig beszélgettünk, kiállítottak tiz lépésre s rám lőttek vagy tizenketten. Én el­buktam , hogy meddig fekhettem így, nem tu­dom ; langyos eső mosott fel, talán egy, talán két nap múlva; nem volt körülöttem senki; ott feküdtem egy eperfa alatt, víztócsában, me­lyet jótékony zápor látszott rögtönzeni; valami meleg szivárgott le derekam hátulján ... oda nyúltam, vérem volt, keresztü­l valók lőve. Fölkelni nem bírtam, de volt annyi erőm, hogy összekapartam egynéhány eperfalevelet s a sebet hátul bedugtam. Éreztem, hogy elől nyom valami... oda néztem ... a hátul belőtt golyó akart levegőre jönni és különös ... a viztócsá­­ban, melyben heverék, egy darab üveget is leltem, melylyel a golyót kivágtam s a sebet elől is eperfalevéllel betörném. Éhemet és szomjamat a fáról lehullt eperszemekkel eny­­hitem... valóban, egy eperfának köszönhetem életemet. Két napig úgy éltem ott, mintegy új Robinson. Harmadnap nagy bágyadtság és fájdalom fogott el . . . talán nyögésem volt az, melylyel egy arra járó öreg szerb figyelmét magamra vontam. Azt gondoltam megöl... nem ölt meg. Egy kevéssé értette nyelvünket és sorsom egészen megható. — Nagy baj az, hogy igy vagyunk — mondá az öreg szerb — nekünk testvéreknek kellene lenni s ime mit csinálunk. Hej ! meg­bánjuk még mi ezt mind aketten. Szegény magyar!... Az öreg szerb leoldta tarisznyáját, ki­vett belőle egy darab kenyeret és húst s elém tette. — Ne szegény ember, tápláld magad addig mig erre jön valaki, a­ki megmenthet; én nem merek segélyedre lenni, mert ezerféle gyanúsításnak tenném ki magamat. Hej nem jól van ez igy !... Az öreg szerb egy nagy könycseppet törült ki szeméből, megszorította a kezemet s eltávozott. Ismét egyedül maradtam. A magamhoz vett táplálék után az éjét jól töltöm — új nyári eső sebeimre is jótéko­nyan hatott... eperfalevelekről tiszta esőcsep­peket ittam. Már ötödik napja voltam e képzelhetlen helyzetben, midőn délutáni szunnyadásomból erős lódobogás vert föl; már táboroztak arra a németek is . . . egy vértes őrmester állt előttem. Németül jól beszélek s igy könnyen megértettük egymást. Az őrmester szigorú arca egy vonást sem változott elbeszélésem alatt; nem sokat vártam tőle; komoly, hideg alak volt, de a külsőben hányszor csalatkozunk! — Van-e önnek ereje felkelni ? — kér­dező a vértes. — Miért ? — Lovamra veszem önt s átadom a magyar előőrsöknek. — Uram !... — Próbáljon ön felkelni. Egy erős kísérlet után visszarogytam. A vértes leoldott nyakáról egy pálinkás csobolyát.­­. . — Igyék ön a mennyit bir; ez erőt fog önnek adni. A csobolya tartalmát egyszerre kitizetem s valóban néhány perc múlva erősebbnek éreztem magamat. A vértes, jól fegyelmezett lovának mon­dott valamit — s ez meghajtá derekát, mint egy kígyó... a vértes ölébe vett s feltett a lóra, aztán felült ő is s mentünk a magyar tábor felé. Soha én ennél az embernél komolyabb alakot nem láttam, az egész után nem szólt egy szót se. Félóra múlva mondott csak ennyit: — Észrevették. »■ Valóban a távolból huszárok száguldot­tak felénk, a kik a vértes csillogó süvegét messziről meglátták. — Én most önt leteszem, mondá a vér­tes, és távozom. Gyengéden leemelt a lóról s fűre fekte­tett, közel a Tisza partjához. Aztán megszok­ta kezemet, megigazitá lova zablását, felült paripájára és sarkantyút adott neki. — Legalább a nevét mondja meg, hogy soha el ne felejtsem — szóltam a komoly ka­tonához. — Walter — mondá és elvágtatott. Nem sokára odaérkeztek a huszárok s mikor megtudták az esetetet, kiabáltak a vér­tes után, hogy jöjjön vissza egy pohár borra, de biz az nem jött. Engemet pedig egy dereglyébe fektettek s ide hoztak Szegedre, a hol már édes anyám ápoló karja várt. — És most hogy érzed magad ? — kér­­dem rokonomat. — Egészen jól, kivált mióta kijött ez az alkalmatlanság... — Micsoda ? — Ez az izé itt ni. Az asztalon álló üvegecskére mutatott, melyből valami fekete látszott ki. — Hát aztán mi ez ? — A m­áj­am ! — Ne bolondozzál! — Becsületemre az... egy szép reggel kijött az oldalamon s azóta egészen jobban vagyok... két hét múlva a táborban leszek. De bir Miksa nem jött többé a táborba... néhány nap múlva elvonultunk Szegedről, s az elvonulást az augusztusi események követeki. Miksával két hónap múlva találkoztam egy olyan helyen, a­hol őt legkevésbé hittem volna látni. Az asszentirungskommissio előtt. ’ Együtt mentünk be mind a ketten. Már én sok jó komédiát éltem meg az életben, hanem még soha sem láttam olyan komikus jelenetet, mint mikor ez a kövér szá­las ember, úgy csupaszon megjelent a komis­­sio előtt, kezében azzal a kis üveggel, a­mi­ben a mája volt. A tiszt urak valakit épen reggeliért küldtek el, — azt gondolták, ez hozza a pá­linkát. Rá is kiáltott az egyik, hogy: — Was hat er in der Hand. Miksa pedig egész komolyan, az ő vas­tag hangján felelé: — Mein Leber. — Szapperlót! — kiáltottak a tiszt urak s elmondották vele az egész regényes ka­landot; mindazáltal a véleményük elvégre is oda ment ki, hogy az ember, ha máj nélkül is meg tud hízni, hát lehet azért katona, ha egyéb nem, krambakter. Mondhatom is, hogy Robinson Miksát nem a máj hiánya mentette meg egy kis olasz­­országi kirándulástól. Robinson Miksának azóta semmi baja sincs, sőt azt hiszem, hogy nagyon is víg és zajos életet élhet, mert a bácskai internáltak közt, a­kiknek a nevét nem rég annyiszor ol­vastuk a lapokban, ott volt az ő neve is. Mert tudni kell, hogy mikor Rigót generális ráírt a bácskai városokra, hogy neki mindegyikből szüksége van egynéhány internálni valóra, a polgármester urak, miután politikai kompro­­mittáltakra nem akadtak, hát illető városaik­ból a legjobb kedvű fiukat küldték el. Én még csak azt szeretném tudni, hogy Robinson Miksának, ha úgy valahogy még egyszer katona lesz, hát ugyan majd mijét lö­vik ki ?! Kipfelh­auser a nagyvilágban. Miután százan meg százan oda nyilatkoztak, hogy a Haynau-album­ot nem unterschreibolták, most végre a helybeli polgármester lép fel s azt az­ Erklärungot csinálja, hogy azt az egész albu­mot csak egy költői szivü cs. k. Feuerwerker dich­­tálta. Tehát már itt vagyunk ? — tehát már oda jutott a rend éri lojalitás ügye, hogy amil­oh tagadni kell a legnemesebb polgári tetteket is ?! tehát már szégyen lenne huldigálni egy nagy férfiú emlékének, a ki a 49-diki Wahlereit isten és a muszkák se­gítségével legyőzte ?!... Oh mein Gott! mivé lesz az ember. A polgármester példáját gyönyörűen köve­tik a polgárok is. Bizonyos Mathias Plesch fel­szólal a „Pester Lloydban,“ hogy őt bizony a fináncok ne szekirozzák. Ez az ember, mint aláírá­sából kitetszik, egy geistbrenner, szeszégető, né­hány hordó spiritusfélét akart elküldeni a Dunán, oda is küldte az agend­ához, hanem onnan har­madnapra azt izenik, hogy a viz befagyott, a gő­zös többé nem jár. Mathias Plesch elküldött hát a hordókért, de már ezek akkor a finánc urak ke­zébe kerültek s azok nem adták ki, bizonyosan­­valami törvényes alapokok miatt. Mathias Plesch elment azután a Beamter urakhoz, de ezeknek sok dolguk van, egyik a másikhoz küldte , de unque a hordók máig is benn vannak. És képzelje csak Krümmer úr, hogy mit tesz most Mathias Plesch, a­helyett, hogy mint egy legális Staatsburgerhez illik, édesen elbámulna a fölött, hogy az élelmünk fölött őrködő nemes hatósági orgánumok ennyire el­­vannak foglalva, kiáll egy nyilvános lapban s úgy összeszidja a finánc urakat, wie ein beitar. Azt mondja, hogy ő „szabad magyar pol­gár“ (szapperlet noch amól!) s nem fog senkinek ott álldogálni a vorzim­merekben. Hát hallott valami ilyent édes Krümmer úr. Mi lesz abból, ha a herr von Schnorer, baron Habenichts, s Ritter von Ohnesporn hivatalos működését minden Unter­­than megkritizálja. Mert hogy nem lehet velük szépen bánni, azt én tudom. Mi vagyok én Kipfel­­hauser Adolf? — csak egyszerű házi ur s még­is­­ mennyi bajom van a partnerokkal. Pedig nem ki-­s vánok tőlük semmit, csak hogy szépen fizessék meg a Steuerjukat (mert erre minden lejális haus­­herrnek polgári kötelessége felügyelni), hozzák meg nekem mindig pontosan a zinset, este kilenc óra­­előtt jöjjenek haza, imádkozzanak a béke fenntar­tásáért s aztán szépen aludjanak el. Azt gondolja édes Krümmer úr, hogy csak ezt is megteszik ?... Teufel! — Múltkor egy bizonyos Buzogányosi úr csak azért sem akart fizetni, mert én a nyugtat­­ványt stemplispapirosra írtam, azt mondta, hogy minek rajta az az izé ?... Hallotta édes Krümmer úr, azokat a szép kétfejű sasokat „izének“ ne­vezni ?! De ezt az embert még menti az, hogy a neve: Buzogányosi, eine ware barbarische race. Hanem az a Mathias Plesch! nem elég hogy Mat­hias, hanem még Plesch is — és még­is ott tan­­kol a fináncokkal. Miből nem tehenek ki a Kari­­valdik! Egy Pleschtől azt várná az ember, hogy engedelmet kérjen, mert születni bátorkodott. Azt kérdezi édes Krümmer úr, hogy miként megy a dolog a megye­gyűléseken ? Ne kérdezzen

Next