Bolond Miska, 1862 (3. évfolyam, 1-42. szám)

1862-01-05 / 1. szám

1-ső szám. Pest, Januar 5. 1862. III. évfolyam. HETI NAPTAR. Hétfő, jan. 6. Ez a korcsmárosok nevenapja; ma van vizkereszt Kedd, jan. 7. A magyarellenes „Fortschritt“ jobblétre szenderült. Ennek a halálát is úgy jelentik a la­pok, mint ahogy a kántor siratta az ő feleségét: „Debuisset pridem“. Szerda, jan. 8. Cobden vitatja, hogy ő utoljára is fölfedezi az „örök békét“. Hiszen utoljára minden ember fölfedezi azt: a — sírban. HETI NAPTAR. Csütörtök, jan. 9. Váljon mi történhetett, hogy az „Ost d. Post“ is ezt Írja: „Lehetetlen, hogy a februári pátens az alkotmány utolsó szavául tekintessék.“ Péntek, jan. 10. Életemben mindenféle rostélyost szerettem, hanem ez a „rostélyos ablak“ még se valami na­gyon jó. Szombat, jan. 11. Szép puha egy ujnyi hó van; örülnek a gazdák, hogy az elvetett mag tavaszkor szépen ki fog hajtani. Megjelen minden vasárnap. Előfizetési dij januártól martius végéig 1 ft 50 kr. félévre 3 ft. — Az előfizetés és minden reclamatió a Bolond Miska kiadóhivatalába (Barátok-tere 7. sz.) utasítandó. — A kéziratok Tóth. Kálmánhoz (Zöldkert-utcza 6. sz.) küldendők. I ľ j előfizetés a „BOLOND MISKA“ l$62-dik évi folyamára. Egész évre, vagyis: jan. dec. végéig 6 ft. félévre, vagyis: jan. jun. végéig . 3 ft. Évnegyedre, vagyis: jan. maré. vég. 1 ft. 50 kr. Kp* Gyűjtők 10 előfizető után egy tiszteletpél- dányban részesülnek. Uj évre. Jaj, mit adjak jó magyarom En neked uj évre, Hisz magamnak sincsen abból A mi neked kéne.... Vagy legalább mit kívánjak? Évedet hogy töltsd el: Hogy a jó isten áldjon meg Sok szelíd erkölcsösei ? ... Ezt sem — ezt sem ... nem merek már Kívánni a jóból, Hiszen úgy is torkig vagy te A jóakaróktól. Hiszen annyi jót kivannak E sok Allgemeinék, Annyi sok jó kívánattól Csoda hogy meg vagy még. Még is egyet: Adjon az ég Áztat, a mi nincsen, S e sok jóakaróidtól Mentsen meg az isten. Bolond Miska. Pálinkaöeszeesküvés. (Titkok az orosz államéletből.) — A Garaboncüs Diáktól. — Oroszországban a cár minden „reusszok ura,“ mint magát Írni szokta, s isten egyedüli, törvényes képviselője. De „az én országom nem e földről való,“ mondá az isten, s igy világos, hogy e földön istennél hatalmasabb a cár. Oroszországban nem azt szokták mon­dani: „Istennél a kegyelem!“ hanem: „Cárnál a kegyelem!“ Istenhez csak első instantiában folyamodhatik a bűnös, s ha ez neki meg nem kegyelmezett, a cárhoz apel­lálhat. , Oroszországban csak két osztály van: urak és parasztok. A zsidók minden osztályzá­son közül esnek — s a katonaság ehez is, ahoz is tartozik. Volna még egy harmadik osztály is, mely kisebb mint az ur, de magasabbrangu mint a paraszt, s ez a katonanemzedék. Oroszországban vannak a világ leggazda­gabb urai, s van olyan is, a kinek százezer job­bágya van, s mégis egész Oroszországban nincs egyetlenegy ur sem, mert nincs egyetlenegy sza­bad ember sem. A cár rabszolgája az egész ország, a tá­bornoké az ezredesek, az ezredeseké ä többi tisztek, s ezeké a közlegénység. Az urak rabszolgái a parasztok s ezek viszont uraik zsarnokai, kiknek fejükön egyet­len hajszál sem őszülhet meg a nélkül, hogy ezt a rendőrségnek föl ne jelentsék, s kik, mint a zsákmányra leső fenevad, minden percben ké­szek reá szertetépni azokat, kik őket eddig bi­lincsek közt tartották. A vallás, a minden földi fölé emelkedő vallás talán Oroszországban az egyetlen, a mi szabad? Ez is meghajolt, meggörnyedt a cár mindenható akarata előtt. A papság nem isten szolgálatában, hanem a cár zsoldjában áll, s nem csoda, ha a földig tiport az ur imádsága he­lyett igy sóhajt: „Cár, mi atyánk! ki lakozol Szentpétervárott, szenteltessék meg a te neved, legyen te akaratod, mikép an Európában, azon- kép Ázsiában is. Mindennapi pálinkánkat add meg nekünk ma, és bocsásd meg bűneinket, mi­képen mi is megbocsátunk a kozákoknak, kik ellenüns vétettek. És ne vigy minket a szabad­ság gondolatának kisértetébe, de szabadíts meg Szibériától. Amen!“ S hogy tökéletes legyen a viszonyosság, a minden „reusszok ur a“ rabszolgája min­den reusszoknak, mint az állatsereglet fölügye­lője a tigriseknek, melyeket mig egyik kezé­ben vaspálcával fenyeget, másik kezével simit- gatni, cirógatni kénytelen. — A mit itt kend eddig beszél, — az ugyan nem humorisztikus, — jegyzi meg a tü­relmét veszteni kezdő olvasó. — Igaz, — viszonozza a Garaboncás Diák, — s hogy hibámat helyre üssem, elbeszélem az élet tréfáit. Ezelőtt csak egy pár évvel történt. Jó barátom, ki e dolognak szemtanúja volt, három év múlva is kikelt arcából, midőn e történetet elbeszélé. Talán a jó kedv változtatta meg annyira arcának színét ? Az orosz kancsukát bizonyára ismeri az olvasó. Egy példánya most is itt hever Íróasz­talomon, egy pár bronz Bachantin mellett. így találkoznak a müveit klasszikus- s a müveit új­kor szélsőségei. A kancsuka kicsinyke, jelentéktelennek látszó korbács; olyan mint egyetlen sértő szó, mely a szívig hat. E korbács csapása kicsiny, de nagy fájdalmat okoz. A kancsukával azonban nem büntetni, ha­nem csak meginteni szoktak Oroszországban. Ha a kocsis nem jól hajt, ura kancsuká­val inti meg öt. Ha a közember nem néz jobbra, mikor oda kellene néznie, tisztje hátán mutatja ki neki kancsukával az irányt. ■ Ha a nép meg nem engedett énekeket zengedez a templomokban, a kozákok kancsu­kákkal intik őket a tilalomra. Ha a jobbágy egyetlen szót mer szólni, foldesura kancsukával inti öt a hallgatásra. Ha a vizsla nem akar apportírozni, a-va­dász kancsukával inti engedelmességre. Ha a barom nem végzi jól dolgát, meg- kancsukázzák. S ha a föllebbvaló alattvalójának minden látszólagos ok nélkül kancsukával vág rá a há­tára, az körülbelül ezt teszi: — Jó napot Kornussof! Látod, mily ke­gyes vagyok irántad: intek neked, hogy észre- vettelek! Kobriska városában ostorozáshoz, — de nem kancsukázáshoz készültek, mert az utóbbi, mint fennebb láttuk, Oroszországban valami na­gyon megszokott. Nagy néptömeg gyűlt össze, s csodálatos, ez egyszer szánalmat éreztek a büntetett iránt, habár a kormány ellen nem is zúgolódtak. A városon kivül tágas téren bitófa volt a földbe ásva, s ehez kézzel lábbal egy félig mez­telen fiatal ember kötözve, úgy hogy izmos, meztelen hátát a nézőkfelé forditá. Ott lehetett már vagy félórája közszem­lére kitéve. Végre előjöttek a bírák s a bakó. A bí­rák finom posztóruhába voltak öltözve, a bakó testét pedig csupán csak vastag börnadrág fődé. A bírák kezében volt az írott ítélet, a ba­kóéban az ostor. De milyen ostor! Azon acélkeménységü, egy ölnél hoszabb vékony szíjakból fonva, mi­lyet csak a donvidéki kozákok tudnak készí­teni. Végén több ágba vált el, s mindegyik ág­nak végére valami kínzó szer volt megerősítve acélból, mit csak a kegyetlenség birt föltalálni. Az egyik ág végén golyó, a másikon csil­lag, hegyes acélsugárokkal, a harmadikán ho­rog, a negyedikén vaskocka, mely mindig sar­kaival sújtott s igy tovább. A bírák egyike végre megreszelte torkát s olvasni kezdé az ítéletet: „Pavlics Fedor, huszonnégyéves, mint a

Next

/
Thumbnails
Contents