Bolond Miska, 1862 (3. évfolyam, 1-42. szám)

1862-01-05 / 1. szám

„pálinkaösszeesküvők“ kolomposa, a kobiiszkai törvényszék által mély megfontolás és a leg­tisztább lelkiismeret szerint mások rettentő pél­dájára halálra ítéltetett, de a cártól kezébe tett kegyelmezési hatalmánál fogva e büntetés — fiatal korát tekintetbe véve, — ötven korbácsü­tésre s életfogytiglani Szibériába száműzetésre szállíttatott le. —■ Fiaim, éltessétek a törvény kegyességét!“ A nép morgott. De éljenzés vagy rászalás volt-e morgása? azzal senki sem törődött. Mig a biró nyugodtan elővevé az arany­­burnótszelencét, az alatt a bakó megforgató lég­ben hosszú korbácsot s az elitéltre sújtott. A vér az első csapásra kiserkent. Az elitélt egyetlen hangot sem adott, ha­nem minden újabb csapás alatt a nép jajdult föl. Vérbe kellene mártanunk tollunkat, ha e jelenetet végig le akarnók írni. Midőn vége volt az ostorozásnak, akkor egy másik bakó ugrott elő, s a vérborított hom­lokra tüzes vassal egy szavat sütött reá. A szó ez volt: „Lázadó.“ Ezzel beledobták a szerencsétlent egy ki­­bu­kába, s a szán Szibéria felé siklott. Az első állomáson vették észre, hogy az elítéltnek a cár részéről nincs többé szüksége kegyelemre. Az első apelláján megnyerte perét, s az Isten magához vette őt. A cár gondoskodására tehát többé nem volt szüksége; azért kifordították a szánból a hóra, ott hagyva testét az úr sírásóinak, varjak és farkasoknak. Otthon pedig aztán minden lecsendesült. Hónapok múlva ugyan néha titkon megemlé­keztek még róla, s oly hangon kérdezgették: „Ugyan mit csinálhat most Pavlics Fedor Szi­bériában?“ mintha azt mondották volna: „Ugyan mit csinálhat most Pavlics Fedor a másvilágon?“ Mert Szibériába vagy a másvilágra jutni mindegy. Mindkettőben meghalt e világra nézve. S miért jön Pavlics Fedor elítélve? Mert — mint Dolgorukov herceg „La verité sur la Russie“ című művében mondja, — az orosz bü­­rocratiának föladata volt, hogy a mértékletessé­get s józanságot az álladalom elleni bűnténynyé emeljék, s hogy fegyveres hatalommal is igye­kezzenek a részegséget s a hivatalnokok meg­vesztegetését terjeszteni.“ — De már most humorizál a Garaboncás Diák! — kiált föl az olvasó, — mert hihetlen­­ségeket regél. A Garaboncás Diák pedig örvend, hogy ily hosszú bevezetés után valahára mulattatni kezdi olvasóit. Meg kell azonban jegyeznie, hogy igazán nevetséges csupán az, mi valóban létezik. Ha már bele­jöttünk az orosz titkok föl­leplezésébe, folytatnunk is kell azokat. A pálinkaárulás bérbeadása Oroszország­nak 1859 óta évenként százhúsz mil­lió ezüst rubelt jövedelmez­ tehát két ötödét az állam évenkénti összes jövedel­mének. (Vége következik.) A magnetikus ulat­tatás mestersége, újra praktizálva. Oh, hogy bámultam én egykor azon, hogy Dumas Sándor doktor Balsamója csak úgy székiben magnetikus álomba sülyesztette ez embereket, s ezáltal kikundschaftolhatta még a legtitkosabb kabinetek rejtelmeit is! Azonban az ember csak addig bámul az efféléken, míg maga is nyitjára nem jut ezen ördögidéző mesterségnek. Van szerencsém min­den hírlap „Nyílt tér“-ében ezennel hivatalo­­­­san értesíteni a t. c. közönséget, hogy alul­írottnak hosszas fáradság és tudományos bu­­várlat következtében sikerült a doktor Balsamo halála után örök feledésbe menni vélt magne­tikus elaltatás titkát újra felfedezni. Az európai diplomatia e titkok közléséért már olyan nagy darab aranyat ígért, mint a Gellért hegye; de én hazafi vagyok, s azért üzletemből nem aka­rok privát gsejtet csinálni; inkább időközön­ként nyilvánosságra bocsátom legbecsesebb ta­pasztalaimat ; mire nézve a „Bolond Miskát“ mint egyetlen igazi liberális lapot, ezennel hi­vatalos közlönyömnek választom, íme az első kisérlet eredménye. Van nekem egy szomszédom, a­ki dispo­­nibilitásba esett Kanzleydiener s épen most szűnt meg a Begünstigungs-Jahr kedvezményeit élvezni. Ezt fogadtam meg experimentumaim végbevitelére , s mindjárt az év első napján G­itce ér mellékivel oly szerencsés mag­netikus álomba mártottam, hogy beszélt az aztán nekem mindenről a világon, a­miről csak kérdezgettem. — Johann! ismerős ön Pesten ? — Mintha csak a zsebemben hordanám az egész várost.. — Mondja meg nekem, mit csinál most azom bizonyos úr, a­kihez Kanzleydiener korá­ban gyakran odavivé a subventiót, a­mit a reactionariusok gyűjtöttek össze, ön pedig még borravalót sem kapott belőle ? — Szemem homályos , még nem láthatok át a falakon. Akkor letöltöz még egy urcét az eli­­xir-ből. — Ahá kezd már világosabb lenni. Azon it a kanapén ül, kezében a saját újsága van, úgy látszik, elaludt az olvasásban. — Mondja meg, miről álmodozik ? — Azt álmodja, hogy segédje hozzájön s mondja: „Principális uram, megint új karri­­katúrát csináltak önre. Valami turbános két czifferblatty embert pingáltak, a­ki a 47-et a 26-al akarja összeforrasztani, de nem tudja, mert valaki közbeszúrja a 48-at, erre megha­ragszik, de mert nem boldogulhat­­vele, hát ki­nyújtja a nyelvét.“­­• Erre fölkápaszkodik ál­mából s kiálja: szerencsém, hogy sajtószabad­ság uralkodik; legalább megyek és megaka­dályozom az ilyen gorombaságok kiadását.“ Elvégre egészen felocsúdik, s örvend, hogy az egész pusztán csak álom és képzelődés volt. — Nem ér ez semmit, csináljunk inkább egy Rutschert Bécs felé, tán érdekesebb scé­­nára bukkanunk. — Parancsoljon, de kérnék még egy kor­tyot a sziverösszöből. — Itt a nyolcadik iice. Látja azt a négy kontignatiós házat: Wollzeile, Nro. 767.­­— Látom. — Mit csinálnak ott az első emeleten ? — Nem fiatal asszonyság b­eázik a strá­­zsamesterrel: most égetik a rhumot. — Ezeket vigye a patvar. Mi történik a második emeleten ? — Üresek a szobák. Banquir lakott ben­ne, de megbukott a Trent-panique alkalmával. — Hát a harmadik emeletben ? — Itt egy udvarszobában lapkihordók vannak. Silvestert tartják és kártyáznak az újesztendei borravalók kontójára. — Van-e gyertya az utca felé? — Egy borzasztó nagyorru embert látok a kabinetben. Ugyancsak percegteti tollát, fel­­felröhög, s a szivar füstjét belefujja a fekete kávéjába. Egyszerre jön a nyomdászfiú s mondja : „Pitt um Leitartikl!“ — Átkozott história, hiszen itt megint valami szerkesztőségi kalamáris közelébe ju­tottunk. Odaadta a fiúnak a manuscript­et ? — Úgy látszik készen van munkájával, mert felkel, ásit, bársony futrálba teszi az orrát s aztán monológhoz kezd: „Mondhatom, szuperb kis gshhestecskét csináltam az irányt adó kö­rökkel. Alá van írva a szerződés,­­hogy a­hány praenumeránst elvesztek az idén Olaszország­ból, mindenik helyébe 100 forintot kapok kár­pótlásul, most aztán igazán szívem szerint ír­hatok minden Rücksicht, minden zsenirozás nélkül. Példának okáért ez a mai vezércikk: Tizenkét év előtt 22 millió adót fizettek, ma már 84-et, az­az : minden negyedik esztendő­ben megduplázták a legelső positiot: ergo tol­­junk rájuk 104 milliót kerek számban; ha tet­szik jó, ha nem tetszik, jöjjenek a Reixrathba és szavazzanak le ! Kösztlich dilemmába hoztuk a malecontentusokat, mert még Herr von Gans a „Szirgeni“ levelezője is azt mondta rá: „fuss vagy fizess.“ — Eh — kiültek erre én, a bűbájos mes­ter — ez még az előbbinél és érdektelenebb ostobaság. Johann! tovább kell lódulnunk 150 mérfölddel; tegyünk egy ugrást Páris felé; paulo majora canamus; lássuk, élnek-e még a franciák. — Ha úgy tetszik, nem bánom, de kilenc irc és a gyomrom. — A tizedikkel is megtoldom, csak jó helyre találjunk. — Tessék velem rendelkezni.­­— Látja azt a szép nagy kertet a város közepén, előtte a roppant palota, csupa barna gránitból építve. — Hogy ne látnám ? — Azt hiszem, rá van írva: „Tuilleriák palotája,“ mert ha Pesten az Europa vendéglője franciául írták föl a cégért, elvárom, hogy vi­szonzásból a párisiak magyar firmákat festes­senek. „Meglehet, de biz itt semmi sincs fölírva. Tán bemeszelték, mint a „Diana Band“ot, okt. 20-ka után, s várják a „jobb időket.“ — Van-e ott a palota jobb oldalán gyer­tyavilág az ablakban ? — Van bizony. — Ott, a­hol a padlás ablakán toronyóra van, s azért „pavilion d’horologes“nak nevezik ? — Úgy van, mint ön mondja. — No Johann, most kösse föl az alsó ki­­mondhatlanjának madzagát, mert olyan titkok birtokába juthatunk, hogy megadnának érte a börzén 20 milliót. Mondja,kit lát azon szobában? — Csak azt látom, hogy olyan szép szobát még életemben nem láttam, pedig én porozgat­­tam le még a Comitats Vorstand szalonját is. Egy kis kövér úr ül a kandalló mellett: arany annak még a patkó szege is a csizmáján. Gaz­dagabb ember lehet még a Táncos Kovácsnál is, Debrecenben.­­ — Nem ismeri? — Már hogy ismerném. Azaz pardon: láttam a portréját valahol, de hiszen ez azon az, a­kit még a Tatár Péter rajzolója is elszo­kott találni, legalább a szakála bajusza épen olyan. — Egyedül van ? — Úgy látom, most botorkázol be valaki hozzá. Szapperment, az nagy úr lehet, a ven­dég alig látszik a sok ordentól, s a gazda föl sem kél neki, csak azt mondja: szervus mon eher Pietri, hát mi jó újságot hoz nekünk? — S mit felel ez a mon eher Pietri ? Jo­hann­­ ön tud franciául, nem beszélnek. Győző Manóról, Garibaldiról, Vukalovics Lukácsról vagy a San Jacintho kapitányáról ? minden betű egy millió , még­pedig nem papiros-pengő, ha­nem font sterling! — Úgy veszem észre, hogy ez a Pietri uram egy rakás levelet hozott: Ah már beszél is: ,,Sire_, (tehát monsieur Sir-nek hívják ezt a gazdag urat) itt vannak a legújabb titkos tu­dósítások. Két levél Bécsből, három Pestről, nyolc Belgrádból, .­­6 Montenegróból és 189 Münchenből, a „Moniteur“ ottani hóbortos le­velezőjétől. — No­ha ezt felolvassák, jutunk mind­járt szép titkok birtokába! Kezdik a pecséte­ket feltörögetni ? — Hallatlan — kiáltott most Johann el­rémülve — ez a Pietri, gazdájának egy inté­sére, a kandallóba vetette a leveleket! Mennyi kár a sok szép Post-stempel-ért. Én mint politikus nem botránykoztam meg a hallottakon, mert úgy is tudtam, hogy az ily levelek csak azért h­atnak, hogy illető helyeken a „logist“ kezébe jussanak, s mind­azok, a­kik szeretik magukat ámítani, annál jobban jégre vezettessenek. Azért kérdem embe­remtől : — Nos hát nem beszélnek semmit ? — Dehogy­nem, csak hogy nem igen értem. — Hegyezze a fülét.

Next