Bolond Miska, 1862 (3. évfolyam, 1-42. szám)
1862-01-05 / 1. szám
„pálinkaösszeesküvők“ kolomposa, a kobiiszkai törvényszék által mély megfontolás és a legtisztább lelkiismeret szerint mások rettentő példájára halálra ítéltetett, de a cártól kezébe tett kegyelmezési hatalmánál fogva e büntetés — fiatal korát tekintetbe véve, — ötven korbácsütésre s életfogytiglani Szibériába száműzetésre szállíttatott le. —■ Fiaim, éltessétek a törvény kegyességét!“ A nép morgott. De éljenzés vagy rászalás volt-e morgása? azzal senki sem törődött. Mig a biró nyugodtan elővevé az aranyburnótszelencét, az alatt a bakó megforgató légben hosszú korbácsot s az elitéltre sújtott. A vér az első csapásra kiserkent. Az elitélt egyetlen hangot sem adott, hanem minden újabb csapás alatt a nép jajdult föl. Vérbe kellene mártanunk tollunkat, ha e jelenetet végig le akarnók írni. Midőn vége volt az ostorozásnak, akkor egy másik bakó ugrott elő, s a vérborított homlokra tüzes vassal egy szavat sütött reá. A szó ez volt: „Lázadó.“ Ezzel beledobták a szerencsétlent egy kibukába, s a szán Szibéria felé siklott. Az első állomáson vették észre, hogy az elítéltnek a cár részéről nincs többé szüksége kegyelemre. Az első apelláján megnyerte perét, s az Isten magához vette őt. A cár gondoskodására tehát többé nem volt szüksége; azért kifordították a szánból a hóra, ott hagyva testét az úr sírásóinak, varjak és farkasoknak. Otthon pedig aztán minden lecsendesült. Hónapok múlva ugyan néha titkon megemlékeztek még róla, s oly hangon kérdezgették: „Ugyan mit csinálhat most Pavlics Fedor Szibériában?“ mintha azt mondották volna: „Ugyan mit csinálhat most Pavlics Fedor a másvilágon?“ Mert Szibériába vagy a másvilágra jutni mindegy. Mindkettőben meghalt e világra nézve. S miért jön Pavlics Fedor elítélve? Mert — mint Dolgorukov herceg „La verité sur la Russie“ című művében mondja, — az orosz bürocratiának föladata volt, hogy a mértékletességet s józanságot az álladalom elleni bűnténynyé emeljék, s hogy fegyveres hatalommal is igyekezzenek a részegséget s a hivatalnokok megvesztegetését terjeszteni.“ — De már most humorizál a Garaboncás Diák! — kiált föl az olvasó, — mert hihetlenségeket regél. A Garaboncás Diák pedig örvend, hogy ily hosszú bevezetés után valahára mulattatni kezdi olvasóit. Meg kell azonban jegyeznie, hogy igazán nevetséges csupán az, mi valóban létezik. Ha már belejöttünk az orosz titkok fölleplezésébe, folytatnunk is kell azokat. A pálinkaárulás bérbeadása Oroszországnak 1859 óta évenként százhúsz millió ezüst rubelt jövedelmez tehát két ötödét az állam évenkénti összes jövedelmének. (Vége következik.) A magnetikus ulattatás mestersége, újra praktizálva. Oh, hogy bámultam én egykor azon, hogy Dumas Sándor doktor Balsamója csak úgy székiben magnetikus álomba sülyesztette ez embereket, s ezáltal kikundschaftolhatta még a legtitkosabb kabinetek rejtelmeit is! Azonban az ember csak addig bámul az efféléken, míg maga is nyitjára nem jut ezen ördögidéző mesterségnek. Van szerencsém minden hírlap „Nyílt tér“-ében ezennel hivatalosan értesíteni a t. c. közönséget, hogy alulírottnak hosszas fáradság és tudományos buvárlat következtében sikerült a doktor Balsamo halála után örök feledésbe menni vélt magnetikus elaltatás titkát újra felfedezni. Az európai diplomatia e titkok közléséért már olyan nagy darab aranyat ígért, mint a Gellért hegye; de én hazafi vagyok, s azért üzletemből nem akarok privát gsejtet csinálni; inkább időközönként nyilvánosságra bocsátom legbecsesebb tapasztalaimat ; mire nézve a „Bolond Miskát“ mint egyetlen igazi liberális lapot, ezennel hivatalos közlönyömnek választom, íme az első kisérlet eredménye. Van nekem egy szomszédom, aki disponibilitásba esett Kanzleydiener s épen most szűnt meg a Begünstigungs-Jahr kedvezményeit élvezni. Ezt fogadtam meg experimentumaim végbevitelére , s mindjárt az év első napján Gitce ér mellékivel oly szerencsés magnetikus álomba mártottam, hogy beszélt az aztán nekem mindenről a világon, amiről csak kérdezgettem. — Johann! ismerős ön Pesten ? — Mintha csak a zsebemben hordanám az egész várost.. — Mondja meg nekem, mit csinál most azom bizonyos úr, akihez Kanzleydiener korában gyakran odavivé a subventiót, amit a reactionariusok gyűjtöttek össze, ön pedig még borravalót sem kapott belőle ? — Szemem homályos , még nem láthatok át a falakon. Akkor letöltöz még egy urcét az elixir-ből. — Ahá kezd már világosabb lenni. Azon it a kanapén ül, kezében a saját újsága van, úgy látszik, elaludt az olvasásban. — Mondja meg, miről álmodozik ? — Azt álmodja, hogy segédje hozzájön s mondja: „Principális uram, megint új karrikatúrát csináltak önre. Valami turbános két czifferblatty embert pingáltak, aki a 47-et a 26-al akarja összeforrasztani, de nem tudja, mert valaki közbeszúrja a 48-at, erre megharagszik, de mert nem boldogulhatvele, hát kinyújtja a nyelvét.“• Erre fölkápaszkodik álmából s kiálja: szerencsém, hogy sajtószabadság uralkodik; legalább megyek és megakadályozom az ilyen gorombaságok kiadását.“ Elvégre egészen felocsúdik, s örvend, hogy az egész pusztán csak álom és képzelődés volt. — Nem ér ez semmit, csináljunk inkább egy Rutschert Bécs felé, tán érdekesebb scénára bukkanunk. — Parancsoljon, de kérnék még egy kortyot a sziverösszöből. — Itt a nyolcadik iice. Látja azt a négy kontignatiós házat: Wollzeile, Nro. 767.— Látom. — Mit csinálnak ott az első emeleten ? — Nem fiatal asszonyság beázik a strázsamesterrel: most égetik a rhumot. — Ezeket vigye a patvar. Mi történik a második emeleten ? — Üresek a szobák. Banquir lakott benne, de megbukott a Trent-panique alkalmával. — Hát a harmadik emeletben ? — Itt egy udvarszobában lapkihordók vannak. Silvestert tartják és kártyáznak az újesztendei borravalók kontójára. — Van-e gyertya az utca felé? — Egy borzasztó nagyorru embert látok a kabinetben. Ugyancsak percegteti tollát, felfelröhög, s a szivar füstjét belefujja a fekete kávéjába. Egyszerre jön a nyomdászfiú s mondja : „Pitt um Leitartikl!“ — Átkozott história, hiszen itt megint valami szerkesztőségi kalamáris közelébe jutottunk. Odaadta a fiúnak a manuscriptet ? — Úgy látszik készen van munkájával, mert felkel, ásit, bársony futrálba teszi az orrát s aztán monológhoz kezd: „Mondhatom, szuperb kis gshhestecskét csináltam az irányt adó körökkel. Alá van írva a szerződés,hogy ahány praenumeránst elvesztek az idén Olaszországból, mindenik helyébe 100 forintot kapok kárpótlásul, most aztán igazán szívem szerint írhatok minden Rücksicht, minden zsenirozás nélkül. Példának okáért ez a mai vezércikk: Tizenkét év előtt 22 millió adót fizettek, ma már 84-et, azaz : minden negyedik esztendőben megduplázták a legelső positiot: ergo toljunk rájuk 104 milliót kerek számban; ha tetszik jó, ha nem tetszik, jöjjenek a Reixrathba és szavazzanak le ! Kösztlich dilemmába hoztuk a malecontentusokat, mert még Herr von Gans a „Szirgeni“ levelezője is azt mondta rá: „fuss vagy fizess.“ — Eh — kiültek erre én, a bűbájos mester — ez még az előbbinél és érdektelenebb ostobaság. Johann! tovább kell lódulnunk 150 mérfölddel; tegyünk egy ugrást Páris felé; paulo majora canamus; lássuk, élnek-e még a franciák. — Ha úgy tetszik, nem bánom, de kilenc irc és a gyomrom. — A tizedikkel is megtoldom, csak jó helyre találjunk. — Tessék velem rendelkezni.— Látja azt a szép nagy kertet a város közepén, előtte a roppant palota, csupa barna gránitból építve. — Hogy ne látnám ? — Azt hiszem, rá van írva: „Tuilleriák palotája,“ mert ha Pesten az Europa vendéglője franciául írták föl a cégért, elvárom, hogy viszonzásból a párisiak magyar firmákat festessenek. „Meglehet, de biz itt semmi sincs fölírva. Tán bemeszelték, mint a „Diana Band“ot, okt. 20-ka után, s várják a „jobb időket.“ — Van-e ott a palota jobb oldalán gyertyavilág az ablakban ? — Van bizony. — Ott, ahol a padlás ablakán toronyóra van, s azért „pavilion d’horologes“nak nevezik ? — Úgy van, mint ön mondja. — No Johann, most kösse föl az alsó kimondhatlanjának madzagát, mert olyan titkok birtokába juthatunk, hogy megadnának érte a börzén 20 milliót. Mondja,kit lát azon szobában? — Csak azt látom, hogy olyan szép szobát még életemben nem láttam, pedig én porozgattam le még a Comitats Vorstand szalonját is. Egy kis kövér úr ül a kandalló mellett: arany annak még a patkó szege is a csizmáján. Gazdagabb ember lehet még a Táncos Kovácsnál is, Debrecenben. — Nem ismeri? — Már hogy ismerném. Azaz pardon: láttam a portréját valahol, de hiszen ez azon az, akit még a Tatár Péter rajzolója is elszokott találni, legalább a szakála bajusza épen olyan. — Egyedül van ? — Úgy látom, most botorkázol be valaki hozzá. Szapperment, az nagy úr lehet, a vendég alig látszik a sok ordentól, s a gazda föl sem kél neki, csak azt mondja: szervus mon eher Pietri, hát mi jó újságot hoz nekünk? — S mit felel ez a mon eher Pietri ? Johann ön tud franciául, nem beszélnek. Győző Manóról, Garibaldiról, Vukalovics Lukácsról vagy a San Jacintho kapitányáról ? minden betű egy millió , mégpedig nem papiros-pengő, hanem font sterling! — Úgy veszem észre, hogy ez a Pietri uram egy rakás levelet hozott: Ah már beszél is: ,,Sire_, (tehát monsieur Sir-nek hívják ezt a gazdag urat) itt vannak a legújabb titkos tudósítások. Két levél Bécsből, három Pestről, nyolc Belgrádból, .6 Montenegróból és 189 Münchenből, a „Moniteur“ ottani hóbortos levelezőjétől. — Noha ezt felolvassák, jutunk mindjárt szép titkok birtokába! Kezdik a pecséteket feltörögetni ? — Hallatlan — kiáltott most Johann elrémülve — ez a Pietri, gazdájának egy intésére, a kandallóba vetette a leveleket! Mennyi kár a sok szép Post-stempel-ért. Én mint politikus nem botránykoztam meg a hallottakon, mert úgy is tudtam, hogy az ily levelek csak azért hatnak, hogy illető helyeken a „logist“ kezébe jussanak, s mindazok, akik szeretik magukat ámítani, annál jobban jégre vezettessenek. Azért kérdem emberemtől : — Nos hát nem beszélnek semmit ? — Dehogynem, csak hogy nem igen értem. — Hegyezze a fülét.