Bolond Miska, 1863 (4. évfolyam, 1-50. szám)
1863-01-21 / 1. szám
ép oly végzetes lesz, mint a halál, s minden szerkesztői tábláig föl lehet írni azt, amit a francia egy sírkőre irt: Ne ijedj meg tőle, hisz Nem oly baj ez a semmi! Nem sokára neked is fog ily táblád lenni. Új év körül egy szép reggel ki akartam menni a szobámból . . . ajtóm el volt torlaszolva .. . segítségül kiáltom Pistát, hogy jöjjön, mert már megint olyan ki nem mehető állapotban vagyok . . . semmi ,baj, ajtómat csak a kihordok által előszobámban lehajigált előfizetési ívek torlaszolták el . . . Persze öcsém úgy van az, hogy még a szögcsinálónak is kell remeket tenni, s a baromorvostól is megkívánják a diplomát, hanem ha lehet mindenki, az irodalom olyan, mint a templom, ahova — Petőfiként — mezítláb is be lehet lépni. Én ennek az élénkségnek, mozgalomnak mindenesetre örülök, mert ami haszontalan, az úgy is elvész, aminek célja, iránya nincs, elpárolog mint a pocséta, a mely magának medret ásni nem tudott; a közönség is érik napról napra, egy kis vers, meg valami városerdei újdonság már nem elég, s kik magukat szellemükkel szükségesekké tenni nem tudják, úgy járnak mint az életben az a társalgó, aki az idő, vagy színházról szóló egyhangú fecsegéseivel pár nap alatt mindenkit kimerít, s akitől aztán szalad mindenki. Furcsa az életben is az alakokat, a vonásokat, a jellemeket keressük, ezek képezik aztán vonzalmunk és kedves ismeretségeink tárgyait, s ime e lapokban — melyek legbensőbb barátainkká akarnak lenni, nincs egy vonás, nincs semmi alakiás, semmi jellemi . . . Csak menj édes öcsém, ki műlapodat a betűk legnagyobbikával hirdeted — engem ugyan nem fogsz elbolondítani; e nagy betűk nem takarják el szemeim elöl azt a logikátlanságot, itélethiányt, kedélyürességet s egyátalában azt a sok negatív elemet, mely már programmódon egész positivitással mutatkozik . . . Én mindig bámulok, hogy egy új év körül nem olvasok a lapokban ilyen hirdetéseket: „kerestetnek s azonnali alkalmazást nyerhetnek ügyes . . . bankócsinálók.“ Ezt persze a lapok kiadóhivatalai hirdetnék, így új év körül mi szerkesztők nagyon sokat járunk a kiadóhivatalokba nézegetni, hogy : „váljon sok jötté ?“ — már t. i. prenumerans; ilyenkor látjuk aztán azon egészen új átalakításra váró csodabankókat, melyek az ország minden részéből prenumeráció gyanánt küldetnek, amely célra nézve igen sok ember kötelességének tartja a legfeloszlottabb bankókat válogatni ki; ide ömlik a négy folyó mellől valamennyi fülszakasztott egyes, a csupán Hatsek legnagyobb kércsöjével fölismerhető, de mind a mellett is folytonos gyanút ébresztő ötösök, s ama gyakran szabad kézzel gyártott tizkrajcárosok, melyeknek legtöbbjét valószínűleg a debreceni pénzhamisító, t. i. azon csizmadia készíté, akinek a két garasos — saját, törvény előtti vallomása szerint — hét krajcárjába került. E bankók egy része aztán szépen félre tehető, jobb részüket pedig ki kell mosni, kivasalni, szóval újra átalakítani, míg ismét tárcába tehető állapotba jutnak, s ezért csudálom én, ha egy új év körül a kiadóhivatalok nem keresnek, nem hajszolnak ... „bankócsinálókat.“ Oh édes népem, hogy te ezeket a kiválogatott papirfoszladékokat épen azonak küldöd, kik téged a szellem agio nélküli aranyaival árasztanak el . . . ha t. i. elárasztanak! . . . Hanem elég is mára ennyi; ezután hetenként mindig fogunk tartani egy kis társadalmi és irodalmi revüet; de most álljunk meg itt a pénznél, ez úgy is majd minden dolognak a kezdete és a vége. Herr 31 eer! (Bolond történet.) — A commis voyageurtől. — Melyik németországi hölgy, ur, gyermeke, agg ember, hajadon, a polgári, nemes, művelt, neveletlen világ bármely osztályához tartozzék is; melyik ember, aki valaha Németországban utazott, nem ismer legalább egy „Meier“ nevű embert ? Azt hiszem, a férfi vagy nőnemű német egyének között nem fog akadni egy is, aki azt merné állítani , hogy ő nem ismer egy „Meiert“ se. Ameddig a hosszú német nyelv ér, egy sincs, de egy sincs, aki a föld kerekségén legalább egy lélekkel nem bírna, melynek birtokosa „Meier.“ — Minden ember: Meier, vagy minden Meier: ember Németországban. Meier gazdag, fösvény; Meier szegény ördög; Meier okos; Meier ostoba és a ki még ostobább, az is Meier. Meier adót fizet, Meier adószedő; Meier polgár ember és Meier hadnagy. Meier tetőtől talpig becsületes ember, Meier gazember. Meiert már gyakran akasztófára ítélték és Meiernek címei és rendjelei vannak. Az emberevők már sok Meiert ettek meg, és Meier Meiernél ebédel. Meier igen tudományos könyvet irt, melyből Meier egy hangot sem ért. — Meier kiadta, Meier megbírálta és megdolgozta és Meier megveszi. Meier még a bölcsőben hever, és Meier universális lángész, ki operákat szerez, drámákat ir, ezekben játszik, magát kifütyüli, fest, rajzol és házakat épít, melyekben farag, kőmiveskedik, asztaloskodik, lakatoskodik, üvegeskedik, fazekaskodik, bádogoskodik és fedélfedősködik. Meier a legfinomabb diplomata és a leggorombább ember. Pereket folytat, és maga magát lefőzi. Orvos és halálra issza magát gyógyszerekkel, de ő ezt egy csöppet se bánja, mert amely órában meghal, ugyanabban születik is. Meier lelkész, aki Meier prédikátióját hallgatja, pedig templomba se jár, és oly mauvais sujet, miszerint mint rendőr magát üldözi és hűvösre teszi. Meier keresztény-zsidó hitű, csúnya külsejű szép férfiú, és habár gyáva, a Meier mégis annyi, hogy velük Franciaországot is be lehetne venni, ha ez egy semmi által provokált sértés nem volna a nagy nemzet és Napóleon ellen. Lehet Meiernek születni, minden szükségeseket Meiertel hozatni, Meier kisasszonyt nőül venni, egy Meier asszonynyal más Meier asszonyt hűtlenül megcsalni, csupa Meierekkel társalkodni, Meiertől előmozdíttatni, Meiertől párbajban megöletni, Meier által eltemettetni és Meier által szomorú jelentéssel megtiszteltetni. Meier minden, csak . . . király vagy császár nem. Egy I. Meier király, vagy I. Meier császár Németországban kitűnő és nevezetesen népszerű fejedelem lehetne , de ilyen még nem volt, és még most sincs. Pedig épen a Meierék a legrégibb uralkodó család Németországban ! Ez nem tréfa ! Tessék csak lapozni a leghíresebb etymológiai remek munkákban, ott azokban tudományosan és körülményesen ki van mutatva, hogy Meier a régi németségen azt teszi hogy: mert több és igy a régi németeknél minden Meier több volt a többi nem Meier embereknél; ebből világos, hogy a német Meier a népfőnökök legrégibb címezése, mely régibb, mint a bíró, mester, király, herceg, gróf és várnagy címei, és hogy minden Meier, akár Meier, akár Meyer, Mayer, Mayr, Maier vagy Majer-nek írja magát, a legrégibb német nemességhez tartozik. Valóságos szerencse Németországra nézve, hogy a Meierek szerény emberek és legitim jogaikat nem érvényesítik; különben Németország borzasztó nemeseket kapna és borzasztó polgárokat vesztene. ügy van, borzasztó sokat nyerne és vesztene ! Aki a rendőri jegyzékek és címkönyvek mellett még kételkednék, olvassa el a következő történetet. Egy német nagykereskedő városban X. úr egy másikkal abba fogadott, hogy ötven különböző ember, kikkel ugyanazon egy hirt közlendi, ugyanegy kérdést egyféle szavakkal fog hozzája intézni. A fogadás merész volt. X. ur ellenfelét a börzére vitte, ahol ezernél is több kereskedő együtt vala, ott az egyikhez menve, mondá: Hallotta ön, Meier megbukott!“ — „Melyik Meier?“ kérdé a megszólított. X. ur kinyilatkoztató, hogy csak tréfa; ellenfelével egy más kereskedőhez menve ismét mondá : „Hallotta ön, Meier megbukott!“ Ez is kérdé: „Melyik Meier?“ így a harmadik, negyedik, ötödik, egészen az ötvenedikig. X. úr megnyeré a fogadást. Sok német vígjátékíró Németország Mesergazdagságát drámai tárgyul dolgozta föl; anynyival inkább megengedhető, ha egy igaz, nem rég előfordult furcsa történetet elbeszélünk. Föl lehet tenni, hogy színhelye egy német, kereskedő, nagyobb város. Az elbeszélőnek legalább, a kitől hallottuk, az ellen nincs kifogása. Egy fiatal hölgy, ki oly krinolint viselt, mely alatt a francia vámőrök tengercsempészett árut gyanítottak volna, mely alatt azonban semmi dugáru nem volt, a mely Franciaországban tiltva volna, tehát egy krinolínos hölgy (és melyik hölgy nem az ?) a kis postára a következő cimű levelet téve: „T. c. Meier A. urnák helyben.“ A levelek különválasztásánál a postahivatalnokok haboztak, és a midőn a nevet fennhangon kiásták, egy Meier nevű levélkihordó jelentkezett, és állitá, hogy ő a címzettet ismeri és a finomul borítékozott levelet magához véve. Az . . . . i utca szegletén más levelekkel együtt átadá. Az iroda főnöke Meier kibonta első segéde, Meierheim jelenlétében a „postá“-t, de az illatos levélkét, melynek csinossága inkább időtöltés, mint üzleti ügyeket gyanittatott, félre téve. Miután az üzleti utasításokat kiadta, és az első segéd Meierheim eltávozott, az öreges úr megelégedett mosolylyal kibonta a levélkét, fölteve a pápaszemet és olvassa: Szeretett barátom! Elvárlak — bizonyosan — ma, vagy legkésőbb — holnap. Hol ? Azt jól tudod. — Jöjj édes Meierem, érdekes közlendőim vannak. — Legbiztosabban 8 órakor este. Te tudod, hogy miért. Holtiglan hű Isabellád.“ „Isabella? Isabella?“ elmélkedett az öreg irodafőnök , én nem is ismerek más Isabellákat, mint egyet a spanyol trónon, a másikat meg „Ördög Robert“-ben. Bizonyosan elvárlak ma vagy holnap ? Hm! Furcsa, tréfás ! Mindenfelé forgatta a levelet és megszagolgatta. „Ah — kiálta — „Meier A. B. lesz! Úgy van, kétség kívül! No várj, befüttetek én neked ! Károly ! — ordított és bepecsételé a levelet. — Meier A. B.-nek helyben délben átadandó . — lakik .... piacon 30-dik sz. a., 2-dik emelet. Az asszonyságnak is át lehet adni.“ És úgy történt. Meier A. B. az üzlet által megengedélyezett legnyájasabb arccal ült az asztalhoz. — Feleségenagy testét fontolóra véve férje soványsága mellett, nem felesége, hanem f,esége) a levelet kézbesítő oly tekintettel, melyből legalább 10 bakó nézett ki. Meier A. B. a rosz lelkiismeret aggodalmával és hideg verejtékével futotta át, azután a legbensőbb méltatlankodással az asztalra dobá, azt ordítva: „Lárifári!“