Bolond Miska, 1863 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1863-01-21 / 1. szám

ép oly végzetes lesz, mint a halál, s minden szerkesztői tábláig föl lehet írni azt, a­mit a francia egy sírkőre irt: Ne ijedj meg tőle, hisz Nem oly baj ez a semmi! Nem sokára neked is fog ily táblád lenni. Új év körül egy szép reggel ki akartam menni a szobámból . . . ajtóm el volt torlaszol­va .. . segítségül kiáltom Pistát, hogy jöjjön, mert már megint olyan ki nem mehető állapot­ban vagyok . . . semmi ,baj, ajtómat csak a ki­hordok által előszobámban lehajigált előfizetési ívek torlaszolták el . . . Persze öcsém úgy van az, hogy még a szögcsinálónak is kell remeket tenni, s a baromorvostól is megkívánják a dip­lomát, hanem h­a lehet mindenki, az irodalom olyan, mint a templom, a­hova — Petőfiként — mezítláb is be lehet lépni. Én ennek az élénk­ségnek, mozgalomnak mindenesetre örülök, mert a­mi haszontalan, az úgy is elvész, a­mi­nek célja, iránya nincs, elpárolog mint a po­­cséta, a mely magának medret ásni nem tudott; a közönség is érik napról napra, egy kis vers, meg valami városerdei újdonság már nem elég, s kik magukat szellemükkel szükségesekké tenni nem tudják, úgy járnak mint az életben az a társalgó, a­ki az idő, vagy színházról szóló egyhangú fecsegéseivel pár nap alatt mindenkit kimerít, s a­kitől aztán szalad mindenki. Fur­csa­­ az életben is az alakokat, a vonásokat, a jellemeket keressük, ezek képezik aztán von­zalmunk és kedves ismeretségeink tárgyait, s ime e lapokban — melyek legbensőbb bará­tainkká akarnak lenni, nincs egy vonás, nincs semmi alakiás, semmi jellemi . . . Csak menj édes öcsém, ki műlapodat a betűk legnagyob­bikával hirdeted — engem ugyan nem fogsz elbolondítani; e nagy betűk nem takarják el szemeim elöl azt a logikátlanságot, itélethiányt, kedélyürességet s egyátalában azt a sok nega­tív elemet, mely már programmódon egész po­­sitivitással mutatkozik . . . Én mindig bámulok, hogy egy új év kö­rül nem olvasok a lapokban ilyen hirdetéseket: „kerestetnek s azonnali alkalmazást nyerhet­nek ügyes . . . bankócsináló­k.“ Ezt per­sze a lapok kiadó­hivatalai hirdetnék, így új év körül mi szerkesztők nagyon sokat járunk a kiadóhivatalokba nézegetni, hogy : „váljon sok jött­é ?“ — már t. i. prenumerans; ilyenkor látjuk aztán azon egészen új átalakításra váró csodabankókat, melyek az ország minden ré­széből prenumeráció gyanánt küldetnek, a­mely célra nézve igen sok ember kötelességének tartja a legfeloszlottabb bankókat válogatni ki; ide ömlik a négy folyó mellől valamennyi fül­szakasztott egyes, a csupán Hatsek legnagyobb kércsöjével fölismerhető, de mind a mellett is folytonos gyanút ébresztő ötösök, s ama gyak­ran szabad kézzel gyártott tizkrajcárosok, me­lyeknek legtöbbjét valószínűleg a debreceni pénzhamisító, t. i. azon csizmadia készíté, a­kinek a k­é­t g­a­r­a­s­o­s — saját, törvény előtti vallomása szerint — hét kr­aj­cárjába ke­rült. E bankók egy része aztán szépen félre tehető, jobb részüket pedig ki kell mosni, kiva­salni, szóval újra átalakítani, míg ismét tárcába tehető állapotba jutnak, s ezért csudálom én, ha egy új év körül a kiadóhivatalok nem keres­nek, nem hajszolnak ... „bankócsinál­ó­­k­a­t.“ Oh édes népem, hogy te ezeket a kivá­logatott papirfoszladékokat épen azonak kül­död, kik téged a szellem agio nélküli aranyai­val árasztanak el . . . ha t. i. elárasztanak! . . . Hanem elég is mára ennyi; ezután he­tenként mindig fogunk tartani egy kis társa­dalmi és irodalmi revüet; de most álljunk meg itt a pénznél, ez úgy is majd minden dolognak a kezdete és a vége. Herr 31 e­­­e­r! (Bolond történet.) — A commis voyageurtől. — Melyik németországi hölgy, ur, gyermeke, agg ember, hajadon, a polgári, nemes, művelt, neveletlen világ bármely osztályához tartozzék is; melyik ember, a­ki valaha Németországban utazott, nem ismer legalább egy „Meier“ nevű embert ? Azt hiszem, a férfi vagy nőnemű német egyének között nem fog akadni egy is, aki azt merné állítani , hogy ő nem ismer egy „Meiert“ se. A­meddig a hosszú német nyelv ér, egy sincs, de egy sincs, a­ki a föld kerekségén leg­alább egy lélekkel nem bírna, melynek birto­kosa „Meier.“ — Minden ember: Meier, vagy minden Meier: ember Németországban. Meier gazdag, fösvény; Meier szegény ördög; Meier okos; Meier ostoba és a ki még ostobább, az is Meier. Meier adót fizet, Meier adószedő; Meier polgár ember és Meier hadnagy. Meier tetőtől talpig becsületes ember, Meier gazem­ber. Meiert már gyakran akasztófára ítélték és Meiernek címei és rendjelei vannak. Az ember­­evők már sok Meiert ettek meg, és Meier Meiern­él ebédel. Meier igen tudományos köny­vet irt, melyből Meier egy hangot sem ért. — Meier kiadta, Meier megbírálta és megdolgozta és Meier megveszi. Meier még a bölcsőben he­ver, és Meier universális lángész, ki operákat szerez, drámákat ir, ezekben játszik, magát kifütyüli, fest, rajzol és házakat épít, melyek­ben farag, kőmiveskedik, asztaloskodik, laka­­toskodik, üvegeskedik, fazekaskodik, bádogos­­kodik és fedélfedősködik. Meier a legfinomabb diplomata és a leggorombább ember. Pereket folytat, és maga magát lefőzi. Orvos és halálra issza magát gyógyszerekkel, de ő ezt egy csöp­pet se bánja, mert a­mely órában meghal, ugyanabban születik is. Meier lelkész, a­ki Meier prédikátióját hallgatja, pedig templomba se jár, és oly mauvais sujet, miszerint mint rendőr magát üldözi és hűvösre teszi. Meier keresztény-zsidó hitű, csúnya külsejű szép fér­fiú, és habár gyáva, a Meier mégis annyi, hogy velük Franciaországot is be lehetne venni, ha ez egy semmi által provokált sértés nem volna a nagy nemzet és Napóleon ellen. Lehet Meier­­nek születni, minden szükségeseket Meiertel hozatni, Meier kisasszonyt nőül venni, egy Meier asszonynyal más Meier asszonyt hűtlenül megcsalni, csupa Meierekkel társalkodni, Meier­től előmozdíttatni, Meiertől párbajban megölet­ni, Meier által eltemettetni és Meier által szo­morú jelentéssel megtiszteltetni. Meier minden, csak . . . király vagy csá­­szár nem. Egy I. Meier király, vagy I. Meier csá­szár Németországban kitűnő és nevezetesen népszerű fejedelem lehetne , de ilyen még nem volt, és még most sincs. Pedig épen a Meierék a legrégibb ural­kodó család Németországban ! Ez nem tréfa ! Tessék csak lapozni a leg­híresebb etymológiai remek munkákban, ott azokban tudományosan és körülményesen ki van mutatva, hogy Meier a régi németségen azt teszi hogy: me­rt több és igy a régi néme­teknél minden Meier több volt a többi nem Meier embereknél; ebből világos, hogy a né­met Meier a népfőnökök legrégibb címezése, mely régibb, mint a bíró, mester, király, her­ceg, gróf és várnagy címei, és hogy minden Meier, akár Meier, akár Meyer, Mayer, Mayr, Maier vagy Majer-nek írja magát, a legrégibb német nemességhez tartozik. Valóságos szerencse Németországra néz­ve, hogy a Meierek szerény emberek és legi­tim jogaikat nem érvényesítik; különben Né­metország borzasztó nemeseket kapna és bor­zasztó polgárokat vesztene. ügy van, borzasztó sokat nyerne és vesz­tene ! A­ki a rendőri jegyzékek és címkönyvek mellett még kételkednék, olvassa el a követ­kező történetet. Egy német nagykereskedő városban X. úr egy másikkal abba fogadott, hogy ötven kü­lönböző ember, kikkel ugyanazon egy hirt köz­­lendi, ugyanegy kérdést egyféle szavakkal fog hozzája intézni. A fogadás merész volt. X. ur ellenfelét a börzére vitte, a­hol ezernél is több kereskedő együtt vala, ott az egyikhez menve, mondá: Hallotta ön, Meier megbukott!“ — „Melyik Meier?“ kérdé a megszólított. X. ur kinyilatkoztató, hogy csak tréfa; ellenfelével egy más kereskedőhez menve ismét mondá : „Hallotta ön, Meier megbukott!“ Ez is kérdé: „Melyik Meier?“ így a harmadik, negyedik, ötödik, egészen az ötvenedikig. X. úr megnyeré a fogadást. Sok német vígjátékíró Németország Meser­­gazdagságát drámai tárgyul dolgozta föl; any­­nyival inkább megengedhető, ha egy igaz, nem rég előfordult furcsa történetet elbeszélünk. Föl lehet tenni, hogy színhelye egy né­met, kereskedő, nagyobb város. Az elbeszélő­nek legalább, a kitől hallottuk, az ellen nincs kifogása. Egy fiatal hölgy, ki oly krinolint viselt, mely alatt a francia vámőrök tenger­csempé­szett árut gyanítottak volna, mely alatt azonban semmi dugáru nem volt, a mely Franciaország­ban tiltva volna, tehát egy krinolínos hölgy (és melyik hölgy nem az ?) a kis postára a követ­kező cimű levelet téve: „T. c. Meier A. urnák helyben.“ A levelek különválasztásánál a postahi­vatalnokok haboztak, és a midőn a nevet fenn­­hangon kiásták, egy Meier nevű levélkihordó jelentkezett, és állitá, hogy ő a címzettet ismeri és a finomul borítékozott levelet magához véve. Az . . . . i utca szegletén más levelekkel együtt átadá. Az iroda főnöke Meier kibonta első segéde, Meierheim jelenlétében a „pos­­tá“-t, de az illatos levélkét, melynek csinossága inkább időtöltés, mint üzleti ügyeket gyanitta­­tott, félre téve. Miután az üzleti utasításokat kiadta, és az első segéd Meierheim eltávozott, az öreges úr megelégedett mosolylyal kibonta a levélkét, fölteve a pápaszemet és olvassa: Szeretett barátom! Elvárlak — bizonyosan — ma, vagy leg­később — holnap. Hol ? Azt jól tudod. — Jöjj édes Meierem, érdekes közlendőim vannak. — Legbiztosabban 8 órakor este. Te tudod, hogy miért. Holtiglan hű Isabellád.“ „Isabella? Isabella?“ elmélkedett az öreg irodafőnök , én nem is ismerek más Isabellá­­kat, mint egyet a spanyol trónon, a másikat meg „Ördög Robert“-ben. Bizonyosan elvárlak ma vagy holnap ? Hm! Furcsa, tréfás ! Minden­felé forgatta a levelet és megszagolgatta. „Ah — kiálta — „Meier A. B. lesz! Úgy van, két­ség kívül! No várj, befüttetek én neked ! Ká­roly ! — ordított és bepecsételé a levelet. — Meier A. B.-nek helyben délben átadandó . — lakik .... piacon 30-dik sz. a., 2-dik emelet. Az asszonyságnak is át lehet adni.“ És úgy történt. Meier A. B. az üzlet által megengedé­lyezett legnyájasabb arccal ült az asztalhoz. — Felesége­­nagy testét fontolóra véve férje so­ványsága mellett, nem fele­sége, hanem f­,­e­sé­­ge) a levelet kézbesítő oly tekintettel, melyből legalább 10 bakó nézett ki. Meier A. B. a rosz lelkiismeret aggodalmával és hideg verejtéké­vel futotta át, azután a legbensőbb méltatlan­­kodással az asztalra dobá, azt ordítva: „Lá­­rifári!“

Next