Borsod - Miskolci Értesítő, 1887 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1887-01-06 / 1. szám

midőn igyekeznie kell olyan kormányt alakítani, mely megértse azt, hogy az adófizető polgárt adózó képessé tenni annyi mint az állam érdekében működ­ni s voltaképen, ha a népet csak zsarol­juk, fosztogatjuk, akkor nem egyebet cse­lekszünk, mint az államépületet gyengítjük. No de fizetni még ekkor is csak kell. És népünknek még ilyen viszonyok közt is meg kell élnie. Gondoljunk tehát arra is, hogy népünknek adóképességét még ilyen körülmények között is meg kell óv­nia,­­ és gondoljuk meg, hogy erre van is mód. Népünknek még most is annyi rész szokása van, mely őt sokszor tetemes költekezésbe keveri, sőt nem ritkán va­gyona megsemmisülését vonja maga után. Nem említve népünk túlságos barát­kozási hajlamát, mely képes pipaszó mel­lett barátságból naphosszat üldögélni a korcsmában, vagy a pinczében, azon szo­kásokra akarok különösen utalni, melyek keresztelők, lakodalmak, temetkezések­nél, sőt kisebb jelentőségű családi esemé­nyeknél is, országszerte dívnak, mely ab­ban áll, hogy ilyen ünnepélyes alkalmú házaknál akkor rendesen az egész falu apraja-nagyja megjelen, és azokat a ke­resztelő, lakodalmaskodó, temetkező csa­lád, sokszor napokon át, étellel-itallal tartja, jól lakatja, mert ez így szokás. Rendesen a módtól függ, de a legszegé­­nyebb sem húzhatja ki magát a vendég­látás kötelessége alól, de ugyanakkor egy jobb módúnak az temérdek költsé­gébe kerül. Lakodalom még hagyján ! De a temetkezések ! Azt hinné az ember, hogy mindenki addig megy a költségeibe, ameddig akar. Korántsem ! A legtöbb vi­déken valóságos csapás a házra egy fel-­ nőtt férfi vagy nő halála. Egy hétig is­­ tömve van a halottas ház a »részvétlá­togatókkal«, kiknek számára tuskot is­­ vágnak, és esznek-isznak a nagy keserű-­­ ségben. Már számos oldalról láttam megtá- t madva népünk ugyanannyi árnyoldalát, figyelmeztetve hibái elhagyására, serkent­ve erénye és jó tulajdonai felhasználásá­ra. Vajha mindannyinak sikere lenne va­laha, hogy hibái lassan kint lekopnának róla, erényei pedig megnövekednének. És a többek közzül most a fennebbi szo­kását emeltem ki, melynek romboló voltát talán észre sem veszik a lelkészek és ta­nítók, akiknek volna pedig egyedüli hi­vatása azon segíteni. Panaszkodunk, hogy nem bírjuk az adót fizetni, de azért évenkint többször is kell telni olyan féle hitvány eszem­­iszomra, melynek egyikéből is bátran ki­kerül egy család évi adója.­­ Fekete. Nevezetes festők életéből. VI. Don Diego Velasquez de Sylva. Spanyolország festészetének kifejlődése egyesegyedül áll a művészetek történetében. Míg Németországban hosszú bajok és a byzanci modor iránt tartós előszeretet, Olaszországban az iránytalanság huzamossága csak lassú s fo­kozatos haladást engedtek meg. Spanyolország festészete bár későn, de egyszerre érne el nagy­ságát, — de melyet a mily hamar eléri, oly ha­mar el is veszité. Herrera, Pacheco, Pereda csak előkészi­­lik az utat Alonzo Gano, Juan de Castilló és Rodrigueznek ; — és úgy tűnnek ők fel, mint Németországban Wolgemuth Mihály, Hemling és Kranach Lukács korszaka, — mint Olaszor­­szágban Cimebue, Giotto, Guidi Tamás és tár­sai egész Leonardo da Vinci ig. Ők csak sejthették a nagy jövőt,­­ de látni már nem láthatták. Midőn Németalföldön Rubens, Rembrandt, Olaszföldön Raphael, Tizián és Correggio küzd­­tek a halhatatlanságért, az eddig atig ismert Spanyolországban szintén egy név kezdett nép­szerűvé lenni, név volt Don Diego Ve­lasquez de Sylva. A spanyol festészet kétségtelenül Velas­­quezben érte el netovábbját, s a nemzeti nagy­ságot utána csak az egyetlen Murillo Esteban tudta még fentartani. Velasquez élete valóban művészhez illő volt. A nap gondja, öröme művészetében volt megosztva, vetély, félelem, dicsőség, kitüntetés mind szerepeltek életében , művész volt s termékeny, a világnak műveket adott s mű­vészeket. S mint ez utóbbi, egy sajátszerű eseményével egyedül áll a művészet történe­tében. Velasqueznek számtalan tanítványa volt; — korában hozzá sereglett minden művágyó lélek. S az ifjú mester remekül viselé hiva­talát, hite, neve s tanít­ványainak dicsősége egyre nőtt. Velasquez kifogyhatlan volt a költői gon­dolatokban ; nem egyszer legszebb eszméit, — túl lévén halmozva, — tanítványainak adta át, s azok közül az volt a legboldogabb, ki a nagy mester eszméit legtisztábban tudta fölfogni. A fényes urfiak között, kik a királyi ke­­gyencz, s művész termét szorgalmasan látogat­ták, egy szomorú arczú szegény négerfiút is le­­het­ látni, ki mint a nagy mester rabszolgája az ifjú s büszke tanítványok s a mester körül a leg­alsó szolgálatokat végezte. Alig négy éve történt, hogy egy agg rabszol­ga éjnek idején fölvervén a mestert, végtelen ri­­mánkodások és könyörgések közt arra kérte: venné meg egyetlen gyermekét, mert ő üldö­zött,­­­s a gyermek árán menekülését elő­segítheti. Velasqueznek ép szüksége volt szolgára, — örömmel elfogadta az ajánlatot ; — csak har­madnapon tudta meg, hogy a vén néger egy spanyol nemes szökött rabszolgája, kit most minduntalan s mindenütt kutatnak ; ámde már hiába, az apa eladta fiát s árán megszabadult. Juant, — igy hívták a néger fiút, — ha­mar fölfedezték, s ha Velasquez helyett más leendett gazdája, bizonnyal bűnhődik apjáért, — de igy a művész egy festményével elnémitá a követelő grandot, s Juan Velasqueznél maradt. Több év múlt el azóta. A gyermek tanu­latlan, műveletlen lelke nem talált tárgyat ma­gának foglalkozásul. Szüntelen festmények és festők körül forgolódott, s ez a sok évi szemlé­lés, vizsgálódás mélyen hatott reá, s végre ő is az ecsethez nyúlt. Velasquez egyszer korábban jött műtermébe s ott látta Juant egy állvány előtt babrálva. A festés és rajz a legotrombább valami lehetett, mert Velasquez haraggal ta­­szija el a fiút. — Takarodjál Juan, — az ecset nem rabszolga kezébe való! A fiú ijedten húzódott vissza. —■ Ali mester, én olyan nagyon szeretnék festeni. — Mit?a grandok fiai közé ülni? Ej le nagyravágyó! mi akarsz lenni? Herrera, Cano, vagy ép Velasquez ? — Óh uram, — ha az lehetnék, — még­sem szűnném meg Velasquez rabszolgája ma­radni. — Ez különös, — tetszel nekem fiú, — hanem jobb, ha ilyesmiről nem álmodozol. El­készítetted festékeimet ? — Itt vannak — felelé sóhajtva a fiú. — S minek e tömérdek violaszin, — ot­romba gondolat, — hol járt az eszed ? — Uram, a biborbársony öltözethez kell, — semmi sem tünteti elő jobban a bársony ár­­nyéklatát, mint bíboron a violaszin ! — Ejnye fiú, — mily sokat tanultál már, — nem adnál nekem leczkéket ? — tévé hozzá kaczagva. — Oh bárcsak én vehetnék leczkéket ön­től jó uram — fohászkodék a gyerek, — tudom, felül­múlnám minden tanítványait ! — No ez már elbizakodás, — mondá Ve­lasquez, te kevély vagy Juan, talán, mert láttál dolgozni órákon át, azt hiszed, te is képes vagy arra szegény bohó Nem oly könnyen megy az ! — Tudom jó uram, — vága közbe a gye­rek s fekete arcza tűztől csilogott, — de szorga­lommal hamar elérném őket. Sokszor elnézem, hogy mily rosszul kevernek, mily ügyetlenül rakják föl festékeiket. Különösen a grandok ur- ,köz- és egyleti élet. A miskolczi kir. törvényszék bűnügyi osztályá­ban végtárgyalás alá vétetnek; 1887. január 7. Kopcsik János s társa hamis okirat készí­tés büntette; Spehordia Gyula s társai e. lopás büntette ; Kerék Zsuzsánna és társa e. gondat­lanságból okozott emberölés vétsége ; Belányi György s társa e. lopás büntette. január 12. Szűcs Sándor s társai e. rablás büntette ; Vladár Dániel s társa e. lopás büntette ; Dienes József e. súlyos testi sértés büntette; Bencsik József s tsai. e. lopás büntette ; Szeghő Zsig­­mond s tsai e. lopás büntette . január 13. Visnyai Zoltán e. csalás és sikkasztás ; Kiss Ferencz s tsai. e. lopás büntette; Molnár András e. szándékos ember­­ölés; Husenyicza György e. lopás büntette miatt indított bűnügy. Meghívó. A borsodmegyei gyermekóvó intézeteket terjesztő egyesület tagjait s a nevelésügy bará­tait tisztelettel kérem, hogy a folyó hó 9-én, dél­előtt féltizenegy órakor, az óvoda helyiségében tartandó közgyűlésen megjelenni szívesked­jenek. Miskolcz, 1887. január 4. özv. Szathmáry Király Pálné: A községi és körjegyzők figyel­mébe. Valamennyi kortársamat értesítem , hogy az általunk használt hivatalos nyomtatványok nagy részét az e végett múlt évi szeptember ha­vában ülésezett bizottság átnézte, s részben ki­javította, részben teljesen újból át­dolgozta. Ezen nyomtatványok mintái (melyek közt az ez idő szerint kivetendő összes megyei és községi pótadók — jegelőadók — közmunka összeírás kivetési és beszedési naplói, — iktató és posta­könyvek — települtek nyilvántartása, — marha, ló és sertéslevelek jegyzőkönyve stb. foglaltat­nak) a t. megyei közgyűlés által jóváhagyatván, a mélyen tisztelt alispán ur rendeletéből a me­gyei közig. kiadóhivatal által nyomdába adattak s kinyomatásuk jelenleg folyamatban van. Miután pedig az egyformaság tekintetéből s az ellenőrzés könnyebb gyakorolhassa végeit ezen nyomtatványoknak e megyeszerte kötelező használata van kimondva, s azok a nyomdai munka befejeztével, az illetékes járásbeli főszol­gabíró urak útján, minden község részére kellő számú példányokban megküldetni fognak, tehát e körülményt azon okból hozom köztudomásra nehogy a használaton kívül helyezendő régibb mintájú nyomtatványok megrendelése által köz­ségeinknek vagy önmagunknak fölösleges és ha­szon nélküli kiadást okozzunk. Netalán a félreértések kikerülése végett még azt látom szükségesnek megjegyezni, hogy ezen kötelező intézkedés a magán­ügyi nyomtat­ványok különböző nemeire ki nem terjed s azok önmagunk által s tetszésük szerinti alakban és

Next