Borsod - Miskolci Értesítő, 1889 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1889-01-03 / 1. szám

Ilyen időpont kiválóan az újév meg­nyílása erkölcsi lényünkben — ha ugyan nem feküsznek rajta a teljes fásultság és tökéletes romlottság megmohosodott kö­vei, — megmozdul ilyenkor valami, mely lázadást szít az önérdek, a kényelem, a haszon, lustaság és ki tudja, még miféle önző bűnök által lenyűgözött énünk el­len. Jótékony forradalom támad bennünk az ósdi megszokás valamennyi vétkei el­len s több-kevesebb erőre kap bennünk az erkölcsi önérzet s parancs­ szavakat diktál elénk, a­melyek szerint kellene in­téznünk szellemi és erkölcsi életünk ez­­utáni folyását. Igazság szerint tehát és a mi doc­­trinánk szerint a most megnyílt újév reg­gelén is olyan időnek kellett volna bekö­vetkezni, mely az embereket ily fogé­kony keblűekké tette légyen. Majd meg­lássuk ! Nem vagyunk annyira léleklá­­tók, hogy éppen most az 1889. év kez­detén egy különös zaklató szellem repü­lését hallanánk a levegőben. Tudjuk, hogy ez nem történhetik ; az emberek a régiek s az idő is a régi, legfelebb sáro­­sabb, mint máskor. De próba , szerencse. Azért egy újévi predicatio talán még­sem árt. Mi rajtunk nem fog múlni, hogy az olvasók szívéhez megtaláljuk az utat, mert a mi speciális társadalmi és politi­kai helyzetünket akarják érinteni, s a példa — úgy mondják — akkor a leg­­hathatósabb, ha magukból mentettük. Ha a mi szűkebb hazánk, szeretett városunk társadalmi életén végig tekin­tünk, úgy veszszük észre, — és ezt már régóta tapasztaljuk,­­ hogy ott állan­dóan uralkodik bizonyos nyüzsgő nyug­talanság és kényelmetlenség. Az ember­nek szobája négy fala közé kellene zár­kóznia, ha azt akarná, hogy e kényelmet­len érzés elől meneküljön. Egy divatos irány hízott mi nálunk kövérre, mely már-már uralg és kiszorít minden más s különösen nemesebb in­­tenziót. Ez azon közérzület, mely közöt­tünk mai napság az ál-erényeket emeli magasra ; mely a gazdag ember előtt emeli le a kalapot, nem pedig a te­hetség és a közérdek munkája előtt; mely a hatalmas és befolyásos embert tiszteli meg legédesebb mosolyával, neip pedig azt, kinek jótékony szive a társa­dalom bajaival együtt érez s annak javí­tásán munkálkodik is ; és tapsra készen áll keze olyan emberek felé, kik szellemi és erkölcsi ürességükben a felszínen úsz­kálnak s egy tanult játékos ügyességé­vel tudnak a hatalmasok és gazdagok kegyeiben balanczírozni. Ilyen az élet talán másutt is ? Le­het, de ez előttünk nem mentség. Tud­juk, hogy az önérdek leghasználhatóbb eszközével, a szolgalelkűséggel másutt is épen olyan kinézésűre festi a társa­dalmat, mint nálunk. Mindez erőszakos tény, mely arra kényszerít bennünket, hogy ezen körülményt helyes indokul fogadjuk el megnyugtatásunkra, de ben­nünket meg nem győzhet. Erkölcsi érzü­letünk mindig azt kérdezi nyugtalanul: miért van ez így ? És lehet, hogy az önérdek­ű haszon­lesés általános rugói nagy városokban egyenlővé tesznek minket más társadal­makkal, de mi azt gondoljuk, hogy egy speciális vonásban mégis különbözünk amazoktól. Nem hinné ugyanis az ember, hogy a divatnak, az emberi hibák legnyomo­­rultabbikának még a többi emberi gyarló­ságok is annyira alá vannak vetve nálunk. Jól van, hát hadd legyen elfogadható in­dok az önérdek s haszonlesés a gazda­gok és hatalmasok megmosol­ygására, de ezentúl ne tegyük azt más indokból s kü­lönösen ne tegyük azt divatból. Pedig ná­lunk ez a szokás. A ki nincs rászorulva, hogy gazdagokat tömjénezzen, a ki füg­getlen lehetne annyira, hogy nem kény­szerülne a befolyásos férfiak előszobáit nyitogatni, azok is ép úgy tömjéneznek és épen oly hódolattal nyúlnak a kilincs­hez, mint akik arra a létfentartás nagy harczában rá vannak szorulva. Miért? Mert divat ezt a gazdagot, vagy amazt a hatalmast tenyerünkön hordani, felke­resni, vele jó barátságban élni, asztalá­nál étkezni. De ennek a mi divatos hibánknak van még mélyebb árnyalata is. Lehet ugyan­is nálunk névre, állásra, tisztes­ségre, tehetségre teljesen egyforma két individuum, az egyiket, ha s­z­e­r­é­n­y anyagi helyzetében elhú­zódva hivatásának és kötelességének él, észre sem veszik, elfelejtik, sőt lealázó­­nak tartják a vele való érintkezést, mig a másikat fölemelik, akarata nélkül is kihozzák magányából, divatba veszik, vele parádéznak s minden lehető tisztes­séget elkövetnek rajta. Mert gazdag. Sőt ha gazdag, nem is kell társadalmi ál­lást elfoglalnia, nem kell tehetségesnek, becsületesnek, finom modorúnak lennie, mégis nagyobb tisztességben részesül, mint azok, kik szegénynek születtek. Sőt annál nagyobb tisztességben részesül, mennél gazdagabb. Ez a mérték. Ha nem volna sokszor annyira bosz­­szantó társadalmunk e fércz-izlése, sem­min sem lehetne oly jóízűen mosolyogni mint ezen, a­midőn a vagyon szerezhet csak belépő­jegyet a tisztesség csarno­kába! Barátságra, különböző előnyökre, egyéni kellemekre, sőt még az okosságra is ez ad már jogot! Hogyan lehet ez! Bizony sajnálkozhat a jó érzés az ilyen állapotokon és nyöghet a tisztult felfogás, mert eszményének szabadabb látkört­e zsarnokiasan lebilincselő teher alól nem nyithat. Ha volt tehát valaha valamely kor­szaknak átalakító hatása, ha volt befo­lyása az újévi hangulatnak az emberek erkölcsi érzületére, kívánjuk, hogy az le­gyen most. Nincs megvetendőbb lény a gyáva embernél, hátha még a gyáva em­ber szolgaiassága egy egész társadalom arc­ulatát bélyegzi! Legyen ez az új év erkölcsi megjob­­bulásunk új korszakának kezdete. Felvett thémánk másik oldalának felmutatásánál hál’ istennek tetszetősebb színekbe márthatjuk tollunkat. Nemze­tünk politikai érettségének kedvezőbb kinyomata bárhol sem található fel in­kább, mint városunkban és megyénkben. Pártszenvedélyek, kicsinykedő házalko­dások nem igen zavarják közéletünket. Egy czél látszik lebegni minden ember szeme előtt, s ez a közjó czélja. Ez irány megtartására oly közszellem fejlődött ki nálunk, mely egyelőre lehetetlenné tesz minden rész irán­yu változást s mely más vármegyéktől és városoktól,hol a hatalmi visszaélések egymást érik, előnyösen kü­lönböztet meg bennünket. Ezen dicséretes állapot tagadhatla­­nul egy művelt és jól fejlesztett közszellem érdeme , de lehetne-e ennek óvó hatását élveznünk, ha azok, kik köz- és politikai életünk vezetésére hivatvák, erőszakos­kodó jellemüek volnának, ha őket is nem a közjó vezérelné tetteikben s az egyéni becsületesség bélyegét nem hor­daná minden cselekedetük önmagán ? Hála az égnek, hogy megyénk és városunk érdekei felett ily szellemek őr­ködnek. Újévi kívánságunk az, hogy ez állapot maradandó legyen. A sülyedő társadalom. Ezzel a czímmel érdekes röpirat jelent meg Budapesten.*) Csupa olyan kérdésekkel fog­lalkozik, a­melyek mindenkit érdekelnek. Az ér­dekes röpirat szerzője Brennus-nak írja magát, s eszmemenete a következő: A magyar közélet terén az utóbbi időben sajátos tünetek észlelhetők. Az egész magyar köz­életből hiányzik a magasabb törekvés, mintha kiveszett volna belőle a korszerű haladás vágya, mintha kiveszett volna belőle a magasabb törek­vésekkel szemben való erkölcsi lendület. Évtize­dek óta nem történt a magyar nemzet életében olyan esemény, a­mely kifáraszthatta volna ere­jét, meglankaszthatta volna erélyét, és manapság mégis olyan tehetetlenség észlelhető minden irányban, hogy a vizsgálódó elme okvetlenül a tünetek után kutat, s meg is találja azokat. A minden téren, minden társadalmi kasztnál ta­pasztalható c­inizmus nem született magától, en­nek a csúnya betegségnek a csírája ott van a ma­gyar közélet legfelsőbb fórumán, a parla­mentben. Minden politikai animositás nélkül, men­ten minden politikai pártállástól, teljes tárgyila­gossággal tekintve a parlament működését, az ugyancsak szánalmas képet nyújt. Nincsen meg benne semmiféle magasabb, nemesebb aspirác­ió, sőt a frázis értékére sülyedt a parlamentben min­den, a­mi a hétköznapi dolgok, s tárgyalás alatt lévő javaslatok mathematikai bírálatán kívül esik. A vitákat csak a személyeskedések érikítik néha, de különben azok szerfölött unalmasak. A par­lamentben sohasem hangzik fel valamely maga­sabb eszme, a­mely lelkesedésre ragadhatná a nemzetet. De ha tenne is valaki üdvös kezdemé­nyezést, elfojtja a szigorú pártfegyelem, s a ha­talomra való rideg féltékenység. Teljesen illuzó­­riussá vált az elvi kapac­itáczió, mert az a pár­toknak egymással szemben való féltékenységénél fogva még a legaprólékosabb formaságokra is lehetetlen. A kormány roppant ereje s a hata­lom polczán való nagy szilárdsága mellett az el­lenzéki pártok összes szereplése meddő akadékos­kodássá válik, s így az ellenzék nem is opponál csak a látszatért, a­mi odavezet, hogy a parla­mentből kivész a parlamentáris lendület és élénk­ség. Másfelől a kormány hosszú állandósága mellett a hosszú időn át felszaporodott elégületlen, elemek, minthogy politikai irányváltozás soha ki nem engeszteli őket, már kitörést keresnek. Ez teremtette meg az antiszemitizmus vulkanikus kitörését, az teremti a nemzetiségek harczias túl­­kapásait, ez bomlasztja meg a társas élet terén a a különben egymáshoz tartozó elemek együttes munkálkodását. Az egyetlen eszme, melyet a parlament a nemzet körébe kidobott, az antisze­mitizmus volt; erre a konczra azután ráesett a tömeg. A parlamentben is megosztozott rajta szépen kormánypárt és ellenzék. A parlamentnek voltak még más jelszavai *) A sülyedő társadalom. Parlament, klérus, sajtó. Irta Brennus. Ára 30 kr. Singer és Wolfner bizománya.

Next