Borsod - Miskolci Értesítő, 1894 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1894-01-03 / 1. szám

az odaadással, mint saját szülöttjét szokta az ember. Kétségkívül haszon és előny a városra nézve, mert hiszen mégis csak a várost emeli, de sorsa amaz intézmény­nek nem az ő kezében lévén, fejleszté­sére is csak közvetlen folyhatván be, nem lehet feltűnő, ha létesítése érdekében a polgármester kezét-lábát el nem lárja. Mindezek mellett maga Borsod vár­­megye sem tartotta ezen kérdést sokáig a magáénak. A vármegye szegény. Ha valamire szüksége van, iszonyú töprengé­sek után tudja magát elhatározni, hogy magát megadóztassa. De még az nem minden; a megszavazott adót még ki is kell kunyerálni a belügyminisztertől, egy­szóval nagy küzdelmek után jut néhány garashoz. Egy vármegye a maga sze­génységében és nehézkes állapotában inkább megijed egy ajándékba kapott köz­­kórháztól mint megörül annak. Normális viszonyok között felőle el is éldegélhetne a kórház a maga régi rozzant viskójában, ha esetleg nem volna a vármegyének egy olyan alispánja, ki ambícziójának tartja, ha már egyszer rá van bízva, ezt a kérdést is tető alá juttatni. Csakhogy ő neki sok más, vármegyei szempontból sürgősebb és fontosabb dolga van s a mellett, hogy vala­mit tehessen, odaadó támogatására van szüksége a vármegye bizottságának, ami­ről tudjuk ismét, hogy nem fenékig tejfel, így aztán nem csoda, ha a kórház lassab­ban készül a luczaszékénél. Hiszen az igaz, hogy annyira va­gyunk már, hogy a terveket elkészíttet­tük, de hiszen ez a legkisebb kérdés volt mindig, a legfőbb az volt és az lesz ez­után is, hogy honnan szerezzük a pénzt. Nekünk alapos az aggodalmunk, hogy a kormány az állampénztárból vagy a napi­díjak, kívánt felemelése által nyújtson olyan segítséget, a­melylyel az építést megkezdhetnénk és befejezhetnénk. Ezen czikkel éppen arra akarjuk hangolni vármegyénk közönségét, hogy határozza el valahora magát ezen fon­tos közegészségügyi intézmény érdeké­ben saját édes pénztárához hozzá­nyúlni. Mert elvégre egy vármegye mél­tóságához nem egészen illő dolog úgy ál­lítani fel a tételt, hogyha a kormány meg­tagadja a kívánt segítséget, akkor a vár­megye egészen lemond az új kórház épí­téséről. A kérdés már annyira előrehaladt, hogy — nézetünk szerint — a vármegye vissza nem léphet, nemcsak a zászló be­csülete, fenntartása tekintetéből hanem a kórház imminens szüksége tekintetéből sem. Egy vármegyének ily czéllal szemben nem szabad visszariadnia — különösen a már megtett lépések után — 120 —150 ezer frtnyi kölcsön felvételétől sem, a­melyet különben maga a kórház még azon esetben is nagyobb részint törlesztene, ha mint említjnk, a kormány az ápolási dí­jak lényegesebb emelését nem engedé­lyezné. Egyébiránt lehet, hogy a kölcsönt a saját rizikójára nem is kellene felvennie, mert úgy fog történni minden, a­hogy a vármegye óhajtja, de arra az esetre, ha nem úgy történnék, fel kell hagynia az eddigi ingadozó magatartással, s el kell határoznia, hogy a kórházat más segít­sége nélkül, saját erejéből is fel fogja­­ építtetni. Tosei A. Talma és Garrick. Talmáról beszélik, hogy egy alkalommal a szökött gályarab előadására készült. Elindult a színházba, s annyira belemélyedt gondolataiba, hogy önkénytelen szerepével kezdett foglalkozni. Végig játszotta a darabot, s nem vette észre, hogy már a harmadik utc­án kiséri nyomról-nyomra valaki, a­ki kutató szemekkel lesi, vizsgálja min­den mozdulatát. Mikor szerepének végéhez jut, s a lánczai­­tól megszabadult gályarab menekülésével foglal­kozik, hirtelen háta mögé lép a titkos kisérő, s vállát megérintvén, halkan fülébe súgja : — A törvény nevében felszólítom, hogy kövessen ön. A művész meglepetve fordult hátra s ki­váncsi arczczal kérdezé : — Hát kicsoda én uram, s minő jogon merészel engem letartóztatni ?! Az idegen szótlanul nyitotta szét kabátját s a titkos rendőrök jelvényét mutatta. Talma csodálkozó tekintetet vetett reá, s a legnagyobb zavarral szótagolt : — De kérem, én egyáltalán nem értem a dolgot. Nekem színházba kell mennem , mert.. — Semmi erőszak, mert kénytelen lennék segítséget hívni, s beláthatja, hogy nem áll ér­dekében botrányt provokálni. — De ha igazolni tudom magam. . . — Azt végezze kérem a rendőrségnél. En­gem úgy sem tudna meggyőzni. A művész kelletlen arc­c­al nyugodott­­ bele sorsába s békén tűrte, hogy kísérője egész­­ bizalmasan karjába kapaszkodott.­­ Az ebadóról és ebtartásról szóló szabály­­rendelet 2-ik §­a értelmében köteles mindenki az előre közhírré teendő 8 napi határidőben a birtokában lévő ebeket, azok számának, minő­­­­ségének megjelölése mellett bejelenteni és a be-A rendőrségnél nem soká várakoztatták.­­ Pár percz múlva kinyílik az ajtó s a titkos kisérő­t int a rendőrnek, hogy vezessék be. A rendőrfőnök szobájába léptek. Az ablak mellett fekvő sarokasztalnál dolgozott a h­ef­ű irományaiba mélyedve jegyezgetett. Talma izga­­­­tottan lép az asztal elé s felindult hangon kér magyarázatot. —­ Hogyan szolgáltattam én okot kérem erre a zaklatásra ? A főnök feltekintett, meglepetve néz a művészre s nem fojthatta el ajkán az önkényte­len mosolyt. — Lecocq ur, még az Ön éles szeme is csalódik néha ! Sietve lép Talma elé, előzékenyen nyújtja feléje mind a két kezét. — Bocsánat, ezerszer bocsánat uram a vé­letlenül okozott kellemetlenségért, ön nagyon csalódott Lecocq úr, nagyon, személyesen van szerencsém ismerni ezt az urat. Talma lesújtó pillanatot vetett a kellemet­len kísérőre. Izgatott lelkének összes bosszúját beleöntötte ebbe a tekintetbe. — Igen, igen, ön ez alkalommal ügyetlen­­ volt, Lecocq úr ! — Akkor ön csak Talma lehet, — kiáltott­a fel diadalmasan a rendőr. — S hogyan tudja ön ezt ? kérdé megle­petve a művész. — Óh most már látok, világosan látok uram. Nemde ön az előadásra készült menni ? — Igen­— Ugye-e a szökött gályarabot játszák ? — Úgy van. — S öné a főszerep ? — Nos ? ! Mi összefüggése van a kérdések­nek az én elfogatásommal ? — Mindennek ön az oka Talma úr. Ön * Boldog új évet! Legyen e kívánság ez egyszer megtestesülő valóság! Legyen különösen most, mert nagy szüksége van rá mindnyájunknak. Szüksége van főként hazánknak, mely talán so­hasem állott még oly nagy, oly sól és oly fontos alkotások küszöbén. Szüksége van a békére, pol­gári egyetértésre, bölcsességre és hazaszeretetre. Akkor lesz boldog éve a hazának, ha mindez be­teljesül. Gazdasági tekintetben is ránk férne azon­ban egy jobb év, mint pl. volt a tavalyi. Magyar­­ország, hiába, még mindég az égésből lesi az ál­dást, eső és napfény alakjában. Akkor van bol­dog esztendőnk, ha e kettő kívánatos egymás­utánban követi egymást. Adja isten, hogy úgy legyen ! Szó sincs róla, hogy még sok más te­kintetben reánk ne férne egy jó esztendő, pl. hogy szükség ne volna egy kis társadalmi javu­lásra, az erkölcsök nagyobb egyszerűségére stb. de hát ne kívánjunk sokat egyszerre. Kívánjuk még, hogy adjon Isten erőt, egészséget hivatá­sunk, foglalkozásaink kellő teljesítésére és zárjuk be új évi jókivánataink sorát. * Újévi tisztelgések. A szokásos újévi üdvözleteket ez idén is tolmácsolták városunk főpolgármesterének a város hivatalnokai és sokan a városi képviselők közül. Az alispánnál —­ tá­volléte miatt — ez idén nem volt tisztelgés. A mindszenti parochián is számos üdvözlő jelent meg az új főúrnak üdvözletét mondani. Kun Bertalan és Zelenka Pálnál pedig az illető egy­­háztanács és egyházi hivatalnokok jelentek meg, kifejezendők hódolatukat és legjobb kivánatu­­kat. — A keresk­ és iparkamara beltagjai újév reggelén a kamarai helyiségben egybegyülvén, ott az iparos szakosztály alelnökét Pfliegler J. még engem is tévútra vezetett. Beismerem a té­vedést, csak arra vagyok büszke, hogy Talma csa­lt meg. — Egyáltalán nem értem az ön sajátságos eszejárását, ha csak . . . — Talma úr, — szólt komolyan a rendőr — máskor ne tessék szerepét az utczán próbál­gatni. A művész csodálkozó tekintetet vetett reá. — Igen, igen ! Az ön megjelenésének bi­zonytalansága, és külső magatartásának zavara az első pillanatban felébresztette gyanúmat. Végkép megerősítette azt egy önkénytelen testmozdula­tával. Emlékezik ön, midőn a Rue st. Roch-ból a Rue st. Honoré-ba befordult ? ön ballábának merev tartásával önkénytelen elárulta a bagnót. A gályarabok megszokták a tánczon a kölönctőt, s ha esetleg megszöknek, épen úgy húzzák ma­guk után ballábukat, mint ön húzta ott a rácsos sarok­ház előtt. A művész arcza hirtelen kiderült s melegen szorította meg a rendőr kezét. — Úgy tekintem a dolgot, mint a legszebb appelesi kritikát, mely teljes önbizalomra jogosít. De azt hiszem, az utc­án is bátran játszhatom a jövőben szerepeimet, mert öntől nem kell fél­nem többé , több Lecocq pedig Párisban nincs. Ha úgy tetszik, karját uram! Nézze végig leg­alább az előadást. A darabban Talma művészete remekelt. A közönség el volt ragadtatva. Csak Lecocq húzta meg magát csendesen a színház oszlopcsarnoka előtt s midőn a művész kocsija elrobogott előtte, bekiáltott a nyitott ablakon : — Úgy tetszik, mintha a lábcsusztatása a Rue­st. Honoréban jobban sikerült volna ! (Vége köv.) (Köz- és egyleti élet. Felhívás, jelentést — lakásának pontos megjelölése mel­lett, sajátkezüleg aláírni. — Az ide vonatkozó űrlappal az érdekeltek hivatalból láttatnak el. Az összeírás kezdetét veszi 1894. év jan. hó 2-án és berekesztetik január hó 10-én. Miről Miskolcz város közönsége azon fel­hívással értesittetik, hogy ezen határidőn belől a birtokában lévő ebeket bejelenteni el ne mulasz­­sza, mivel ezen mulasztás a szabályrendelet ér­telmében szigorúan fog büntettetni. Miskolcz, 1893. deczember 30. Lukács, rfőkapitány, helybeli és vegyes hírek.

Next