Brassói Lapok, 1935. szeptember (41. évfolyam, 199-224. szám)

1935-09-01 / 199. szám

JÜS1C04 I*-e ji. * 4*Q'i9*1 \ c^'6r.«^oy i»4>«#^NÄ'>®s».«/“ i *§**•*«• -in«?**#»* L(M)9MP>' ■ ' í **• *f®tSÉE XL­. évfolyam "***" . Főszerkesztő: Vasárnap 199 szám. Szele Béla dr. 1935. évi szeptember . ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Belföldre:­ havonként 66 lej, kézbesítéssel 74 lej, ugyanez Brasov­ban 10 lej. — Külföldre: negyedévenként 300 lej. Magyarországra: negyedévenként 12 pengő. — HIR­DETÉSEK dija hirdetési oldalon 5 lej, páros (bal) szövegoldalon 5.50 lej, páratlan (jobb)­­szövegoldalon 6 lej négyzetcentiméterenkénti Hirdetési díjak előre fizetendőit. Szerkesztőség és ki­adóhivatal: Brașov, Str. Regele Carol 56—56. Telefonszámok: kiadóhivatal 82., szerkesztős­ég 83. Eszmél a többség is! Írta: Kacsó Sándor Lapunk belsejében egy ismertető, vagy inkább beszámoló cikket talál az olvasó arról a mozgalomról, amely a harci kész­séget jelző „Népfront“ nevet találta jó­nak politikai célja megjelöléséül, belső tartalmát tekintve pedig az emberi sza­badságjogok védelméért feszül szembe azzal a fasiszta áramlattal, amely a poli­tikai emberiességet és a társadal­mi emberséget legalább két évszá­zaddal veti vissza a természtes és szük­ségszerű fejlődés útjának jelenlegi állo­máshelyéről. Nagy, messzehangzó és jól­­hangzó román nevek jelentkeznek ennek a mozgalomnak a kovászaiként s az eddi­gi megnyilatkozások mind arra utalnak, hogy a meginduló és általunk is nagyon- nagyon szükségesnek ítélt harcból részt kínálnak nekünk, a kisebbségeknek is. Részt kínálnak abból a védekező harcból, amelynek üdvös eredményei: a nehezen megszerzett emberi szabadságjogoknak megmentése, megtartása, megszilárdítá­sa és kiterjesztése, a kisebbségek javára ma már nem erkölcsi vagyontöbbletet je­lent, hanem magát az életlehetőséget. Még világosabb megfogalmazással: • azzal az árasd­attal szemben, amely a szélsősége­sen jobboldali román politikai fronton aggasztóan duzzad a kormányhatalom fe­lé s amely a jelenlegi kormányzati tevé­­kenykedésben is egyre veszedelmesebben érvényesül a kisebbségek rovására, való­ban alig van más védekezési lehetőség, mint a romániai demokratikus erőkhöz való hangos fellebbezés, segélykiáltás. A romániai kisebbségi magyar sajtó részéről nem egy­szer történt meg ez máris. Nem egyszer panaszoltuk fel kese­rűen, hogy nem látjuk a román közvéle­ményben azokat az erős és tiszta egyéni­ségeket, s nem halljuk azokat az erős és tiszta hangokat, amelyek annak idején a magyar közvéleményben igenis jelent­keztek az akkori román kisebbség védel­mére. A demokratikus erők összehozására és közös arcvonalba való állítására is fel­támadt bennünk a vágy nem egyszer- Nem tagadhatjuk meg tehát magunkat és meggyőződésünket most, amikor — úgy látszik — segélykiáltozásunk nem hang­zik el visszhangtalanul a kisebbségi tö­meg hegyoldalin, s nem tudjuk, nem is akarjuk eltitkolni örömteli lelki megrez­­dülésünket arra a hírre, hogy végre je­lentkezni kezdettek a többségi népből azok a tiszta és haladó gondolkozású emberek, akiknek a hiányát eddig felpa­naszoltuk. Mindaz, amit ezek az emberek mondanak, szükségszerűen és érthetően visszazengenek bennünk. Hinni és re­mélni akarjuk, hogy ez az együttzengés nemcsak eszmeileg értékes nekik, hanem értékesíteni is tudják célkitűzéseik meg­valósítása érdekében. Tudjuk, hogy egy harci készséggel ala­kuló mozgalom felé nagyon óvatosaknak látszó mondatok ezek. A kezdeményezést azonban,­ amely ezeket a mondatokat most már kötelességszerűen kiváltotta belőlünk, nagy horderejűnek látjuk és. Ítéljük, talán történelmi jelentőségű lesz. Ilyen felelősségteljes pillanatokban az óvatosság, bölcseség, s nem félő vissza­húzódás. Mi akár egyedeinkben, akár tö­megeinken keresztül, csak mint kisebbsé­­gek jelentkezhetünk bármilyen politikai célkitűzésű román mozgalom felé. Kisebb­ségi helyezésben pedig kötelesség és lel­­kiismeret kérdése az óvatos meggondolás. Ez a mozgalom is, mint minden más tár­sadalmi erőket mozgató és alakító moz­­galom, ebben az országban csak akkor válhatik azzá, amit céloz, ha a román tö­megekben érik ki tökéletesen. A mi együttérzésünk — sajnos — nem jelent még együttműködést i is, helyeseb­­ben: nem hasznosítható politikai erő té­nyezőként. A gyakorlatban mindig döntő súllyal érvényesülnek az adottságok.Ezek az adottságok, kisebbségi létünk adottságai, a jelen pillanatban mindkét oldalon annyit engedélyeznek csak, hogy a mozgalomnak megadjuk a kisebb­ségi társadalom rokonszenvét, együttérzé­sét, sőt együttzengését. Ezt letagadni, vagy elhallgatni botorság volna, és nem volna ízléses sem, hiszen mi kívántuk, mi óhajtottuk. Politikai erőtényezőként kí­nálni azonban ezt az érzést nagyképűség volna. J és nem is fogadhatják politikai erőtényezőként a mozgalom megindítói sem, mert a román tömegekben — most még legalább — nem rokonszenvet, ha­nem talán — ellenszenvet aratnának vele. A meghirdetett gondolat diadalmas fel­­szárnyalását a román tömegeken keresz­tül kell lehetővé tenni és biztosítani. Ez nem a mi feladatunk, mert nincsenek er­re lehetőségeink. Lehetőségünk csak arra van, hogy teljesen átértve a mozgalom belső politikai, sőt világpolitikai mellék­­zöngéit is, a magunk jól felfogott érdeké­ben belsőleg, magunk között és önma­gunkban felkészüljünk a becsületes test­őri­s emberi hasonulására annak az állan­dó, mindigvaló hangoztatásával, hogy csak az emberi jogok legteljesebb és leg­becsületesebb érvényesítése teremthet eb­ben az országban olyan államéletet, mely­ben mi, kisebbségiek, jól érezzük magun­kat s az ország szerves részeivé válhatunk A mi feladatunk az, hogy érvelési lehető­séget nyújtsunk ott, ahol a mozgalomnak erre szüksége van s ahol az ilyen érv po­litikai tényező. Mert igaz, elképzelhető volna az is, hogy a kisebbségi magyarság minden politikai erejével és tömegével ehez a mozgalomhoz kösse b­e magát, s vele arassa le a maga diadalát is, vagy vele bukjon. Elképzelhető ez, de ki vállalhat­ná a felelősséget közülünk ezért a min­dent egy kártyára való feltevésért? S vár­jon, hasznos volna-e ez az elkeseredett harci kiállás magának a mozgalomnak, amelynek taktikailag kivédhetetlen mel­­lékízt adna a mi kisebbségi hangoskodá­sunk? Hisszük, hogy eljön az az idő, amikor a társadalmi együttérzés az ország belső politikai életben is erőtényező lehet. Re­ményt nyújt erre nekünk éppen az a harc, amely most a Népfront kialakulá­sával indulni készül az egyre szétterpesz­­kedőbb hazai fasizmus ellen s amelyet mi meleg rokonszenvvel s társadalmi együtt­érzéssel figyelhetünk, mert a haladásért, az emberi jogok védelméért, tehát ér­tünk is történik s győzelme a miénk is lesz, mert az egész emberiségé lesz. Astrid királynő holtteste Brüsszelbe érkezett U.i Lipót király, akin erőt vett a teljes idegösszeroppanás, megtiltotta, hogy a Vier­­waldstätti tóból kiemelt gépkocsit lefényképezzék — Most már kétséget kizáróan meg lehet állapítani, hogy tásképpen történt a borzalmas szerencsétlenség — A belga királyi házban — rövid időn belül - ez a negyedik halálos szerencsétlenség Brüsszel, augusztus 37- A belga királyi pár autószerencsétlen­ségéről érkező újabb részletek tisztázzák a baleset okát. kiderült, hogy a király autóját tisztes távolból egy másik gépkoc­­­esit követte, amelyben egy svájci rendőr-­­ tiszt ült. Ez a rendőrtiszt elmeséllte, hogy­­ tisztán látta, amiint Astrid királynő térké­pén mutatott valamit az autót vezető ki­rálynak, aki áthajolt a kormánykeréken és közelről nézte azt a pontot, amelyet felesége neki mutatott. Ekkor történt a szerencsétlenség. Az autó megingott, és könyedén érintette az utat szegélyező korlátfalat. Ebebn a pil­­­­lanatban a király elvesztette a kocsi fe­­­­letti biztonságát. III. Lipót mégegyszer megkísérelte, hogy a gépet egyenesbe hozza, de ez nem sikerült és a katasztrófa pillanatok alatt bekövetkezett. Az út mellett ugyanis egy lejtős domb­oldal volt, amelyen szerteszéjjel, mintegy tíz fa állott. A lejtőn lerohant a gép és nekiütődöt az egyik fának. Az ütés ereje kidobta a királynőt a kocsiból, aki egy másik fának esett, mégpedig oly szeren­csétlenül, hogy koponyaalapi törést szen­vedett. A királynő kirepülése után az autó még tovább csúszott a lejtés után. A ki­rály ekkor ki akart ugrani a kocsiból, de beleakadt a felhágóba és ahelyett, hogy simán földet ért volna, kizuhant. Mihelyt a király földet ért, felugrott , abba az irányba szaladt, ahol felesége a kocsiból kiesett. A gép természetesen a tóparton tovább zuhant lefelé, míg el nem érte a Vier­­waldstadti tavat, amelybe beleesett. A tó­ban a soffőr nagy nehezen kinyitotta a kocsi ajtaját, kimászott és úszva a part felé igyekezett. Ez sem volt könyv mű­velet, mert — amint most kiderül — esés közben a soffőrnek eltörött a térdkalácsa, és törött térddel kellett neki a tópartig vergődnie. Mire a soffőr odaért, ahol Asitrid ki­rálynő a kocsiból kiesett, a királynő már nem élt. A soffőr elmondja, hogy a ki­rálynő férje karjaiban halt meg. Leigazoltatják a gépkocsit és a királyt A szerencsétlenség lefolyása tehát — mint a fentiekből látható — most már egészen világos. Az egyetlen zavaros pont még az, amely elmeséli, hogy mi­képpen igazoltatták le a svájci hatóságok a gépkocsit és a királyt. E jelentés sze­rint ugyanis még egy rendőrtiszt szere­pelt a szerencsétlen­ségnek, aki néhány perccel a katasztrófa megtörténte után a helyszínére érkezett. Arról, hogy vélet­lenül került-e oda ez a rendőrtiszt, avagy az országúton áthaladó autók jelentése alapján ment oda, nincsenek adataink- Ez a rendőrtiszt mindenekelőtt arra volt ki­váncsi, hogy kié a kocsi és ki volt az autó vezetője. A rendőrtiszt a királyt az országút melletti mezőn találta meg. A király fel és alá járkált, egészen bódult és zavart­­ volt és az ijedtségtől és megrázkódtatás­­­­­ól jóformán beszélni sem tudott. Mikor­­ a rendőrtiszt, akit Roggnak hívtak, a ki­rály személyi adatai iránt érdeklődött, III. Lipót azt válaszolta, hogy útlevele benn van a gépkocsi táskájában. A rendőrtiszt átkutatta a gépkocsit (?) amelyben mindössze egy tagsági igazol­ványt talált. Az igazolványt a Schweize­rischer Alpenklub „Pilátus“ osztálya állí­totta ki, De Iihys gróf névre szólott. A rendőrtiszt ekkor telefonon kérdést inté­zett a klubhoz és megkérdezte, hogy való­ban a klub adta-e ki ezt az igazolványt és további felvilágosítást kért atekintet­­ben, hogy voltaképpen ki is ez a gróf. Az Alpenklub rémülten közölte a rendőr­tiszttel, hogy a tagsági igazolvány álnév­re szól és hogy annak birtokosa 111. Lipót király és felesége, Astrid királynő. Ebben a jelentésben az az érthetetlen, hogy miképpen találhatta meg a rendőr­­tiszt a király iratait olyan könnyen , mikor azok a gépkocsiban voltak, amely akkor már a Vierwaldstatti tóban úszott. Ha pedig a kisérő autóban voltak az ira­tok, amelyben egy svájci rendőrtiszt uta­zott, akkor miért kellett ennek a Rogg nevű rendőrtisztnek az Alpenklubba te­lefonálni, hiszen kollegája az utas szemé­­lyét illetőleg pontos információt adha­tott? Megindul a halotti menet A rendőrtiszt egyébként a környéken titokban tartotta, hogy kik voltak a gép­kocsi utasai, s még a küsnachti községi elöljáróság tagjainak sem mondották meg, hogy ki az a hölgy, aki a katasztró­fánál életét vesztette-Miután a helyszínen megjelent rendőri közegek a szerencsétlenség színhelyét le­zárták és kordonnal vették körül, hogy a megtörtént hivatalos jellegű vizsgálatig az autó nyomait az érdeklődők lépésen be ne taposhassák, megindult a halotti me­net. Gépkocsira emelték a királynő holt­testét és beszállították Luzernbe, ahol a Hassi Horn villában ravatalozták fel. A király egész délután egy percre sem távozott el a ravatal mellől. Van Leeland belga miniszterelnök megérkezéséig a ra­vatal mellett térdelt a király s időnként sirógörcsöket kapott. Később is a ravatalhoz nem engedtek be senki mást, mint a repülőgépen meg­érkezett miniszterelnököt, a király titká­rát és Belgium berni követét. A király állapota a tegnap délután még aggasztó volt. Előbb arra gondoltak, hogy belső vérzése van, de az orvosi vizsgálat megállapította, hogy lényegtelen karcolá­sokon kívül nincs semmi komolyabb baja Mindössze — érthetően — lelkileg om­lott össze, amit egyrészt az ijedtség, más­részt a lelki fájdalom okozott.

Next