Brassói Lapok, 1937. április (43. évfolyam, 54-78. szám)

1937-04-04 / 57. szám

12. oldall.­e. METAMORPHOSIS TRANSYLVANIAE * Körülbelül 18—20 év elmúltával érkezik el az a lélektani pillanat, amikor vala­mely nép életében egy sorsdöntő jelentő­ségű esemény az első­­történelmi távlat nézőpontjába kerül. Ilyenkor már hig­gadtan mérlegelhetjük a torlódó esemé­nyeket, elmúlt a szenzáció láza, de a szemtanú még élénken emlékszik arra, mi, hogyan történt. A múló idő megrögzítette az eleinte zavaros képeket, kialakult az új helyzet rajza és az évek tapasztalatai megtisztították tekintetünket. Ebben a szerencsés pszichológiai pillanatban ker­­ült a könyvpiacra a „Metamorphosis Transy­l­van­iae ”, amely Győri Illés István szerkesztésében Clujon, az Új Transilva­­nia folyóirat kiadásában jelent meg. Az új könyv, amely Transilvania történelmi átalakulását ismerteti, már tárgyánál fog­va is nagy feltűnést keltett nemcsak az itt élő magyarság körében, hanem a román sajtó s a hivatalos körök, valamint a ha­táron túli magyarság is nagy érdeklődés­sel fogadta ezt az első, rendszerbe foglalt adatgyűjteményt, amely két nép életének fordulópontját jelentő eseményekről szá­mol be szinte drámai erővel. Győri Illés István, a jószemű szerkesztő figyelme ki­terjed a közélet minden részére, amikor a nagy átalakulás fázisait könyvében ösz­­szefoglalja. Ugyancsak szerkesztői képes­ségeit dicséri, hogy munkatársait Transil­­vania legkiválóbb közírói és újságírói kö­zül választotta ki. Hivatott tollak írják meg a nagy átalakulás történetét. Egy pillantás a könyv tartalomjegyzékén meg­győz bennünket arról, hogy a „Meta­morphosis Transylvaniae“­ színvonalas, ér­dekes és értékes munka. Az előszót, vala­mint az átalakulás politikai történetét ma­ga a szerkesztő, Győri Illés István írta, a társadalom átalakulását Turnovszky Sán­dor dr., a sajtóét Mikes Imre, az iroda­lomét Gaál Gábor, a képzőművészetét Kő­műves Lajos, a színjátszásét Janovics Je­nő dr., a jogszolgáltatásét Szegő Imre dr., a közgazdaságét Gyárfás Endre, a sport­életét Karádi Nagy Lajos ismertette. Az egyes városok metamorfózisát az illető város reprezentáns újságírója mutatta be színesen, eleven képekben. Cluj átala­kulását Szász Endre, Oradeáét Tabéry Géza, Timisoara­ét Kálót­ai Gábor, Aradét Károly Sándor, Brasovét Pogány Marcell, Târgu-Muzesét Benczel Béla, Satum­areét Baradlai László írta meg kitűnően. A transilvaniai kisvárosok metamorfózisának hangulatos leírása Gárdos Sándor cikke, míg az Ókirályságba szakadt magyarok helyzetéről Kukassy Endre ír mesteri kézre valló ismertetést. A mű egyetlen hibája, hogy a 18 év „történelmi távlata” itt-ott még nem bizo­nyult elegendő időnek az elfogultság tel­jes kiirtására. Egy-két helyen nem tudta teljesen megőrizni azt a szigorú tárgyila­gosságot, mely pedig elengedhetetlen kel­léke az adatszolgáltató célzatú munkáknak. Áll ez különösen a színjátszás mai hely­zetét ismertető részre, amely elfogultan állítja be Kádár Imre szereplését, de megnyilatkozik ez az egyoldalúság a tran­­silvaniai irodalmat és sajtót taglaló érte­kezésekben is. Ettől eltekintve hézagpót­ló és minden elismerést megérdemlő mun­kát végzett Győri Illés István a Meta­morphosis Transylvaniae kiadásával. A nagy érdeklődést keltő könyv — amint étesülünk — rövidesen a magyarországi könyvpiacon is megjelenik. Úgy a román, mint a magyarországi sajtó máris felfi­gyelt Győri Illés István könyvére ,ame­lyet hasábos cikkekben méltat.­ ­- Cooperativa ViticoSa „D20S1GANJI“ Diósig, Jud. Bih­or, darabonkint 2.é­lejES árban ajánlja garantált mi­nőségű különféle fajú szérbollványait. Árjegyzései kívánatra dijmentesen küld. CHAMBERLAIN MEGHALT, ÉLJEN CHAMBERLAIN! Egy család karrierje a suszter széktől a térdszalagrendig Írta: SUPKA GÉZA A Chamberlain név a közelmúlt na­pokban kétszer is végigzizzent a világ­sajtó táviró vonalain: előbb Baldwin mi­niszterelnök hivatalos nyilatkozata for­májában, hogy a májusi királykoronázás után lemond s a maga helyébe Neville Chamberlaint ajánlja majd a királynak; majd pedig nyomon követte ezt a hírt a másik híradás, hogy Nevillenek hat év­vel idősebb mostohabátyja, Sir Austen Chamberlain, egy reumaroham következ­tében hirtelen elhunyt. Napjaink világpolitikai helyzetére nem tudnánk sziimbólikusabb eseményt el­képzelni, mint ezt a kettős híradást. Sir Austen, aki negyven év óta majd minden angol kabinetnek tagja volt, csak éppen a világháborút előkészítő években, 1905- től 1915-ig nem volt miniszter s aki a vi­lágháború után magára vállalta a Locar­­nóhoz vezető út rögös golgotáját, amiért aztán megkapta a Nobel-békedíjat. Sir Austen visszahozhatatlanul elvonult az örök Locarnóba s helyette — mint VIII. Edward trónlemondásának első, beszédes következménye — Neville Chamberlain veszi át Anglia politikai irányítását, az a Neville, aki 40 éves koráig tudni sem akart politikáról, de akkor — a keletat­­rikai angol gyarmatpolitika megalakulá­sa idején — egyszerre teljes energiájával beleveti magát a politikai életbe, hogy Anglia s az angol Empire nagyságának megvédéséért a a még nagyobb angol jö­­vendő kiépítéséért harcoljon s ha kell, la­zítson. A Népszövetségen keresztüll megterem­tendő világbéke gondolatának Chamber­lainje meghalt s a könyörtelenül imper­rialista célkitűzésű Chamberlain veszi át pár hét múltán a hatalom gyeplőit, ha ugyan már a VIII. Edward félreszorításá­ra irányuló mozgalom mögött is nem ai­­ befolyását kell felismernünk... Az angol kispolgárság átalakulása az indusztrializmus következtében A Chamberlain név több, mint hat év­tizede uralkodik az angol politikai élet­ben. Ha Galsworthy „Forsyte Saga“-já­­ban az angol polgári osztály tündöklésé­nek és csendes elmúlásának nyugodt rit­­mikájú eposzát írta meg, a Chamberlain­­család történészére viszont az a feladat várakozik, hogy egy izgalmas lendületű rapszódiában az anol harmadik rendnek az állami élet csúcsaira való feltörését ír­ja meg. Mert a Chamberlainek a londoni City nagy tűzvésze idején, 1666-ban ugyan már szerepelnek, de csak mint egyszerű cipészmesteremberek s a „nagy Joe“. Austennek és Nevillenek 1835-ben született apja, gyerekkorában még a há­romlábú suszterszéken csücsült és tanulta ki ősei mesterségét, hogy aztán később egy birminghami csavargyárat vásároljon meg s annak pénztárkönyveit vezetgesse egy sötét, gázvilágítású irodában. Joe ares kiirtását követeli, saját bőrén élte át az angol háziiparnak indusztrializálódását, mint ahogy ké­sőbb a saját lelkén szűrte keresztül azt a nagy viktoriánus folyamatot, amely a little England-től, a kisebb Angliától a British Commonwealth-ig, az angol vi­­lágirodalomig vezette az angol polgárság szemhatárát. Az öreg Joe politikai pályafutásában talán következetlenségnek lehetne fel­rónunk, hogy negyvenéves korában, ami­kor kétesztendei birminghami polgármes­­terkedése után egyszeriben teli vitorlával evez be a politikába, mint vad radikális forradalmár robban be az alsóházba: mindjárt első beszédeiben a Lordok Há­zának eltörlését, az angol állami egyház megszüntetését és— nem is földreformot, hanem — minden földmonopólium gyöke­rét eladta, hogy valaha is kísértésbe­n­ jöhessen, hogy magánérdekeit összeté­vessze a köz érdekével. Aztán akkor az egykori radikális néptribunus indította el a búr háborút, az ő tudtával nyomták el a búr népet s az ő vezetése alatt épült­­ a nagy délafrikai angol birodalom. „Könnyebb dolog egy híres fiú apjának mint egy híres apa fiának lenni“ — só­hajtotta el egyszer magát nagyobbik fia Austen Chamberlain, akit apja már a legtorább angol hagyományok szerint Cambridge-ben, Oxfordban neveltetett , aki talán már monoklival a szemén szüle­tett. Austen, a nagy apai név­nyomása alatt, jó ideig csak mint Joe kópiája 9WH repel nemcsak külsejében (őt sem látn soha virág nélkül a gomblyukában), hanem politikájában is. Imperialista, védőváma eleinte, mint az apja. De aztán az apa pontosan egy hónappal a világháború ki­törése előtt meghal s nem láthatja már hova, minő szakadék felé vitte hazáját a jingóizmus, az imperializmus. De itt ma­rad Austen, aki rémülten látja a világ­katasztrófát s ettől fogva tudatosan a bé­kepolitika mellé szegődik. S amikor a nyugati hatalmak és Németország között megteremti a biztonsági paktumot, akkor megkapja a legnagyobb angol rendjelet amelyet eddig polgári származású ember még alig kapott meg: a térdszalagrendet Az egykori suszterinas fia odakerült e többi rendtag közé, akiknek — az alapí­tási okirat szerint — legalább hat nemel­ést kell kimutatniok! A HARMADIK CHAMBERLAIN FENYEGETÉSE Apja politikai doktrínájából leginkább ezt az elvet vette át: „Számomra nincs tegnap s nem hordok viselt ruhát. Nem vagyok sem a mások elméleteinek, sem a magam múltjának rabszolgája.“ Sir Aus­ten is aznap, amikor belátta, hogy a búr rápatriotizmus csak árthat Angliának minden pártpolitikai aggodalmaskodó­­nélkül áttért a béke politikájára s nem törődött sem saját pártjának tagjaival, de még a saját öccse nézeteivel sem. Ment a maga utján, a józan, vagy inkább kijéz®­­nult angol polgár commonsense-ével a lel­kében. S nem tudom, vájjon hirtelen el­hunytéban nem volt-e valamelyes része annak az izgalomnak is, amikor megtud­ta, hogy néhány hét múlva az öccse veszi át az angol sors dirigálását. Aki már most is, mint pénzügyminiszter, keresztülhaj­­szolta — nyomban Wili. Edward lemon­dása után — a nagy, agresszív flottaprog­ramot, az angol impériumnak fennállása óta legsúlyosabb fenyegetését mindenkivel szemben, aki kétségbe merné vonni Ang­lia előjogát, hogy a tengereken ő az úr „Britannia rules the mancs/** i­sziszterszéktől a Gladstone miniszterelnök, a patricius­­ivadék, riadtan néz­te az ifjú titán vesze­delmes égálását, csak Disraeli, az okos zsidóivadék, aki szintén alulról tolódott fel a gőgös toryk közé, tudta, hogy a ha­sonló forradalmárok lelke mélyén ott ku­porog egy-egy kis arisztokrata, főként, ha angol emberről van szó. S tíz év sem telt bele, Joe egy könnyed fordulattal cserbenhagyta a „baloldali“ Gladstone-t, akinek pedig minisztere is volt s minden különösebb indokolás nélkül átnyergelt a „jobb“ oldalra, a torykhoz, az imperiális­ miniszteri fotosig­ ­ákhoz. (Körülbelül ezzel egyidőben esett meg Magyarországon is egy ilyen feltűnő átnyergelés: Tisza Kálmán­ áttérése a füg­getlenségi politikától a krigyezéses esz­mékhez,­­ a hatalom elérése kedvéért.) S ettől fogva Joe-t nem lehetett másként látni, mint orchideával a gomblyukában és monoklival a szemén. Elég hamar meg­futotta az utat a diklcstől a monokliig, a radikalizmustól a konzervativizmusig. De azt viszont meg kell hagyni, hogy ezt a változást nem anyagi érdekb­ől vitte vég­hez- amikor a politikai pályára tért, gyá- FRANCIÁK — PETŐFIRŐL A pirisi „La tribune des Nations“ nagy cikket közöl Petőfi Sándorról Mario Roustan szenátor, volt közoktatásügyi miniszter tollából. A Tribune des Nations a diplomáciai világ lapja, így a volt miniszter cikke kettős dicsőséget jelent a magyar iroda­lom és Petőfi számára. Roustan cikké­nek címe: „Petőfi Sándor, a forradalmi költő s a nemzeti hős‘‘. A volt közokta­tásügyi miniszter már több ízben foglal­kozott a Petőfi-kérdéssel a francia lapok hasábjain és most új vonásokat fedezett fel Petőfi költői arculatán Illyés Gyula nemrégiben megjelent Petőfi életrajza nyomán, amelynek vezető szempontjait a „Nouvella Revue de Hongrie“ című lapból ismerte meg. Mario Roustan cik­kében van néhány félreértés, mely csak­is arra vezethető vissza, hogy Illyés köny­vét a magyar nyelv ismerete h­­íján nem olvashatta eredetiben. Mario Rous­tan ugyanis azt írja, hogy a közhit ed­dig szegény ember fiának tekintette Pe­tőfi Sándort és ebből magyarázza prole­tárköltői mivoltát. „Most már tisztázó­dott, hogy Petőfi apja jómódú ember volt, aki csak később ment tönkre és Pe­tőfi forradalmisága voltaképpen polgári forradalmiság volt, amely az akkori if­júság általános szellemi légkörében szü­letett meg.‘‘ Ez a szembeállítás: szegény­­ember-proletárköltő, jómódú­ ember­p­olgári forradalmár — kissé mechani­­usnak, túlzottan „materialistának“ lát­szik, különösen Petőfi esetében. Petőfi Sándort senki sem nevezi, vagy tartja „proletárköltőnek“, legalább is olyan ér­telemben,­ mint ahogy ezt a kifejezést ma használni szokták. Petőfi forradalmi­sága valóban „polgári" forradalmiság volt, nem a „fraorgeois“-é, hanem a „citoyen“-é, oly forradalmiság, mint Pe­tőfi eszményképeié, a Marátoké és Ro­­bespierreké. Mario Roustan egyébként nagyon helyesen mutat rá arra a szelle­mi rokonságra, mely Petőfi és a frania forradalmi szellem között fennáll: „Franciaország büszke arra a magyar költőre —­ írja —, akinek szellemiségét mi rokonságra, mely Petőfi és a francia szellem alkotásai termékenyítették meg"­ 1937. április

Next