Brassói Lapok, 1937. április (43. évfolyam, 54-78. szám)
1937-04-04 / 57. szám
12. oldall.e. METAMORPHOSIS TRANSYLVANIAE * Körülbelül 18—20 év elmúltával érkezik el az a lélektani pillanat, amikor valamely nép életében egy sorsdöntő jelentőségű esemény az elsőtörténelmi távlat nézőpontjába kerül. Ilyenkor már higgadtan mérlegelhetjük a torlódó eseményeket, elmúlt a szenzáció láza, de a szemtanú még élénken emlékszik arra, mi, hogyan történt. A múló idő megrögzítette az eleinte zavaros képeket, kialakult az új helyzet rajza és az évek tapasztalatai megtisztították tekintetünket. Ebben a szerencsés pszichológiai pillanatban került a könyvpiacra a „Metamorphosis Transylvaniae ”, amely Győri Illés István szerkesztésében Clujon, az Új Transilvania folyóirat kiadásában jelent meg. Az új könyv, amely Transilvania történelmi átalakulását ismerteti, már tárgyánál fogva is nagy feltűnést keltett nemcsak az itt élő magyarság körében, hanem a román sajtó s a hivatalos körök, valamint a határon túli magyarság is nagy érdeklődéssel fogadta ezt az első, rendszerbe foglalt adatgyűjteményt, amely két nép életének fordulópontját jelentő eseményekről számol be szinte drámai erővel. Győri Illés István, a jószemű szerkesztő figyelme kiterjed a közélet minden részére, amikor a nagy átalakulás fázisait könyvében öszszefoglalja. Ugyancsak szerkesztői képességeit dicséri, hogy munkatársait Transilvania legkiválóbb közírói és újságírói közül választotta ki. Hivatott tollak írják meg a nagy átalakulás történetét. Egy pillantás a könyv tartalomjegyzékén meggyőz bennünket arról, hogy a „Metamorphosis Transylvaniae“ színvonalas, érdekes és értékes munka. Az előszót, valamint az átalakulás politikai történetét maga a szerkesztő, Győri Illés István írta, a társadalom átalakulását Turnovszky Sándor dr., a sajtóét Mikes Imre, az irodalomét Gaál Gábor, a képzőművészetét Kőműves Lajos, a színjátszásét Janovics Jenő dr., a jogszolgáltatásét Szegő Imre dr., a közgazdaságét Gyárfás Endre, a sportéletét Karádi Nagy Lajos ismertette. Az egyes városok metamorfózisát az illető város reprezentáns újságírója mutatta be színesen, eleven képekben. Cluj átalakulását Szász Endre, Oradeáét Tabéry Géza, Timisoaraét Kálótai Gábor, Aradét Károly Sándor, Brasovét Pogány Marcell, Târgu-Muzesét Benczel Béla, Satumareét Baradlai László írta meg kitűnően. A transilvaniai kisvárosok metamorfózisának hangulatos leírása Gárdos Sándor cikke, míg az Ókirályságba szakadt magyarok helyzetéről Kukassy Endre ír mesteri kézre valló ismertetést. A mű egyetlen hibája, hogy a 18 év „történelmi távlata” itt-ott még nem bizonyult elegendő időnek az elfogultság teljes kiirtására. Egy-két helyen nem tudta teljesen megőrizni azt a szigorú tárgyilagosságot, mely pedig elengedhetetlen kelléke az adatszolgáltató célzatú munkáknak. Áll ez különösen a színjátszás mai helyzetét ismertető részre, amely elfogultan állítja be Kádár Imre szereplését, de megnyilatkozik ez az egyoldalúság a transilvaniai irodalmat és sajtót taglaló értekezésekben is. Ettől eltekintve hézagpótló és minden elismerést megérdemlő munkát végzett Győri Illés István a Metamorphosis Transylvaniae kiadásával. A nagy érdeklődést keltő könyv — amint étesülünk — rövidesen a magyarországi könyvpiacon is megjelenik. Úgy a román, mint a magyarországi sajtó máris felfigyelt Győri Illés István könyvére ,amelyet hasábos cikkekben méltat. - Cooperativa ViticoSa „D20S1GANJI“ Diósig, Jud. Bihor, darabonkint 2.élejES árban ajánlja garantált minőségű különféle fajú szérbollványait. Árjegyzései kívánatra dijmentesen küld. CHAMBERLAIN MEGHALT, ÉLJEN CHAMBERLAIN! Egy család karrierje a suszter széktől a térdszalagrendig Írta: SUPKA GÉZA A Chamberlain név a közelmúlt napokban kétszer is végigzizzent a világsajtó táviró vonalain: előbb Baldwin miniszterelnök hivatalos nyilatkozata formájában, hogy a májusi királykoronázás után lemond s a maga helyébe Neville Chamberlaint ajánlja majd a királynak; majd pedig nyomon követte ezt a hírt a másik híradás, hogy Nevillenek hat évvel idősebb mostohabátyja, Sir Austen Chamberlain, egy reumaroham következtében hirtelen elhunyt. Napjaink világpolitikai helyzetére nem tudnánk sziimbólikusabb eseményt elképzelni, mint ezt a kettős híradást. Sir Austen, aki negyven év óta majd minden angol kabinetnek tagja volt, csak éppen a világháborút előkészítő években, 1905- től 1915-ig nem volt miniszter s aki a világháború után magára vállalta a Locarnóhoz vezető út rögös golgotáját, amiért aztán megkapta a Nobel-békedíjat. Sir Austen visszahozhatatlanul elvonult az örök Locarnóba s helyette — mint VIII. Edward trónlemondásának első, beszédes következménye — Neville Chamberlain veszi át Anglia politikai irányítását, az a Neville, aki 40 éves koráig tudni sem akart politikáról, de akkor — a keletatrikai angol gyarmatpolitika megalakulása idején — egyszerre teljes energiájával beleveti magát a politikai életbe, hogy Anglia s az angol Empire nagyságának megvédéséért a a még nagyobb angol jövendő kiépítéséért harcoljon s ha kell, lazítson. A Népszövetségen keresztüll megteremtendő világbéke gondolatának Chamberlainje meghalt s a könyörtelenül imperrialista célkitűzésű Chamberlain veszi át pár hét múltán a hatalom gyeplőit, ha ugyan már a VIII. Edward félreszorítására irányuló mozgalom mögött is nem ai befolyását kell felismernünk... Az angol kispolgárság átalakulása az indusztrializmus következtében A Chamberlain név több, mint hat évtizede uralkodik az angol politikai életben. Ha Galsworthy „Forsyte Saga“-jában az angol polgári osztály tündöklésének és csendes elmúlásának nyugodt ritmikájú eposzát írta meg, a Chamberlaincsalád történészére viszont az a feladat várakozik, hogy egy izgalmas lendületű rapszódiában az anol harmadik rendnek az állami élet csúcsaira való feltörését írja meg. Mert a Chamberlainek a londoni City nagy tűzvésze idején, 1666-ban ugyan már szerepelnek, de csak mint egyszerű cipészmesteremberek s a „nagy Joe“. Austennek és Nevillenek 1835-ben született apja, gyerekkorában még a háromlábú suszterszéken csücsült és tanulta ki ősei mesterségét, hogy aztán később egy birminghami csavargyárat vásároljon meg s annak pénztárkönyveit vezetgesse egy sötét, gázvilágítású irodában. Joe ares kiirtását követeli, saját bőrén élte át az angol háziiparnak indusztrializálódását, mint ahogy később a saját lelkén szűrte keresztül azt a nagy viktoriánus folyamatot, amely a little England-től, a kisebb Angliától a British Commonwealth-ig, az angol világirodalomig vezette az angol polgárság szemhatárát. Az öreg Joe politikai pályafutásában talán következetlenségnek lehetne felrónunk, hogy negyvenéves korában, amikor kétesztendei birminghami polgármesterkedése után egyszeriben teli vitorlával evez be a politikába, mint vad radikális forradalmár robban be az alsóházba: mindjárt első beszédeiben a Lordok Házának eltörlését, az angol állami egyház megszüntetését és— nem is földreformot, hanem — minden földmonopólium gyökerét eladta, hogy valaha is kísértésben jöhessen, hogy magánérdekeit összetévessze a köz érdekével. Aztán akkor az egykori radikális néptribunus indította el a búr háborút, az ő tudtával nyomták el a búr népet s az ő vezetése alatt épült a nagy délafrikai angol birodalom. „Könnyebb dolog egy híres fiú apjának mint egy híres apa fiának lenni“ — sóhajtotta el egyszer magát nagyobbik fia Austen Chamberlain, akit apja már a legtorább angol hagyományok szerint Cambridge-ben, Oxfordban neveltetett , aki talán már monoklival a szemén született. Austen, a nagy apai névnyomása alatt, jó ideig csak mint Joe kópiája 9WH repel nemcsak külsejében (őt sem látn soha virág nélkül a gomblyukában), hanem politikájában is. Imperialista, védőváma eleinte, mint az apja. De aztán az apa pontosan egy hónappal a világháború kitörése előtt meghal s nem láthatja már hova, minő szakadék felé vitte hazáját a jingóizmus, az imperializmus. De itt marad Austen, aki rémülten látja a világkatasztrófát s ettől fogva tudatosan a békepolitika mellé szegődik. S amikor a nyugati hatalmak és Németország között megteremti a biztonsági paktumot, akkor megkapja a legnagyobb angol rendjelet amelyet eddig polgári származású ember még alig kapott meg: a térdszalagrendet Az egykori suszterinas fia odakerült e többi rendtag közé, akiknek — az alapítási okirat szerint — legalább hat nemelést kell kimutatniok! A HARMADIK CHAMBERLAIN FENYEGETÉSE Apja politikai doktrínájából leginkább ezt az elvet vette át: „Számomra nincs tegnap s nem hordok viselt ruhát. Nem vagyok sem a mások elméleteinek, sem a magam múltjának rabszolgája.“ Sir Austen is aznap, amikor belátta, hogy a búr rápatriotizmus csak árthat Angliának minden pártpolitikai aggodalmaskodónélkül áttért a béke politikájára s nem törődött sem saját pártjának tagjaival, de még a saját öccse nézeteivel sem. Ment a maga utján, a józan, vagy inkább kijéz®nult angol polgár commonsense-ével a lelkében. S nem tudom, vájjon hirtelen elhunytéban nem volt-e valamelyes része annak az izgalomnak is, amikor megtudta, hogy néhány hét múlva az öccse veszi át az angol sors dirigálását. Aki már most is, mint pénzügyminiszter, keresztülhajszolta — nyomban Wili. Edward lemondása után — a nagy, agresszív flottaprogramot, az angol impériumnak fennállása óta legsúlyosabb fenyegetését mindenkivel szemben, aki kétségbe merné vonni Anglia előjogát, hogy a tengereken ő az úr „Britannia rules the mancs/** isziszterszéktől a Gladstone miniszterelnök, a patriciusivadék, riadtan nézte az ifjú titán veszedelmes égálását, csak Disraeli, az okos zsidóivadék, aki szintén alulról tolódott fel a gőgös toryk közé, tudta, hogy a hasonló forradalmárok lelke mélyén ott kuporog egy-egy kis arisztokrata, főként, ha angol emberről van szó. S tíz év sem telt bele, Joe egy könnyed fordulattal cserbenhagyta a „baloldali“ Gladstone-t, akinek pedig minisztere is volt s minden különösebb indokolás nélkül átnyergelt a „jobb“ oldalra, a torykhoz, az imperiális miniszteri fotosig ákhoz. (Körülbelül ezzel egyidőben esett meg Magyarországon is egy ilyen feltűnő átnyergelés: Tisza Kálmán áttérése a függetlenségi politikától a krigyezéses eszmékhez, a hatalom elérése kedvéért.) S ettől fogva Joe-t nem lehetett másként látni, mint orchideával a gomblyukában és monoklival a szemén. Elég hamar megfutotta az utat a diklcstől a monokliig, a radikalizmustól a konzervativizmusig. De azt viszont meg kell hagyni, hogy ezt a változást nem anyagi érdekből vitte véghez- amikor a politikai pályára tért, gyá- FRANCIÁK — PETŐFIRŐL A pirisi „La tribune des Nations“ nagy cikket közöl Petőfi Sándorról Mario Roustan szenátor, volt közoktatásügyi miniszter tollából. A Tribune des Nations a diplomáciai világ lapja, így a volt miniszter cikke kettős dicsőséget jelent a magyar irodalom és Petőfi számára. Roustan cikkének címe: „Petőfi Sándor, a forradalmi költő s a nemzeti hős‘‘. A volt közoktatásügyi miniszter már több ízben foglalkozott a Petőfi-kérdéssel a francia lapok hasábjain és most új vonásokat fedezett fel Petőfi költői arculatán Illyés Gyula nemrégiben megjelent Petőfi életrajza nyomán, amelynek vezető szempontjait a „Nouvella Revue de Hongrie“ című lapból ismerte meg. Mario Roustan cikkében van néhány félreértés, mely csakis arra vezethető vissza, hogy Illyés könyvét a magyar nyelv ismerete híján nem olvashatta eredetiben. Mario Roustan ugyanis azt írja, hogy a közhit eddig szegény ember fiának tekintette Petőfi Sándort és ebből magyarázza proletárköltői mivoltát. „Most már tisztázódott, hogy Petőfi apja jómódú ember volt, aki csak később ment tönkre és Petőfi forradalmisága voltaképpen polgári forradalmiság volt, amely az akkori ifjúság általános szellemi légkörében született meg.‘‘ Ez a szembeállítás: szegényember-proletárköltő, jómódú emberpolgári forradalmár — kissé mechaniusnak, túlzottan „materialistának“ látszik, különösen Petőfi esetében. Petőfi Sándort senki sem nevezi, vagy tartja „proletárköltőnek“, legalább is olyan értelemben, mint ahogy ezt a kifejezést ma használni szokták. Petőfi forradalmisága valóban „polgári" forradalmiság volt, nem a „fraorgeois“-é, hanem a „citoyen“-é, oly forradalmiság, mint Petőfi eszményképeié, a Marátoké és Robespierreké. Mario Roustan egyébként nagyon helyesen mutat rá arra a szellemi rokonságra, mely Petőfi és a frania forradalmi szellem között fennáll: „Franciaország büszke arra a magyar költőre — írja —, akinek szellemiségét mi rokonságra, mely Petőfi és a francia szellem alkotásai termékenyítették meg" 1937. április