Budapest, 1910. augusztus (34. évfolyam, 183-207. szám)

1910-08-02 / 183. szám

Budapest, 1910. XXXIV. évfolyam, 183. szám. Kedd, augusztus 2. »IdéH.m. ELŐFIZETÉSI ÁR Buda»««.». Ela~lonUaJd.»~. tT» «ln, ar. . «.lyl,.» * fillér, .IdéE.a » fiU«®, £H\L- . :: 'i S I 3EIE. 5 s. 5 r 1: szatmári mór wodianer p. 6, Fiai Bnlla ““"p-“ - «»•»*»». Egy hóra - ¡ - - 2 K I Egy hóra .a I » 10._________________________________________________________________ PBdapest, II. Ser, SarBantyus-nic* a. Etám. LM 87 utcán. Budapest, aug. 1. A nyomor tudvalevőleg a legszenérmesebb valamennyi nyavalya között. Inkább bevallom, hogy a feleségem kikapós, inkább elpanaszolom, hogy Erlich Hata az egyetlen reménységem, bármit inkább, semmint a vagyontalanságom nyilvánosságra jusson. Valamennyien, akik ebben a városrengetegben kenyeret keresni indulunk minden reggel és este egytőlhúsz koronáig terjedő adósságszaporulattal hajtjuk le fejünket a többszörösen felülfoglalt párnákra, mind szemérmesek vagyunk a nyomorúságunkban. Letagadjuk, lecsaljuk, leszélhámoskodjuk mások előtt, mert ez így emberi, mert szégyeljük azt, hogy nem érünk annyit, mint amekkora az igényünk. Holott másként áll a dolog. Úgy, ahogy Rikardo mondotta. Mi mértani arányban szaporodunk, a jövedelmi forrásaink pedig csak számtaniban. A pénzünk tehát csak a gyökértékét képviseli annak az összegnek, amelyről tanúskodik. Ma egy forintért húsz krajcárt érő húst, vagy cipőt, vagy lakást adnak, éppen azért, mert nem ér a forint többet húsz krajcárnál. Ez így van, ezen nincs mit tagadni és nincs mit elleni. Tagadni való csak az, hogy volna valakinek ezt a természetes csösökkenést helyzeti előnyénél fogva még mesterségesen is fokozni és szégyen az, ha ez a jogtalanság csakugyan megtörténik. Pedig hát megtörténik s ma Budapesten a forint, amelynek voltaképen húsz krajcárt mégis csak kéne jelentenie, tizet is alig ér. Ezt így, ahogy most kifejtettük, nem igen gondolják el az emberek, de a budapesti tömeg ösztönszerűleg érzi. Érzi, amikor ruhát vesz a gyereknek, amikor kifizeti a vegyeskereskedő számláját s különösen, amikor így negyedkor a házbért kiverejtékezi. Érzi, hogy a fáradozásáért a tüdeje, szíve, veséje kidolgozásáért kevesebbet nyújtanak neki, mint amennyi jár. A háziúr legkivált. Farkasvermekben, patkánymenedékeken húzódik meg fél Budapest is fizet érte annyit, amennyiért normális viszonyú városokban tisztességes hajlékot kaphatna és köszönetet hozza, durva basáskodás helyett. Abból a pénzből, pláne abból, amit Budapesten három szobás lakásokért ki kell fizetni, máshol legalább a felét, szűkebb napokra, betegség idejére, vagy akár — urambocsáss — színházra és könyvre fordíthatja és fordítja is a »partát». Hogy statisztikával beszéljünk, rendes társadalmi fináncegyensúly szerint a jövedelem húsz százaléka fordítandó a lakbérre. Ezerkétszáz forint jövedelem után tehát kétszáznegyven forint. Azért vettük például az ezerkétszáz forintos jövedelmet, mert a statisztika szerint ez az átlag Budapesten. Következik ebből, hogy a lakások átlagos árának kétszáznegyven forint felelne meg. Ezért két szobát kellene kapnia az ezerkétszázforintos családapának, konyhával, kamarával, sőt fürdőszobával. Viszont a statisztika azt mutatja, hogy Budapesten az átlagos lakás, két szoba és mellékhelyiségei, nyolcszáz koronába, esetleg még többe kerül, a jövedelemnek tehát átlag harminc százalékába, ami egyenest képtelen arány. De még vigasztalanabb viszonyszámok kerülnek ki, ha statisztikánk alapjául vesszük azt a tömeget, amely tegnap kivitte nyomorát az utcára. Amely az útját beszegő palotasoroknak szemébe vágta a nagy, a jogos, az igazságos, a szomorú vádat: gazemberek vagytok, csaltok, loptok, gyilkoltok. Ti bujtjátok fel a Molnárokat családirtásra, a pénztárost a sikkasztásra, az uzsorást a bőrnyúzásra. És szegény embertől loptok. Olyantól, aki ki van szolgáltatva nektek, mert laknia kell, Loriot apó. – írta: Maurice Darin. Loriot apó harminc év óta tartozott S Gory és testvére aranyműves cég személyzetéhez. Egykor mint kiszolgáló segéd lépett az üzletbe, idővel jó szolgálatai pénztárnoki állásra emelték. Kifogástalan tisztviselő volt: reggel ő volt az első az üzletben s anélkül, hogy hasztalan fecsegéssel töltené az időt, legott kezdte az ügyeit feldolgozni. Nagy gonddal, pontosan, figyelmesen, biztosan végezte a megerőltető munkát; nem emlékeztek rá, hogy valaha hiba csúszott volna be a számadásaiba. Szükség esetén a kollégái teendőinek az ellátásában is részt vett. Soha nem maradt ki és este ő távozott utolsónak. Szerették őt kitűnő tulajdonságai miatt. A túlságos erény azonban rendszerint némi gúnyt és csipkedő szarkazmust szül. Ettől Loriot apó sem menekült ; legendás pontossága, skrupulusai, buzgalma, változhatatlan szokásai mint pontos aggastyánnak könnyű thémái voltak a mindennapi tréfáknak. A fiatal segédek nem éppen változatos ártatlan mókákat engedtek meg maguknak a Loriot apó rovására, ki jókedvűen tűrt mindent; de ha a tréfa a pénztárára és a könyveire vonatkozott, megharagudott s szigorúan megrótta a fiatalokat. Nos, egy napon egy nagyon szegény fiatal márkinak a házassága egy gazdag iparos leányával jelentékeny megrendelést hozott a Gory-cégnek, melynek az összegét egy ötvenezer frankos csekkel fizették ki. Loriot apát nem kis zavarba hozta ez a kis darab papiros, mely akkora öszszeget képviselt és a melyért ő volt felelős. A főkönyvbe helyezte a csekket s a könyvet maga elébe tette, hogy szeme elől ne vessze ; folyton ismételgette : — Oh, ha valahogy eltévedne ez a kis rongy ! A fejét csóválta és dörmögött érthetetlen szavakat a pénztári rekesz rostélyai mögött. Különféle mókák lőnek hallhatók : — Ha fél, hogy elveszti, Loriot apó, adja nekem. Vagy : — Óh, maga szegény Loriot úr, bizonyára soha sem fog kapni ilyen masinát ! Loriot apó erre aggódni kezdett és szemlátomást nyugtalan lett kollégáinak nagy örömére. A délután folyamán pár percre távoznia kellett; erre az egyik Bonnet nevű segéd egy tréfát eszelt ki, melyet kitűnőnek tartott : felnyitotta a főkönyvet, kivette belőle a csekket s gyorsan a helyére surrant eme szavakkal : — Most mit fog csinálni Loriot apó ? A főnökeink ma nincsenek itthon s miután nem csinálnak ma este kasszát, nem adom vissza neki a csekket, csak holnap reggel. A vén pénztárnok a személyzet kaján kíváncsisága közt tért vissza. Eleinte semmi rendkívülit nem vett észre, de amint tíz perccel később felnyitotta a főkönyvet, hirtelen nagyon elsápadt, reszkető kézzel lapozgatta össze-vissza, széthányta a könyveket, felforgatta a számlákat, majd hebegve mondta: — Nincs többé itt... Elvesztettem.. . a csekket... az ötvenezer frankos csekket! Az alkalmazottak körülötte úgy tettek, mintha észre sem vennék a keresgéléseit. Bonnet hanyagul oda vetette : —’ Dehogy, dehogy, Loriot úr, majd megtalálja ! A tréfa pompásan sikerült ; a pénztárnok idegesen sorra vette a könyveit, lapról lapra átkutatta őket szaggatott mozdulatokkal, fájdalmas sóhajtozások közt; a szemhéjai hevesen mozogtak, reszketni kezdtek az ajkai, míg a szíve hangosan dobogott. Végre megszólalt : —• Ha valaki elvette, adja vissza tüstént. Ez hülye és gaz tréfa lenne ! Az alkalmazottak tiltakoztak. Különösen Bonnet adta a sértődöttet : — Ugyan, Loriot úr, mit gondol, hogy tréfából eldugunk egy ötvenezer frankos csekket ? Csak nem vagyunk kölykök ! — Nem bizony, lódították a többiek. Nagy levertség vett erőt Loriot apón. Nem mert többé keresgélni, mozdulatlan maradt, a karosszékébe temetkezve, fejét a mellére hajtva. — Soha sem volt hiba a pénztáram igapunk mai száma 20 oldal.