Budapest, 1911. október (35. évfolyam, 233-258. szám)

1911-10-01 / 233. szám

Budapest, I9H. XXXV. évfolyam, 233. szám. Vasárnap, október !. ELÖmETÉS ÁKAltli SMm Mit _ _ _ _ «» kamui — Fél évre _ _ _ _ 14 . — Fegyed évre _ _ — T * — Ekt kér» _ — — _ ■ „ 40 F.1.I4. .urKmtlt SZATMÁRI mór IkMHUMnm WODIANER F. és Fial Egye. Kán irat Mjtnifllér, ridékee IO Óév BZSBXESZTÖBte ée BLU>OHnrA.T4Jk| Budapest, IV. kér., Sarkantyas-otca 3. szán. Elmélkedései!. Irta : Kossuth Ferenc. Nincs oly gondolkodó ember, aki tagadná annak a tételnek az igazságát, hogy monarchikus államokban az állam­alkotó nemzet és az uralkodó közt az egyetértés, az együttérzés, a kölcsönös bizalom és szeretet: az állam belbéké- jének, az uralkodó hatalmának és tekin­télyének, a nemzet békés gyarapodásá­nak, fejlődésének alapfeltételeit képezik. így van ez az egész világon min­denütt s e cél elérése s az elért ered­mény megőrzése végtelenül fontos min­denhol, — de még százszorosán fon­tosabb ott, ahol (mint nálunk) az uralkodó egy más államnak is ural­kodója, melynek egész erejével és hatal­mával rendelkezik. Nálunk e ténynek óriási súlyát még növeli az, hogy a nemzet az időn­kénti helyzetek rettenetes nehézségeivel megalkudva, kiadott kezéből minden anyagi hatalmat s a nemzetet nem védi más, mint igazsága és (ott, ahol) az élő törvény. De az élő törvényeket sokféleképen szokták magyarázni s az a magyarázat dönt, amely mögött az erő áll. Olyan világban pedig, amelyben az igazságnak gyakorlatilag is védő­ereje lenne, egyáltalán nem lenne szük­ség védelemre, mert ott az érzelmek )s a felfogások oly tisztasága uralkod­nék, amely az emberek közt még nincs meg sehol. Gróf Tisza Istvánnak az a tétele tehát, hogy áldozatot is kell tudni hozni azért, hogy a királylyal fenn­tartsuk a szükséges harmóniát, bizo­nyára igaz. Azonban, e tételben, mint mindenben, a túlzás tévútra vezet; és a logikus következtetés helyett fallácia a vége az igaz állításnak. E fallácia nálunk nagyon káros hatású, mert oly kiváló elméket is, mint Tisza Istváné, elvon a nemzet oly ügyének a támogatásától, amelyről bizonyára maga Tisza is úgy véle­kedik, hogy a nemzetnek ebben igaza van. Csakhogy ő azt hiszi, hogy az igazság érvényesitése ez idő szerint lehe­tetlen és az érvényesítés erős követe­lése sokkal több kárt okozhat, mint hasznot hajthat. E két feltevés azonban doctrinaire feltevés és nincs a gyakorlati életből merítve. Mert mit látunk a gyakorlati életben nálunk? Láttuk, hogy az uralkodó felfogása 1849-től 1867-ig egészen megváltozott. Ez tehát azt bizonyítja (s ez uralkodói erény), hogy az uralkodó a körülmények­hez tud bölcsen alkalmazkodni. Láttuk, hogy az 1867-nek azt az értelmét, amelyet az uralkodó már 1867-ben magáévá tett s amelyre most is hivatkozik nehéz kérdések körül forgó kihallgatásoknál, változatlanul megtartja, úgy mint egyik elődje sem tartotta meg eddig az általuk annak­idején jóváhagyott és szentesített tör­vényt. Ebből az következik, hogy az ural­kodó lelkületében 1867-ben egy mély meggyőződés képződött. Minthogy pe­dig ez a meggyőződés teljesen más, mint az, amely 1867-ig élt az ő lelkében, ez azt bizonyítja, hogy vannak olyan kö­rülmények, amelyek a király lelkületéro hatni képesek és meggyőződéseire is ha­tással lehetnek. Ez nem is lehet más­képpen egy oly óriási tapasztalattal bíró uralkodónál, mint aminő a mi ősz királyunk. Miből következtetheti tehát gróf Tisza István azt, hogy ha egész Magyar- ország s olyan előtérben álló férfiak is, kiknek egész élete királyhüséggel teli­tett volt, ugyanazt hangoztatnák a ki­rály előtt, hogy bizonyos régi felfogások megváltoztatása okvetlenül szükséges azért, hogy belbéke legyen és azért, hogy Magyarországon is, úgy mint más nem­zeteknél a nemzet dédelgetett gyerme­kévé legyen a hadsereg: miből követ­keztetheti, mondom, gróf Tisza István, hogy az az uralkodó, aki 1849-től el­ment 1867-ig és azóta sokszor nehéz körülmények közt is békében tudott uralkodni, okvetetlenül elzárkóznék az Mind egyforma. Irta: Zsoldos László. Ti, akik még nem próbáltátok a halált) nem tudjátok (de hogyan is tudhatnátok?), mi az a világba, erre a szenvedéssel teli földre lépni anélkül, hogy ha tövisbe hágtok, lábatokban az ideg följaj dúlna, Logy: fáj ! Amikor csak jöttök, mint a ;gondolat, libbentek, mint a szelíd fuvalom, és láttok,mozogtok, tapintotok s hallotok anélkül, hogy benneteket valaki látna vagy mozgástokban bárki meg tudna akadá­lyozni. Élő emberek, ti nem ösmeritek, mi az a szabadság ! Én feljöttem a sírból, hogy a tulajdon szememmel győződjem meg róla, mit csinál, hogy él, kit szeret halálom után az uram. Értitek: az uram, akinek odaadtam a leányságomat, akiért tűrtem, szenvedtem — nem, több: szenvedve mosolyogtam és kacagtam, mint akinek aranyos jókedve van csak, hogy megelégedetté, boldoggá s vi­dámmá tegyem és magamhoz kössem, mint az ingatag csónakot a kikötőben a cölöphöz, mert különben nincs értelme, nincsen lét- jogosultsága, hogy mit akar a mólón a cölöp ? Láttatok már elhagyott kikötőt, amely­ben egy hajó sem veti ki a horgonyt, hanem tovább viteti magát a tajtékzó hullámokon, mert, óh semmi 6Íncs, sem forgalom, sem kereskedelem, ami vonzza, becsalja a révbe ! Emberek, haj ósok,nincs szánalmasabb, meg- vetettebb, nevetségesebb valami (bármily kevéssé oka is ő ennek), a pártában maradt kikötőnél! Nos : én is ilyen elhagyatott kikötő voltam odalent a sírban. Nem; nem is elhagyatott, mert hiszen, amig éltem, lám, nem hagyott el senki; csak fölöttem csaptak össze az élet hullámai, s én, mintha sohasem lettem volna, elsülyedtem alájuk, a mélybe; a horgony elszakadt és hajóm, az én drága jó uram, nem himbálózott többé mellettem, mialatt az állhatatlan, óh hit­vány habok — lágyan ■— örök szerelemről suttogtak. Emberek, akik megunt, megutált, el­viselhetetlen éltetek elől a halálban kerestek enyhülést, higyjetek nekem, csalódni fogtok. A halál, emberek, a teljes, a tökéletes, az utánozhatatlan semmi. Múlás, amelyet azon­ban csak mások látnak; megnyugvás, amelyet azonban ti nem éreztek, szaba­dulás az élet átkaitól, amit azonban ti csupán akkor tudnátok az értéke szerint megbecsülni, ha (miként az álomból) újra fölébrednétek és felsóhajtanátok megköny- nyebbülten, hogy : ah, beh jót pihentem ! Ez az ébredés pedig ki tudja, mikor jön meg, s addig ti valamennyien olyanok vagytok, lesztek és maradtok, mint az elmúlt idő, amelyikben valaha talán sok minden történt, de amelyben azután, miután egyszer már elmúlott, nem történik többé soha-soha semmi. S én, a múlt idő, epedő vágyaktól vonva, feljöttem a kriptából, ahova temet­tek, hogy megnézzem, müyen, azaz, kicsoda az a jövő? A jövő, aki utánam jött, a nő, aki mögöttem volt, de most fölibém került, mivel, ime, most ő szedi le a szerelmet, amelynek a fáját én ültettem : és az ő eleven, vértől piros ajkára hullanak a csókok (mint érett alma a fáról), amelyekről engem fosztott meg (Istenemre — gondol­tam — jogtalanul !) a halál. Mert hiszen fiatal voltam és boldog és szép és viruló, ; amikor, mint a gyönge pihéjü csirkére a j karvaly, egyszerre rám csapott az enyészet ! és elragadott magával oda, ahonnan nincs visszatérés ; csak úgy, ahogy én jöttem vissza, test nélkül, mint a gondolat, észre­vétlenül, mint a lehelet. Este volt, s az uram ott ült az én, a mi szobánkban, a rózsaszín ernyős lámpa alatt azzal a másikkal, akit — Istenem — a találkozásnak ebben a pillanatában olyan kéj lett volna, ha megfojthattam volna! De nem tehettem, mert hát a halál elvette a kezemet ; az óvatos, az előrelátó halál, aki bizonyára azért teszi ezt az alattvalóival, hogy megóvja a háládatlan, az eskiiszegő élőket az elfeledett halottak bős zuj ától. Furcsa világ is lenne az, ha, mint a rabigába nyügzött nép, egyszerre csak föl- ‘ támadnának a holtak és igazságot tennének' Lapunk mai száma „UJ-BUDAPEST“ cimii élclapunkkal együtt 38 oldal

Next

/
Thumbnails
Contents