Budapest, 1911. október (35. évfolyam, 233-258. szám)
1911-10-01 / 233. szám
Budapest, I9H. XXXV. évfolyam, 233. szám. Vasárnap, október 1. ELÖMETÉS ÁRAKK SMm Mit _ _ _ _ «» kamui — Fél évre _ _ _ _ 14 . — negyed évre _ _ — T * — Ekt kér» _ — — _ ■ „ 40 F.1.14. .urKmtkt SZATMÁRI mór IkMHUMnm WODIANER F. és Fial Egye. Kán irat Mjtmifllér, vidékee IO Óév BZSEXESZTÖBte ée BLUMOHnrA.T4lk| Budapest, IV. ker., Sarkantyús utca 3. szám. Elmélkedései!. Irta : Kossuth Ferenc. Nincs oly gondolkodó ember, aki tagadná annak a tételnek az igazságát, hogy monarchikus államokban az államalkotó nemzet és az uralkodó közt az egyetértés, az együttérzés, a kölcsönös bizalom és szeretet: az állam belbékéjének, az uralkodó hatalmának és tekintélyének, a nemzet békés gyarapodásának, fejlődésének alapfeltételeit képezik. így van ez az egész világon mindenütt s e cél elérése s az elért eredmény megőrzése végtelenül fontos mindenhol, — de még százszorosan fontosabb ott, ahol (mint nálunk) az uralkodó egy más államnak is uralkodója, melynek egész erejével és hatalmával rendelkezik. Nálunk e ténynek óriási súlyát még növeli az, hogy a nemzet az időnkénti helyzetek rettenetes nehézségeivel megalkudva, kiadott kezéből minden anyagi hatalmat s a nemzetet nem védi más, mint igazsága és (ott, ahol) az élő törvény. De az élő törvényeket sokféleképen szokták magyarázni s az a magyarázat dönt, amely mögött az erő áll. Olyan világban pedig, amelyben az igazságnak gyakorlatilag is védőereje lenne, egyáltalán nem lenne szükség védelemre, mert ott az érzelmek és a felfogások oly tisztasága uralkodnék, amely az emberek közt még nincs meg sehol. Gróf Tisza Istvánnak az a tétele tehát, hogy áldozatot is kell tudni hozni azért, hogy a királylyal fenntartsuk a szükséges harmóniát, bizonyára igaz. Azonban, e tételben, mint mindenben, a túlzás tévútra vezet, és a logikus következtetés helyett fallácia a vége az igaz állításnak. E fallácia nálunk nagyon káros hatású, mert oly kiváló elméket is, mint Tisza Istváné, elvon a nemzet oly ügyének a támogatásától, amelyről bizonyára maga Tisza is úgy vélekedik, hogy a nemzetnek ebben igaza van. Csakhogy ő azt hiszi, hogy az igazság érvényesítése ez idő szerint lehetetlen és az érvényesítés erős követelése sokkal több kárt okozhat, mint hasznot hajthat. E két feltevés azonban doctrinaire feltevés és nincs a gyakorlati életből merítve. Mert mit látunk a gyakorlati életben nálunk? Láttuk, hogy az uralkodó felfogása 1849-től 1867-ig egészen megváltozott. Ez tehát azt bizonyítja (s ez uralkodói erény), hogy az uralkodó a körülményekhez tud bölcsen alkalmazkodni. Láttuk, hogy az 1867-nek azt az értelmét, amelyet az uralkodó már 1867-ben magáévá tett s amelyre most is hivatkozik nehéz kérdések körül forgó kihallgatásoknál, változatlanul megtartja, úgy mint egyik elődje sem tartotta meg eddig az általuk annakidején jóváhagyott és szentesített törvényt. Ebből az következik, hogy az uralkodó lelkületében 1867-ben egy mély meggyőződés képződött. Minthogy pedig ez a meggyőződés teljesen más, mint az, amely 1867-ig élt az ő lelkében, ez azt bizonyítja, hogy vannak olyan körülmények, amelyek a király lelkületére hatni képesek és meggyőződéseire is hatással lehetnek. Ez nem is lehet másképpen egy oly óriási tapasztalattal bíró uralkodónál, mint aminő a mi ősz királyunk. Miből következtetheti tehát gróf Tisza István azt, hogy ha egész Magyarország s olyan előtérben álló férfiak is, kiknek egész élete királyhűséggel telített volt, ugyanazt hangoztatnák a király előtt, hogy bizonyos régi felfogások megváltoztatása okvetlenül szükséges azért, hogy belbéke legyen és azért, hogy Magyarországon is, úgy mint más nemzeteknél a nemzet dédelgetett gyermekévé legyen a hadsereg, miből következtetheti, mondom, gróf Tisza István, hogy az az uralkodó, aki 1849-től elment 1867-ig és azóta sokszor nehéz körülmények közt is békében tudott uralkodni, okvetetlenül elzárkóznék az Mind egyforma. Irta: Zsoldos László. Ti, akik még nem próbáltátok a halált) nem tudjátok (de hogyan is tudhatnátok?), mi az a világba, erre a szenvedéssel teli földre lépni anélkül, hogy ha tövisbe hágtok, lábatokban az ideg följaj dúlna, hégy: fáj ! Amikor csak jöttök, mint agondolat, libbentek, mint a szelíd fuvalom, és láttok,mozogtok, tapintotok s hallotok anélkül, hogy benneteket valaki látna vagy mozgástokban bárki meg tudna akadályozni. Élő emberek, ti nem ösmeritek, mi az a szabadság ! Én feljöttem a sírból, hogy a tulajdon szememmel győződjem meg róla, mit csinál, hogy él, kit szeret halálom után az uram. Értitek: az uram, akinek odaadtam a leányságomat, akiért tűrtem, szenvedtem — nem, több: szenvedve mosolyogtam és kacagtam, mint akinek aranyos jókedve van csak, hogy megelégedetté, boldoggá s vidámmá tegyem és magamhoz kössem, mint az ingatag csónakot a kikötőben a cölöphöz, mert különben nincs értelme, nincsen létjogosultsága, hogy mit akar a mólón a cölöp ? Láttatok már elhagyott kikötőt, amelyben egy hajó sem veti ki a horgonyt, hanem tovább viteti magát a tajtékzó hullámokon, mert,ók semmi nincs, sem forgalom, sem kereskedelem, ami vonzza, becsalja a révbe ! Emberek, hajósok,nincs szánalmasabb, megvetettebb, nevetségesebb valami (bármily kevéssé oka is ő ennek), a pártában maradt kikötőnél! Nos , én is ilyen elhagyatott kikötő voltam odalent a sírban. Nem, nem is elhagyatott, mert hiszen, amíg éltem, lám, nem hagyott el senki, csak fölöttem csaptak össze az élet hullámai, s én, mintha sohasem lettem volna, elsülyedtem alájuk, a mélybe; a horgony elszakadt és hajóm, az én drága jó uram, nem himbálózott többé mellettem, mialatt az állhatatlan, óh hitvány habok — lágyan ■— örök szerelemről suttogtak. Emberek, akik megunt, megutált, elviselhetetlen éltetek elől a halálban kerestek enyhülést, higgjetek nekem, csalódni fogtok. A halál, emberek, a teljes, a tökéletes, az utánozhatatlan semmi. Múlás, amelyet azonban csak mások látnak; megnyugvás, amelyet azonban ti nem éreztek, szabadulás az élet átkaitól, amit azonban ti csupán akkor tudnátok az értéke szerint megbecsülni, ha (miként az álomból) újra fölébrednétek és felsóhajtanátok megkönynyebbülten, hogy : ah, de, jót pihentem ! Ez az ébredés pedig ki tudja, mikor jön meg, s addig ti valamennyien olyanok vagytok, lesztek és maradtok, mint az elmúlt idő, amelyikben valaha talán sok minden történt, de amelyben azután, miután egyszer már elmúlott, nem történik többé soha-soha semmi. S én, a múlt idő, epedő vágyaktól vonva, feljöttem a kriptából, ahova temettek, hogy megnézzem, müyen, azaz, kicsoda az a jövő? A jövő, aki utánam jött, a nő, aki mögöttem volt, de most fölibem került, mivel, ime, most ő szedi le a szerelmet, amelynek a fáját én ültettem , és az ő eleven, vértől piros ajkára hullanak a csókok (mint érett alma a fáról), amelyektől engem fosztott meg (Istenemre — gondoltam — jogtalanul !) a halál. Mert hiszen fiatal voltam és boldog és szép és viruló, amikor, mint a gyönge pihéjű csirkére a karvaly, egyszerre rám csapott az enyészet és elragadott magával oda, ahonnan nincs visszatérés ; csak úgy, ahogy én jöttem vissza, test nélkül, mint a gondolat, észrevétlenül, mint a lehelet. Este volt, s az uram ott ült az én, a mi szobánkban, a rózsaszín ernyős lámpa alatt azzal a másikkal, akit — Istenem — a találkozásnak ebben a pillanatában olyan kéj lett volna, ha megfojthattam volna! De nem tehettem, mert hát a halál elvette a kezemet ; az óvatos, az előrelátó halál, aki bizonyára azért teszi ezt az alattvalóival, hogy megóvja a háládatlan, az esküszegő élőket az elfeledett halottak bős tájától. Furcsa világ is lenne az, ha, mint a rabigába nyűgzött nép, egyszerre csak föltámadnának a holtak és igazságot tennének. Lapunk mai száma „ÚJ-BUDAPEST“ című élclapunkkal együtt 38 oldal