Budapesti Hírlap, 1856. szeptember (203-226. szám)

1856-09-02 / 203. szám

nyitányait nyerő, nem hagyhatjuk említetlenül, mi­­kép­p eminentiája s az általa megbízottak ré­széről rendkívüli gonddal minden mód fel lön használva, hogy a számos vendégekről a legjobban gondoskodva legyen. Szintúgy teljes elismerést ér­demel a város készsége is, melylyel a házbirtokosok helyiségeiket megelőzőleg rendelkezésre helyezték s általában a vendégek kielégítéséhez kitelhetőleg hozzájárultak. A nagy számmal megjelent ünnepi költemények a haza távolabbi Vészélyen is tudósítást adana­ak ama szép napokról, miket Esztergom épen most ünnepelt, s melyek hosszú időre általános kellemes emlékezetben maradandnak, minek fenntartása vé­gett e eminentiája a bibornok herczeg-primás saját emlékpénzt is veretett. Fájdalom! egy szerencsétlenséget is kell megem­­litnünk, melynek eredete azonban az ünnepély ha­tárain kívül esett; f. hó 30-a Hettény helységében nagy tűz volt. Ő Felsége azt a hajón utazása alatt véve észre, Esztergomba érve, az épen akkor jelen volt megyefönüköt a kár kinyomozásával meg­bízni méllóztatott, s egyszersmind saját szárnyse­gédét, Wa­ldstein gróf őrnagyot a helyszínére küldé, ki igen tetemes segélyösszeget vitt oda. Pest, sept. 1. Sz. (Politikai szemle.) A már közlött hivat. rendelet aug. 22-röl, mely a nemzetőrség szét­osztását s annak végkép megszüntetését kimondja de azon hozzátétellel, mikép a kormány, ez intéz­­vényéről a cortes-gyűlésnek számot adand, — két­ségen kivül az O'Donnell ministeriumnak legfonto­sabb, és az új­ helyzetet jellemző, leginkább kitüntető tette. Az összes ministerium által aláírt s a királyné elé terjesztett tudósítás, melyben a mon­dott intézmény szükséges sőt mellőzhetlen volta körülményesen indokoltatik, a jelen minis­zerek gon­dolkodására, valamint állásukra, álalában a közü­gyek alakulására világot vető igen nevezetes ok­mány. A­mit többször mondottunk, hogy Spanyol­­országot papír-alkotmány- s divatszerű liberális theóriáknak az azokra meg nem ért nép elejébe becsempészése, a sok vihart látott államot boldoggá nem teszi, de abban mindenekelőtt rendet s ezt fenntartó erélyes és igazságos kormányt terem­teni, a népet a szabadságra képessé kell tenni, nem azt idő előtt ráerőltetni, — mindez az említett fontos ministeri előterjesztés értelmét és jelentését teszi, de egyszersmind a ministerium felette nehéz helyzetét, s az ügyek bonyolódott állását is mutatja. A nemzetőrség létezése — nem vitatjuk, minő jog­gal s váljon helyesen-e! — az ujabbkori alkotmá­nyok intézmények között mint egyik főbb szerepel, s a’népek jogai jelentékeny készségének tartatik. Hol alkotmány van, ott a szabadság biztosítékai közt a nemzetőrség nem hiányozhatik. Midőn 1844. júliusában az O’D­o­n­n­e 11 kardja által előidézett s Espartero hozzéjárultával teljesen végret­hajtott forradalom az új h­e­l­y­z­e­t­e­t megala­pító , a két párt összeolvadását képviselő minis­­térium legelső tettei közé tartozott a nemzetőr­­ség helyreállítása. Most midőn két évi tapasz­talás után ugyanazon férfi, ki akkor a kormány élén áírvá a fegyvert a nép kezébe adó rend­­szabályt — mert ez a nemzetőrség eszméje — szentesítette, most egy azt teljesen megczáfoló — a fegyvert a nép kezéből örökre kive­vő — rendeletet is alá, — vájjon akkor koc­káz­­tatta-e államférfiul hitelét inkább, vagy most teszi azt, akkori, vagy jelen lépése-e nagyobb következet­lenség? Midőn a miniszeri előterjesztés azt mond­ja, hogy „a nemzetőrség történetét annak felállítá­sától fogva mostanig nyugodtan tanulmányozva vilá­gosan lehet látni, mikép az a helyett, hogy megfelelne az azt alapító gondolatnak, épen oly eredményeket idézett elő, miket se előre nem láthattak se nem vártak azok, kik különböző újabb és távolabb idők­ben azt hitték, hogy az a rendet, szabadságot és a nemzet függetlenségét fogja megszilárditni“ — s kivévén az utolsó polgári háború idejét, általánosan lehet állítni, hogy „a nemzetőrség folytonos izgatás eleme, s minden fenálló hatalmak elleni tiltakozás megtestesült szelleme volt“ s hogy a ministerium­i czikk­írók, kik meggyőződése szerint, „a nemzetőrség és közrend öszhangzó együtt fennál­lásának nehéz problémája“ a spanyol nemzetőrség magaviselete által megoldhatlannak bizonyult be, ha továbbá — „a nemzetőrség a rend és közcsendességre nézve a zavar állandó oka, ha az a kereskedő osztályoknak utálat és nyugtalan­ság alkalmául szolgál, a szegény és proletár osz­tályokat megvesztegető méreg ,­ a termesztésnek ártalmára van, elijeszti és paralizálja a kereske­dést, a békés reformokat akadályozza vagy sem­mivé teszi, minden hatalom, ■­ minden kormány irá­nyában ellenszenvvel viseltetik, a képviseleti in­­stitutiok szabad kifejlődését akadályozza s a köz­véleményt tévútra vezetve maga szeszélyéhez bi­lincseli“ — ha épen a spanyol nemzet éltéből és történeteiből O’Donnel olyannak ismerte meg a nemzetőrséget, hogy a fenebbi súlyos vá­dak arra rá­illenek — s­­mégis két évvel ezelőtt azon rendszer életbe léptetésére köl­csönző kardját, melynek a nemzetőrségi intéz­mény főalapját képezi, s melyet m­­ost épen úgy kardjával kettévágni jónak látott — mit kelljen a helyzetről ítélni? S midőn a Ministerium ez alkotmányos intézvénynek nem csak ideiglenesen, de végkép és örökre megszüntetéséről a cortes­­gyűlés előtt akar számot adni, lehet go­ndolni, hogy a tervezett új alkotmány, valamint az ez által egy­behívandó cortes-gyűlés milyen leend, s azok a nép szabadságát s úgynevezett jogait mennyire bizto­­sítandják. Egy madridi ministeri lap, az „Epoca“ szerint a nemsokára kihirdetendő új rendszabályok közt leendnek, az alkotmánykészítő cortesgyű­lés eloszlatása, az új alaptörvény kihirdetése, a városi municipalitásokat és tartományi testületeket illető törvény , valamint a sajtórend — tehát azok, mik az ú­j r­e­n­d alapját teljesen megvetik, s a kor­mány régvárt rendszerét kellő világban fogják ki­mutatni, szóval, azt, mit O’Donnell idei július 14-n kezdett, most teljesen végrehajtandjó. Hogy várjon most a párisi hivatalos és félhivatalos lapok az el­lenforradalom és az államcsíny eszméje ellen fog­nak-e tiltakozni s tiltakozhatnak-e? a jövendő mu­tatja meg. Francziaországban most közelebbről a megyei tanácsok —­■ a megyék képviselő testületei leginkább a vámreform kérdésével foglalkozandnak. A véd vámrendszer — a kereskedés szabadságának pártolói találkoznak és vívnak együtt most az em­lített téren, miután az utolsónak nemcsak Angliá­ban uralkodásra jutásával, de az európai szárazföl­dön is terjedni kezdésével Francziaország is, mely maga szorgalmát eddig különösen védő azon helyzetbe jött, mikép ezen ügy rá nézve már szinte égő kérdéssé vált. A törvényhozó test utolsó ülése alkalmával már hevesen vitattatott ezen ügy s bi­zonyosan még sok küzdelmek és súrlódások fognak abból kifejlődni. — Gróf Mornynak az orosz csász­ udvarnál nagy megkülönböztetéssel fogadtatása, s minden alkalommal kitüntetése újra fölelevenítette s némileg valószínűvé tette azon híreket, mik a két császári államnak barátságát és szorosabban egye­sülését tárgyazzák, s vannak, kik azt hiszik, hogy mint az 1808-diki erfurti congressus idejének s az akkori benső szövetkezésnek mielőbb bekövetke­zéséről álmodnak. De hogy a diplomatának m­ig e czélra eljuthat, sok teendője van — nem szükség mutogatni. Ha Konstantinápolyból Marseillen keresztül jött, részint már említett, újabb tudósításoknak hinni le­het, úgy az európai békét nagy veszély fenyegeti, miután egy a török fővárosba a feketetengerről visz­­szatérő angol gőzös azon hírt hozta , hogy az orosz lámpagyűjtók még nem hagyták volna oda a kígyószigetet, a­mit pedig egy párisi félhivatalos lap nem régen bizonyosnak állított. De hogy várjon a nyolcz lámpásosból álló orosz csapat még egé­szen a mondott szigeten van-e, vagy legalább egy része már onnan kitakarodott, ez iránt semmi bizo­nyost sem lehet tudni — s igy várni kell még a ke­leti láthatárt fenyegető ez újabb vihart illető bő­vebb tudósításokra. De a feketetengeren czirkáló angol hadi­hajók, mint szintén az Európa szabad­sága és függetlensége felett őrködő liberális irány­ár, orosz zsarnokság minden lub­or­n—nmrff ii m rm——i­jeszkedéseit a legéberebb figyelemmel kísérik, s minden fenyegető körülmény alkalmával a lárma­trombitába fúni el nem mulasztják— hihetőleg e legújabb veszélyre nézve is résen állandónak. Északamerikában jelenleg az elnök vá­lasztása, mint tudva van, a köz­figyelmet leginkább elfoglalva tartja, s lehet mondani minden más érde­ket háttérbe szorított, valamint általában igen he­ves küzdelmet idézett elő. Két párt áll leginkább és legmérgesebben szemben e szenvedélyes tusá­ban , mely bár személy körül forog, még­is a köztársaság egész sorsába, helyzetébe és jövőjébe mélyen bevág. Az említett két párt a d­e­m­o­k­r­a­­t­­­a­­, mely a rabszolgaság fenntartását, sőt annak terjesztése elvét képviseli, kapcsolatban az elhir­­hedt annexatioval, vagy a közterjeszkedési politi­kával, míg a respublikás párt kisebb nagyobb részben abolitionista, vagy a rabszolgaság eltörlé­sét sürgeti, a külpolitikában mérsékeltebb, a­mennyi­ben — az idegen birtokot az amerikai földről ki­záró — Monroe-tannál tovább menni nem akar. A demokraták jelöltje Buchanan, a republikánu­soké ezredes Fremont. Ez utolsónak megválasz­tása mindinkább valószínű kezd lenni — a­mi tehát az abolitionisták helyzetére s lehető győzelmére nézve kedvező körülménynek tekintethetik, miután az elnök, korlátolt hatalma mellett is elég befolyás­sal bír, elég eszköz van a kezében, hogy ked­velt elvének s meggyőződésének sikerét elő­mozdítsa. Ebből érthető , mikép az elnöki választás a tehetségnek csak ezen stádiu­mában is a két párt között az izgatottságot a leg­magasabb fokra csigázta — s igy valamint az egyik úgy a másik párt kijelöltje is az illető lapokban a leghevesebben megtámadtatik, sértő gyanúsítások­kal, vádakkal s mindennemű méltatlan gúnyolódás­sal halmoztatik, így tekintve e személyes kér­dést — annak a köztársaság viszonyaival szorosan összefüggő, lehet mondani annak jövőjét feltételező politikai formáját félreismerni lehetetlen. Akár a rabszolgaság pártolói, akár az abolitionisták nyerjenek a közvéleményben, akár az érdek akár az emberiség ügye győzzön — annak a köztársaságra bizonyosan igen nagy s végzetteljes kihatása lehet. A­mint Konstantinápolyból írják, oda várták Szaid pasa egyiptomi alkirályt, s termé­szetesen ez utazás czéljáról különböző vélemények vannak, s még azt is rebesgetik, mintha Resid pasa érdekében történnék. Egyébiránt az alkirály csak néhány óráig fog a török fővárosban mulatni, a­mennyi idő kívántatik, hogy a szultánnál tisztelgő­­látogatását tegye. Ha hinni lehet, a montenegrói viszálkodás ügye európai bizottmány elé leend uta­sítva. A hagyatékok tárgyalásáról. A mult hónapban a jegy alatt, e lapok 168. számában, egy közérdekű értekezés közöltetett ,,a hagyatéki ügyekről.“ E jeles czikk elején e szomorú kérdés áll: „Ki nem tudná széles Magyarországban, hogy a ha­gyatéki ügyek mennyire zavart és sajnálatra méltó rendetlenségben lé­teznek majdnem mindenütt?“ Ennek oka, — mondja alább a szomorú felelet, — bennünk, az érdeklett felekben fekszik, ben­nünk „kik a törvényt nem tudjuk, s ép ez okból áldásait sem élvezhetjük !“*) Tehát két elvitázhatlan nagy igazság fekszik­­ előttünk:­­ 1. hogy a hagyatéki ügyek majd mindenütt ren­detlenségben vannak; 2. hogy ez a felek törvénytudatlansága miatt van egy­ — Szabad legyen e tételek nyomán tovább fűznöm az eszméket e nagyfontosságú tárgyról. Én az 1854. augustus 9-dikén kelt császári nyilt parancs második fejezetében foglalt intézkedés legüdvösebb voltát abban találom, hogy elejét veszi *) Érdemes czikkírónk olvashatta, miszerint a ma­gas kormány ép e napokban hlta föl a törvényha­tóságokat minden szükséges jogi reformok kije­lölésére. Szerk. a magyar emberben természetté vált perlekedések­nek. Hiszen tudjuk, mikép a hajdanban egy örököd­­ödési ügy valóságos gordiusi csomó volt, mely mig megoldatott, néha félszázad is lefolyt belé, családok lettek koldussá ,­ prókátorok híztak föl mellette, hitelezők jutottak tönkre. Most azonban, mihelyt elhuny valaki, a bíró azonnal hivatalból lép föl, tárgyalás alá veszi a hagyatékot , s egy csa­pással : örökjogok intéztetnek el, hite­lezők elégíttetnek ki, birtokviszo­nyok állíttatnak tisztába. Mennyi z­ar és jogsérelem származhatok azon­ban e fontos eljárásnál, ha a jogtudatlan felek ma­gukat ügyvivővel nem képviseltetik? Az 1854. aug. 9-ki császári nyiltparancs 116. § szerint meghagyatik az örökösöknek, hogy a tár­gyalásra kitűzött határnapon örökösi nyilatkozatu­kat beadják, s az örökjoguk kimutatására megkí­vántató bizonyítékokat magukkal hozzák. A polg. törv. k. 800. §. nyilván meghagyja, mi­szerint az örökösi nyilatkozatnak magában kell foglalnia : váljon feltétlenül, vagy a leltár jogked­vezményének fentartása mellett történik-e az örök­ségbe lépés ? Hányadik fél ismerje különbség jogi erejét? há­nyadik tudja a hagyaték föltétlen elfogadásának azon következményét, miszerint ez által az örök­hagyó m­inden hitelezőinek követeléseikért jót állott, habár a hátrahagyott vagyon azok követeléseinek kielégítésére nem elégséges is, tehát, hogy a hite­lezőket, ha az örökségből nem telik, a magáéból is kielégíti ? Hányadik fél tudja azt, hogy ha a törvény által megengedett bírói egybehívásbeli óvatosságot el­mulasztja, vagy ha a jelentkező hitelezők közöl né­melyeket kielégít, némelyek a hagyaték elégtelen­­sége miatt kifizetetlenül maradnak , ezek részére, minden feltételes örökösi nyilatko­zat mellett is, egész vagyonával jót kell ál­lania ? Hányadik tudja , mik azok az örökjog kimutatá­sára szolgáló bizonyítékok? Hányan elmennek, mindezekről teljes homályban, a hagyaték tárgyalására, — s hányan nem tudják, hogy a magukkal, tisztába jövetelre, joguk van egész egy évig terjedhető meggondolási időt kér­niük ? Hány tárgyalás történik meg ezek tudása nél­kül? . . Igen, — fogja mondani valaki, — de ott van a törvényben , hogy „a jogtudó ügyvivővel ellátva nem levő feleket a bíróság fölvilágosítni, útba iga­­zítni köteles.“ (116, 122. §. p. a. k.) Milyen keserves tárgyalás lesz az, hol a bírónak mindazokról a­mik itt felhozattak, előbb magyará­zatot kell tartani az örökösök előtt, azután haza kell őket küldeni a szükséges bizonyítékok meg­szerzéséért, az átadás kieszközlése végett kellő ki­mutatások behozásáért! Mikép lesz így megfelelve az idézett cs. nyiltparancs 151. §-nak , mely szerint, a­mennyire lehetséges , az egész tár­gyalási ügyletnek, t. i. haláleset fölvételének, leltározásnak , örökösi nyilatkozatnak, az örökjég kölcsönös elismerésének, az örökösöket illető kö­telezettségek kimutatásának , s az örökosztálynak, vagy végleges örökségkimutatásnak, egy folyó jegyzőkönyvben kell el­igazí­ttat­n­i ? Ez nem történhetik ! Nem is történik így. Mi történik tehát? Az, hogy a bíróság fölveszi a jegyzőkönyvet, úgy a­mint a felek beszélnek vagy hallgatnak , s hoz végzést olyat, a­milyent a felek előadása nyo­mán hozhat. **) És aztán előáll azon körülmény, mi a 168. szám­ban közlött czikkben áll, hogy ilyetén tárgyalások miatt „a hagyatéki ügyek majd mindenütt a legna­gyobb zavar­ és sajnálatra méltó rendetlenségben vannak.“ Igazolják ezt számos oly tárgyalások is, melyeket a bíróság épen a felek készületlensége miatt nem vezethet kellőleg. itt) Egy kis különbséggel, mivel a biróság hivatalos kötelességből is kiegészíti felek hiányos előa­dását. Szerk. TARCZA. NEMZETI SZÍNHÁZ.­­ — Heti szemle. — A lefolyt héten két dalmüvön s egy hallétén kivül („Esmeralda“ hétfőn, „Éjszak csillaga“ kedden;­­,Troubadour“ szerdán adatott) a többi estvét mind csupa Vígjáték foglalta el. Vasárnap a „Csikós“, csütörtökön a pályavígjá­­tékuk, pénteken a „Tévedések vígjátéka“, szom­baton „Csak kitartás!“ került színre. A „Csikós“ országszerte annyira ismeretes, mi­kép nem volt meglepő, hogy a nagy számú vidéki vendégek daczára, kikkel városunk tele volt, a szín­ház — más vasárnapokhoz képest — üres volt. Annál többen jelentek meg múlt csütörtökön a víg­játéki utolsó pályázatra , midőn óriási tetszésről tudósíthatnék olvasóinkat, ha az adott két vígjáték egyáltalában tetszett volna. Mindkét vígjáték hide­gen hagyott é­s nem elégítette ki oly kevéssel megelégedő közönségünket. Pénteken, szombaton üres volt a színház. A „Tévedések "vígjátéka a Shakespearenak leg­gyengébb művei közé tartozik. Főként olvasva igen valószínűtlen, hogy két gazda és annak két szolgája annyira hasonlítson egymáshoz, mikép a gazda szolgáját, a szolga gazdáját, a nő pedig fér­jét összetéveszsze. Azonban e nagy valószínűtlen­ség a színpadon nagy részben ki van mentve, ha a színdarabban egymással öszvetévesztett szerep­lők öltözéke , magaviseletben , vagy játék- és hangban annyira egyenlők, mikép maga a néző is olykor tévedésbe jön azonosságukra nézve. Ha e kölcsönös utánzás nem sikerül , akkor jobb nem adni e darabot , mert az egész előadás megbukik. Midőn e színművet először láttuk,ifj. Egressy és az ifj. Lendvai egymáshoz jóval hasonlóbbak voltak, mint most Hubenay és if. Lendvai (Antipholus iker­testvérek). Hubenai főként abban különbözött Lendvaitól, hogy mozdulataiban nagyon feszes, bá­tortalan volt : a choristák egyhangúságával és me­revségével játszott, míg Lendvai otthonabb találta magát. — Gyakorlati tanácsunk az volna, mikép ha e darab még ugyanezen szereposztással színre kerül, Lendvai áldozza fel játékbeli nagyobb ügyes­ségét az egész mű hatásának s igyekezzék nem Antipholus, hanem Hubenai lenni. A két Drom­eo (Feleki ás Szerdahelyi) sem volt egymáshoz oly hasonló,min­t midőn azt Feleki és László adta. Szerdahelyi most is ugyanaz volt, amint „Ta­más bátyában“ Bengáli­ adja. Feleki ügyekezett őt utánozni, de sokkal jobban sikerült a László, mint Szerdahelyi hangjának utánzása. Viszont László jobban tudta termetét a Felekiéhez idomítni s moz­dulataiban utánozni, mint Szerdahelyi. Az egész előadás nem volt elég folyékony; — a szerepek nem voltak jól betanulva s a legelmésebb, legelevenebb, vagy legköltőibb párbeszédet is a vontatottság képes minden hatástól megfosztani.Már­pedig a múlt heti drámai előadások mindenikére igazságos azon megrovás, mikép az vontatott volt. Sőt tovább megyek, s merem átütni, hogy az ösz­­szes reportoire-ban csak kivételesek azon dara­bok, melyek kellő folyékonysággal s összevágólag adatnak. E körülmény is befoly arra, hogy drámánk iránt a közönség kevesebb rokonszenvvel viseltessék, mint úr színi előadások más nemei iránt. — Múlt héten arról szóltunk röviden, mikép minél gyak­rabban kellene a lehető legjelesb darabokat adni, mert drámánk emelkedését minden részben nem a gyenge eredeti, hanem csupán jeles köl­tői és valódi hatású művektől várhatjuk. Ezért egyik sürgetés teendőként indítványoztuk, hogy re­­pertoire-ink az összes világirodalom legjelesebb, korunk és helyzetünk szerint adható műveivel gazdagíttassék. Azonban ez csak egyik oldala fogna lenni drámánk tökélyesbítésének. Mit ér a legjelesb mű, ha az előadás hanyagsága miatt a darab elveszti ha­tását, ha a költő ihlettségének valódi hangját a nehézkesség csikorgása öszhangtalanná s többnyire nevetségessé teszi? A drámában úgy kell beszélnie a színésznek, mintha nem kézirat után, hanem pillanati érzelmek, gondolatok adnák a szót ajkaira — mintha azok épen azon perezben jutnának eszébe s előtte is itj volna a gondolat. A jeles, kitűnő játéknak az egyik legfőbb kelléke hiányozni fog, valahányszor a legjobb színész is előadás előtt nem tudja szerepét. A sugó­­lyukat csak oly intézménynek kellene tekinteni,mint az életbiztosító, vagy ú. n. m e n t­ő c s o - n a k, mely nem arra való, hogy azon tegye az ember az egész tengeri utat, hanem teljes megnyugtatásul szolgál­jon a netaláni fönnakadás eseteiben. Egészen a sú­góra támaszkodva az előadás soha sem lehet gyors, összevágó , és így kielégítő. A súgó a színészt mozgásaiban is korlátolja, ha folyvást rá kénytelen figyelni. A színész nem mer a színpad szélső jobb és bal oldalára, vagy nagyon mélyen hátterébe tá­vozni, szóval kénytelen a súgó csekély hangtávolá­ban maradni. Mindezt nem vádképen hozom fel egyes színé­szeinkre, kik közt szép kivételeket említhetnék, (t. i. kiken ritkán látszik meg az, hogy szerepeiket még ők sem tanulták be teljesen). — De egy két egyén, bármi jól tudja is szerepét, még az elő­adást nem teheti összevágóvá, pontossá, ha minden egyes szereplő teljesen be nem tanulta részét és az egész nincs kellően begyakorolva. Azon megrovások, sőt büntetések is, melyek az egyeseket a szerepnem tudásért (igen ritkán) sújt­ják, mitsem segítnek a dolgon. S mit tesz színigazgatóságunk arra nézve, hogy a darabok összevágóan, pontosan adassanak? — Valóban igen igen keveset ! — A próba nem egyéb mint kénytelen-kelletlen leörlése a darabnak, a súgó hangja után. Csak a szavakat próbálják el s még csak a szavalás sem vétetik tekintetbe, nem­hogy az u. n. actio. Föltéve, hogy színházunknak hanyag tagjai is van­nak, ezek nem fognak egyébre gondot fordítni, mint arra, hogy szerepükbe épen bele ne süljenek, (a­mi csoda volna, midőn ott van a súgó), mert egyéb nem büntettetik, s minden más hiány az egyéni te­hetség hiányának rovatik föl. Színházunknál valódi nagy próbák nincsenek, hol a színészt egy a művészetben avatott egyén uta­sítsa, oktassa játékában, hol az egész próba egy for­­maszerinti előadás legyen, ugyanazon rendezéssel, ugyanazon díszítményekkel, jelmezekben, melyek­kel a darab estve adatni fog. Márpedig anél­kül az előadások soha sem lehetnek sikerültek, össze­vágók.

Next