Budapesti Hírlap, 1856. szeptember (203-226. szám)
1856-09-02 / 203. szám
nyitányait nyerő, nem hagyhatjuk említetlenül, miképp eminentiája s az általa megbízottak részéről rendkívüli gonddal minden mód fel lön használva, hogy a számos vendégekről a legjobban gondoskodva legyen. Szintúgy teljes elismerést érdemel a város készsége is, melylyel a házbirtokosok helyiségeiket megelőzőleg rendelkezésre helyezték s általában a vendégek kielégítéséhez kitelhetőleg hozzájárultak. A nagy számmal megjelent ünnepi költemények a haza távolabbi Vészélyen is tudósítást adanaak ama szép napokról, miket Esztergom épen most ünnepelt, s melyek hosszú időre általános kellemes emlékezetben maradandnak, minek fenntartása végett e eminentiája a bibornok herczeg-primás saját emlékpénzt is veretett. Fájdalom! egy szerencsétlenséget is kell megemlitnünk, melynek eredete azonban az ünnepély határain kívül esett; f. hó 30-a Hettény helységében nagy tűz volt. Ő Felsége azt a hajón utazása alatt véve észre, Esztergomba érve, az épen akkor jelen volt megyefönüköt a kár kinyomozásával megbízni méllóztatott, s egyszersmind saját szárnysegédét, Waldstein gróf őrnagyot a helyszínére küldé, ki igen tetemes segélyösszeget vitt oda. Pest, sept. 1. Sz. (Politikai szemle.) A már közlött hivat. rendelet aug. 22-röl, mely a nemzetőrség szétosztását s annak végkép megszüntetését kimondja de azon hozzátétellel, mikép a kormány, ez intézvényéről a cortes-gyűlésnek számot adand, — kétségen kivül az O'Donnell ministeriumnak legfontosabb, és az új helyzetet jellemző, leginkább kitüntető tette. Az összes ministerium által aláírt s a királyné elé terjesztett tudósítás, melyben a mondott intézmény szükséges sőt mellőzhetlen volta körülményesen indokoltatik, a jelen miniszerek gondolkodására, valamint állásukra, álalában a közügyek alakulására világot vető igen nevezetes okmány. Amit többször mondottunk, hogy Spanyolországot papír-alkotmány- s divatszerű liberális theóriáknak az azokra meg nem ért nép elejébe becsempészése, a sok vihart látott államot boldoggá nem teszi, de abban mindenekelőtt rendet s ezt fenntartó erélyes és igazságos kormányt teremteni, a népet a szabadságra képessé kell tenni, nem azt idő előtt ráerőltetni, — mindez az említett fontos ministeri előterjesztés értelmét és jelentését teszi, de egyszersmind a ministerium felette nehéz helyzetét, s az ügyek bonyolódott állását is mutatja. A nemzetőrség létezése — nem vitatjuk, minő joggal s váljon helyesen-e! — az ujabbkori alkotmányok intézmények között mint egyik főbb szerepel, s a’népek jogai jelentékeny készségének tartatik. Hol alkotmány van, ott a szabadság biztosítékai közt a nemzetőrség nem hiányozhatik. Midőn 1844. júliusában az O’Donne 11 kardja által előidézett s Espartero hozzéjárultával teljesen végrethajtott forradalom az új helyzetet megalapító , a két párt összeolvadását képviselő ministérium legelső tettei közé tartozott a nemzetőrség helyreállítása. Most midőn két évi tapasztalás után ugyanazon férfi, ki akkor a kormány élén áírvá a fegyvert a nép kezébe adó rendszabályt — mert ez a nemzetőrség eszméje — szentesítette, most egy azt teljesen megczáfoló — a fegyvert a nép kezéből örökre kivevő — rendeletet is alá, — vájjon akkor kockáztatta-e államférfiul hitelét inkább, vagy most teszi azt, akkori, vagy jelen lépése-e nagyobb következetlenség? Midőn a miniszeri előterjesztés azt mondja, hogy „a nemzetőrség történetét annak felállításától fogva mostanig nyugodtan tanulmányozva világosan lehet látni, mikép az a helyett, hogy megfelelne az azt alapító gondolatnak, épen oly eredményeket idézett elő, miket se előre nem láthattak se nem vártak azok, kik különböző újabb és távolabb időkben azt hitték, hogy az a rendet, szabadságot és a nemzet függetlenségét fogja megszilárditni“ — s kivévén az utolsó polgári háború idejét, általánosan lehet állítni, hogy „a nemzetőrség folytonos izgatás eleme, s minden fenálló hatalmak elleni tiltakozás megtestesült szelleme volt“ s hogy a ministeriumi czikkírók, kik meggyőződése szerint, „a nemzetőrség és közrend öszhangzó együtt fennállásának nehéz problémája“ a spanyol nemzetőrség magaviselete által megoldhatlannak bizonyult be, ha továbbá — „a nemzetőrség a rend és közcsendességre nézve a zavar állandó oka, ha az a kereskedő osztályoknak utálat és nyugtalanság alkalmául szolgál, a szegény és proletár osztályokat megvesztegető méreg , a termesztésnek ártalmára van, elijeszti és paralizálja a kereskedést, a békés reformokat akadályozza vagy semmivé teszi, minden hatalom, ■ minden kormány irányában ellenszenvvel viseltetik, a képviseleti institutiok szabad kifejlődését akadályozza s a közvéleményt tévútra vezetve maga szeszélyéhez bilincseli“ — ha épen a spanyol nemzet éltéből és történeteiből O’Donnel olyannak ismerte meg a nemzetőrséget, hogy a fenebbi súlyos vádak arra ráillenek — smégis két évvel ezelőtt azon rendszer életbe léptetésére kölcsönző kardját, melynek a nemzetőrségi intézmény főalapját képezi, s melyet most épen úgy kardjával kettévágni jónak látott — mit kelljen a helyzetről ítélni? S midőn a Ministerium ez alkotmányos intézvénynek nem csak ideiglenesen, de végkép és örökre megszüntetéséről a cortesgyűlés előtt akar számot adni, lehet gondolni, hogy a tervezett új alkotmány, valamint az ez által egybehívandó cortes-gyűlés milyen leend, s azok a nép szabadságát s úgynevezett jogait mennyire biztosítandják. Egy madridi ministeri lap, az „Epoca“ szerint a nemsokára kihirdetendő új rendszabályok közt leendnek, az alkotmánykészítő cortesgyűlés eloszlatása, az új alaptörvény kihirdetése, a városi municipalitásokat és tartományi testületeket illető törvény , valamint a sajtórend — tehát azok, mik az új rend alapját teljesen megvetik, s a kormány régvárt rendszerét kellő világban fogják kimutatni, szóval, azt, mit O’Donnell idei július 14-n kezdett, most teljesen végrehajtandjó. Hogy várjon most a párisi hivatalos és félhivatalos lapok az ellenforradalom és az államcsíny eszméje ellen fognak-e tiltakozni s tiltakozhatnak-e? a jövendő mutatja meg. Francziaországban most közelebbről a megyei tanácsok —■ a megyék képviselő testületei leginkább a vámreform kérdésével foglalkozandnak. A véd vámrendszer — a kereskedés szabadságának pártolói találkoznak és vívnak együtt most az említett téren, miután az utolsónak nemcsak Angliában uralkodásra jutásával, de az európai szárazföldön is terjedni kezdésével Francziaország is, mely maga szorgalmát eddig különösen védő azon helyzetbe jött, mikép ezen ügy rá nézve már szinte égő kérdéssé vált. A törvényhozó test utolsó ülése alkalmával már hevesen vitattatott ezen ügy s bizonyosan még sok küzdelmek és súrlódások fognak abból kifejlődni. — Gróf Mornynak az orosz csász udvarnál nagy megkülönböztetéssel fogadtatása, s minden alkalommal kitüntetése újra fölelevenítette s némileg valószínűvé tette azon híreket, mik a két császári államnak barátságát és szorosabban egyesülését tárgyazzák, s vannak, kik azt hiszik, hogy mint az 1808-diki erfurti congressus idejének s az akkori benső szövetkezésnek mielőbb bekövetkezéséről álmodnak. De hogy a diplomatának mig e czélra eljuthat, sok teendője van — nem szükség mutogatni. Ha Konstantinápolyból Marseillen keresztül jött, részint már említett, újabb tudósításoknak hinni lehet, úgy az európai békét nagy veszély fenyegeti, miután egy a török fővárosba a feketetengerről viszszatérő angol gőzös azon hírt hozta , hogy az orosz lámpagyűjtók még nem hagyták volna oda a kígyószigetet, amit pedig egy párisi félhivatalos lap nem régen bizonyosnak állított. De hogy várjon a nyolcz lámpásosból álló orosz csapat még egészen a mondott szigeten van-e, vagy legalább egy része már onnan kitakarodott, ez iránt semmi bizonyost sem lehet tudni — s igy várni kell még a keleti láthatárt fenyegető ez újabb vihart illető bővebb tudósításokra. De a feketetengeren czirkáló angol hadihajók, mint szintén az Európa szabadsága és függetlensége felett őrködő liberális irányár, orosz zsarnokság minden luborn—nmrff ii m rm——ijeszkedéseit a legéberebb figyelemmel kísérik, s minden fenyegető körülmény alkalmával a lármatrombitába fúni el nem mulasztják— hihetőleg e legújabb veszélyre nézve is résen állandónak. Északamerikában jelenleg az elnök választása, mint tudva van, a közfigyelmet leginkább elfoglalva tartja, s lehet mondani minden más érdeket háttérbe szorított, valamint általában igen heves küzdelmet idézett elő. Két párt áll leginkább és legmérgesebben szemben e szenvedélyes tusában , mely bár személy körül forog, mégis a köztársaság egész sorsába, helyzetébe és jövőjébe mélyen bevág. Az említett két párt a demokrata, mely a rabszolgaság fenntartását, sőt annak terjesztése elvét képviseli, kapcsolatban az elhirhedt annexatioval, vagy a közterjeszkedési politikával, míg a respublikás párt kisebb nagyobb részben abolitionista, vagy a rabszolgaság eltörlését sürgeti, a külpolitikában mérsékeltebb, amennyiben — az idegen birtokot az amerikai földről kizáró — Monroe-tannál tovább menni nem akar. A demokraták jelöltje Buchanan, a republikánusoké ezredes Fremont. Ez utolsónak megválasztása mindinkább valószínű kezd lenni — ami tehát az abolitionisták helyzetére s lehető győzelmére nézve kedvező körülménynek tekintethetik, miután az elnök, korlátolt hatalma mellett is elég befolyással bír, elég eszköz van a kezében, hogy kedvelt elvének s meggyőződésének sikerét előmozdítsa. Ebből érthető , mikép az elnöki választás a tehetségnek csak ezen stádiumában is a két párt között az izgatottságot a legmagasabb fokra csigázta — s igy valamint az egyik úgy a másik párt kijelöltje is az illető lapokban a leghevesebben megtámadtatik, sértő gyanúsításokkal, vádakkal s mindennemű méltatlan gúnyolódással halmoztatik, így tekintve e személyes kérdést — annak a köztársaság viszonyaival szorosan összefüggő, lehet mondani annak jövőjét feltételező politikai formáját félreismerni lehetetlen. Akár a rabszolgaság pártolói, akár az abolitionisták nyerjenek a közvéleményben, akár az érdek akár az emberiség ügye győzzön — annak a köztársaságra bizonyosan igen nagy s végzetteljes kihatása lehet. Amint Konstantinápolyból írják, oda várták Szaid pasa egyiptomi alkirályt, s természetesen ez utazás czéljáról különböző vélemények vannak, s még azt is rebesgetik, mintha Resid pasa érdekében történnék. Egyébiránt az alkirály csak néhány óráig fog a török fővárosban mulatni, amennyi idő kívántatik, hogy a szultánnál tisztelgőlátogatását tegye. Ha hinni lehet, a montenegrói viszálkodás ügye európai bizottmány elé leend utasítva. A hagyatékok tárgyalásáról. A mult hónapban a jegy alatt, e lapok 168. számában, egy közérdekű értekezés közöltetett ,,a hagyatéki ügyekről.“ E jeles czikk elején e szomorú kérdés áll: „Ki nem tudná széles Magyarországban, hogy a hagyatéki ügyek mennyire zavart és sajnálatra méltó rendetlenségben léteznek majdnem mindenütt?“ Ennek oka, — mondja alább a szomorú felelet, — bennünk, az érdeklett felekben fekszik, bennünk „kik a törvényt nem tudjuk, s ép ez okból áldásait sem élvezhetjük !“*) Tehát két elvitázhatlan nagy igazság fekszik előttünk: 1. hogy a hagyatéki ügyek majd mindenütt rendetlenségben vannak; 2. hogy ez a felek törvénytudatlansága miatt van egy — Szabad legyen e tételek nyomán tovább fűznöm az eszméket e nagyfontosságú tárgyról. Én az 1854. augustus 9-dikén kelt császári nyilt parancs második fejezetében foglalt intézkedés legüdvösebb voltát abban találom, hogy elejét veszi *) Érdemes czikkírónk olvashatta, miszerint a magas kormány ép e napokban hlta föl a törvényhatóságokat minden szükséges jogi reformok kijelölésére. Szerk. a magyar emberben természetté vált perlekedéseknek. Hiszen tudjuk, mikép a hajdanban egy öröködödési ügy valóságos gordiusi csomó volt, mely mig megoldatott, néha félszázad is lefolyt belé, családok lettek koldussá , prókátorok híztak föl mellette, hitelezők jutottak tönkre. Most azonban, mihelyt elhuny valaki, a bíró azonnal hivatalból lép föl, tárgyalás alá veszi a hagyatékot , s egy csapással : örökjogok intéztetnek el, hitelezők elégíttetnek ki, birtokviszonyok állíttatnak tisztába. Mennyi zar és jogsérelem származhatok azonban e fontos eljárásnál, ha a jogtudatlan felek magukat ügyvivővel nem képviseltetik? Az 1854. aug. 9-ki császári nyiltparancs 116. § szerint meghagyatik az örökösöknek, hogy a tárgyalásra kitűzött határnapon örökösi nyilatkozatukat beadják, s az örökjoguk kimutatására megkívántató bizonyítékokat magukkal hozzák. A polg. törv. k. 800. §. nyilván meghagyja, miszerint az örökösi nyilatkozatnak magában kell foglalnia : váljon feltétlenül, vagy a leltár jogkedvezményének fentartása mellett történik-e az örökségbe lépés ? Hányadik fél ismerje különbség jogi erejét? hányadik tudja a hagyaték föltétlen elfogadásának azon következményét, miszerint ez által az örökhagyó minden hitelezőinek követeléseikért jót állott, habár a hátrahagyott vagyon azok követeléseinek kielégítésére nem elégséges is, tehát, hogy a hitelezőket, ha az örökségből nem telik, a magáéból is kielégíti ? Hányadik fél tudja azt, hogy ha a törvény által megengedett bírói egybehívásbeli óvatosságot elmulasztja, vagy ha a jelentkező hitelezők közöl némelyeket kielégít, némelyek a hagyaték elégtelensége miatt kifizetetlenül maradnak , ezek részére, minden feltételes örökösi nyilatkozat mellett is, egész vagyonával jót kell állania ? Hányadik tudja , mik azok az örökjog kimutatására szolgáló bizonyítékok? Hányan elmennek, mindezekről teljes homályban, a hagyaték tárgyalására, — s hányan nem tudják, hogy a magukkal, tisztába jövetelre, joguk van egész egy évig terjedhető meggondolási időt kérniük ? Hány tárgyalás történik meg ezek tudása nélkül? . . Igen, — fogja mondani valaki, — de ott van a törvényben , hogy „a jogtudó ügyvivővel ellátva nem levő feleket a bíróság fölvilágosítni, útba igazítni köteles.“ (116, 122. §. p. a. k.) Milyen keserves tárgyalás lesz az, hol a bírónak mindazokról amik itt felhozattak, előbb magyarázatot kell tartani az örökösök előtt, azután haza kell őket küldeni a szükséges bizonyítékok megszerzéséért, az átadás kieszközlése végett kellő kimutatások behozásáért! Mikép lesz így megfelelve az idézett cs. nyiltparancs 151. §-nak , mely szerint, amennyire lehetséges , az egész tárgyalási ügyletnek, t. i. haláleset fölvételének, leltározásnak , örökösi nyilatkozatnak, az örökjég kölcsönös elismerésének, az örökösöket illető kötelezettségek kimutatásának , s az örökosztálynak, vagy végleges örökségkimutatásnak, egy folyó jegyzőkönyvben kell eligazíttatni ? Ez nem történhetik ! Nem is történik így. Mi történik tehát? Az, hogy a bíróság fölveszi a jegyzőkönyvet, úgy amint a felek beszélnek vagy hallgatnak , s hoz végzést olyat, amilyent a felek előadása nyomán hozhat. **) És aztán előáll azon körülmény, mi a 168. számban közlött czikkben áll, hogy ilyetén tárgyalások miatt „a hagyatéki ügyek majd mindenütt a legnagyobb zavar és sajnálatra méltó rendetlenségben vannak.“ Igazolják ezt számos oly tárgyalások is, melyeket a bíróság épen a felek készületlensége miatt nem vezethet kellőleg. itt) Egy kis különbséggel, mivel a biróság hivatalos kötelességből is kiegészíti felek hiányos előadását. Szerk. TARCZA. NEMZETI SZÍNHÁZ. — Heti szemle. — A lefolyt héten két dalmüvön s egy hallétén kivül („Esmeralda“ hétfőn, „Éjszak csillaga“ kedden;,Troubadour“ szerdán adatott) a többi estvét mind csupa Vígjáték foglalta el. Vasárnap a „Csikós“, csütörtökön a pályavígjátékuk, pénteken a „Tévedések vígjátéka“, szombaton „Csak kitartás!“ került színre. A „Csikós“ országszerte annyira ismeretes, mikép nem volt meglepő, hogy a nagy számú vidéki vendégek daczára, kikkel városunk tele volt, a színház — más vasárnapokhoz képest — üres volt. Annál többen jelentek meg múlt csütörtökön a vígjátéki utolsó pályázatra , midőn óriási tetszésről tudósíthatnék olvasóinkat, ha az adott két vígjáték egyáltalában tetszett volna. Mindkét vígjáték hidegen hagyott és nem elégítette ki oly kevéssel megelégedő közönségünket. Pénteken, szombaton üres volt a színház. A „Tévedések "vígjátéka a Shakespearenak leggyengébb művei közé tartozik. Főként olvasva igen valószínűtlen, hogy két gazda és annak két szolgája annyira hasonlítson egymáshoz, mikép a gazda szolgáját, a szolga gazdáját, a nő pedig férjét összetéveszsze. Azonban e nagy valószínűtlenség a színpadon nagy részben ki van mentve, ha a színdarabban egymással öszvetévesztett szereplők öltözéke , magaviseletben , vagy játék- és hangban annyira egyenlők, mikép maga a néző is olykor tévedésbe jön azonosságukra nézve. Ha e kölcsönös utánzás nem sikerül , akkor jobb nem adni e darabot , mert az egész előadás megbukik. Midőn e színművet először láttuk,ifj. Egressy és az ifj. Lendvai egymáshoz jóval hasonlóbbak voltak, mint most Hubenay és if. Lendvai (Antipholus ikertestvérek). Hubenai főként abban különbözött Lendvaitól, hogy mozdulataiban nagyon feszes, bátortalan volt : a choristák egyhangúságával és merevségével játszott, míg Lendvai otthonabb találta magát. — Gyakorlati tanácsunk az volna, mikép ha e darab még ugyanezen szereposztással színre kerül, Lendvai áldozza fel játékbeli nagyobb ügyességét az egész mű hatásának s igyekezzék nem Antipholus, hanem Hubenai lenni. A két Dromeo (Feleki ás Szerdahelyi) sem volt egymáshoz oly hasonló,mint midőn azt Feleki és László adta. Szerdahelyi most is ugyanaz volt, amint „Tamás bátyában“ Bengáli adja. Feleki ügyekezett őt utánozni, de sokkal jobban sikerült a László, mint Szerdahelyi hangjának utánzása. Viszont László jobban tudta termetét a Felekiéhez idomítni s mozdulataiban utánozni, mint Szerdahelyi. Az egész előadás nem volt elég folyékony; — a szerepek nem voltak jól betanulva s a legelmésebb, legelevenebb, vagy legköltőibb párbeszédet is a vontatottság képes minden hatástól megfosztani.Márpedig a múlt heti drámai előadások mindenikére igazságos azon megrovás, mikép az vontatott volt. Sőt tovább megyek, s merem átütni, hogy az öszszes reportoire-ban csak kivételesek azon darabok, melyek kellő folyékonysággal s összevágólag adatnak. E körülmény is befoly arra, hogy drámánk iránt a közönség kevesebb rokonszenvvel viseltessék, mint úr színi előadások más nemei iránt. — Múlt héten arról szóltunk röviden, mikép minél gyakrabban kellene a lehető legjelesb darabokat adni, mert drámánk emelkedését minden részben nem a gyenge eredeti, hanem csupán jeles költői és valódi hatású művektől várhatjuk. Ezért egyik sürgetés teendőként indítványoztuk, hogy repertoire-ink az összes világirodalom legjelesebb, korunk és helyzetünk szerint adható műveivel gazdagíttassék. Azonban ez csak egyik oldala fogna lenni drámánk tökélyesbítésének. Mit ér a legjelesb mű, ha az előadás hanyagsága miatt a darab elveszti hatását, ha a költő ihlettségének valódi hangját a nehézkesség csikorgása öszhangtalanná s többnyire nevetségessé teszi? A drámában úgy kell beszélnie a színésznek, mintha nem kézirat után, hanem pillanati érzelmek, gondolatok adnák a szót ajkaira — mintha azok épen azon perezben jutnának eszébe s előtte is itj volna a gondolat. A jeles, kitűnő játéknak az egyik legfőbb kelléke hiányozni fog, valahányszor a legjobb színész is előadás előtt nem tudja szerepét. A sugólyukat csak oly intézménynek kellene tekinteni,mint az életbiztosító, vagy ú. n. m e n tő c s o - n a k, mely nem arra való, hogy azon tegye az ember az egész tengeri utat, hanem teljes megnyugtatásul szolgáljon a netaláni fönnakadás eseteiben. Egészen a súgóra támaszkodva az előadás soha sem lehet gyors, összevágó , és így kielégítő. A súgó a színészt mozgásaiban is korlátolja, ha folyvást rá kénytelen figyelni. A színész nem mer a színpad szélső jobb és bal oldalára, vagy nagyon mélyen hátterébe távozni, szóval kénytelen a súgó csekély hangtávolában maradni. Mindezt nem vádképen hozom fel egyes színészeinkre, kik közt szép kivételeket említhetnék, (t. i. kiken ritkán látszik meg az, hogy szerepeiket még ők sem tanulták be teljesen). — De egy két egyén, bármi jól tudja is szerepét, még az előadást nem teheti összevágóvá, pontossá, ha minden egyes szereplő teljesen be nem tanulta részét és az egész nincs kellően begyakorolva. Azon megrovások, sőt büntetések is, melyek az egyeseket a szerepnem tudásért (igen ritkán) sújtják, mitsem segítnek a dolgon. S mit tesz színigazgatóságunk arra nézve, hogy a darabok összevágóan, pontosan adassanak? — Valóban igen igen keveset ! — A próba nem egyéb mint kénytelen-kelletlen leörlése a darabnak, a súgó hangja után. Csak a szavakat próbálják el s még csak a szavalás sem vétetik tekintetbe, nemhogy az u. n. actio. Föltéve, hogy színházunknak hanyag tagjai is vannak, ezek nem fognak egyébre gondot fordítni, mint arra, hogy szerepükbe épen bele ne süljenek, (ami csoda volna, midőn ott van a súgó), mert egyéb nem büntettetik, s minden más hiány az egyéni tehetség hiányának rovatik föl. Színházunknál valódi nagy próbák nincsenek, hol a színészt egy a művészetben avatott egyén utasítsa, oktassa játékában, hol az egész próba egy formaszerinti előadás legyen, ugyanazon rendezéssel, ugyanazon díszítményekkel, jelmezekben, melyekkel a darab estve adatni fog. Márpedig anélkül az előadások soha sem lehetnek sikerültek, összevágók.