Budapesti Hírlap, 1884. május (4. évfolyam, 120-150. szám)
1884-05-01 / 120. szám
IV. évfolyam. 120. szám. Budapest, 1884. Csütörtök, május 1. Budapesti Hírlap Előfizetési órak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr. egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV. kalap-utcza 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Nemzeti politika. Ma, a midőn a jelenlegi országgyűlés végső napjait éli, maga rendjén van a viszszapillantás annak viselt dolgaira, valamint saját tényezőire, az országgyűlés tagjaira, pártjaira; de tán nem kevésbbé indokolt, egy kiváncsi pillantás a közeljövő felé. A legutóbbi időkben sokat olvastunk, hallottunk az országgyűlés végvonaglásáról, törvények lemorzsolásáról, képviselők helytelen működéséről, egészségtelen pártviszonyokról s több eséléről, minek végső résumé-je gyanánt uj pártalakulások kívánatos, sőt szükséges volta vala felemlítve, egyik indokául szolgálván azok a különböző elemek, melyek egyikmásik pártban fellelhetők, de melyek, nem egymáshoz valók lévén, eltérő nézeteik, különböző meggyőződésük nyilvánítása által anyanyi belviszályt, annyi súrlódást idéztek elő, ami sem az országgyűlés magasztos hivatásának teljesítését, sem tekintélyének megóvását nem mozdítá elő s nem egyszer országszerte visszatetszést szült. Elősorolja a pártok e tarka belviszonyait Jókai is, szokott szellemes modorában, legutóbb Ilyefalván tartott beszámoló beszédjében, felemlíti az egyesült ellenzék nyolc vagy tíz árnyalatát, valamint a függetlenségi pártnak belháborúját is, de már ennek különböző ■s egymással ellenséges lábon álló táborait meg nem nevezi, csak létüket konstatálja egyszerűen. A szabadelvű kormánypárt belviszonyairól hallgat a krónika; ott ha van is eltérő nézet, elnémítja azt a hatalmas Zeus, ki mindnyájuk helyett gondolkozik és cselekszik; de, hogy van ott is elég heterogén elem, amelyet csak a hatalom tudata tart együvé, azt mégis merjük állítani, s lesz még ilyen több is, ha a legközelebbi választási harcoknál a szabadelvű párt az újonnan toborzott híveknél, ezeknek csak látszólagos mameluk-szerű szolgálatra kész odaadását fogja számba venni, egoizmusuknak szolgáló szinváltoztatásukat készpénznek veeni s nem fogja belépésük indokait, régi hajlamaikat, politikai irányaikat, észjárásaikat mérlegelni; ha ilyen újoncokkal fogja a szabadelvű párt triariusai megritkult sorainak hézagait pótolni, akkor maga ellen vétett, mert a vész idején ezek lesznek bizonyára az első patkányok, melyek a sülyedő hajót el fogják hagyni. A fentebb említett pártbeli viszályok helyesebb csoportosulásokat ajánlanak; ez országszerte meglehetősen elterjedt nézet, de a magyar parlament be nem éri ama pártárnyalatokkal, melyek más országok törvényhozó testületeiben fennállanak; más országok, amelyek saját kormánynyal, parlamenttel bírnak, rég kivívták függetlenségüket, holott minálunk minden egyéb van, csak ez nincs meg, s ha egy pártnak e magasztos eszme mellett küzdését minden elfogulatlan ember méltányolja, elveit tisztáknak, kifogástalanoknak vallja, mégis azoknak győzelmét sokan nehéznek, kivihetetlennek, vagy legfölebb késő évtizedek múlva, nagy világesemények kapcsán keresztülhetőnek vélik. Más országokban, nagy, tömörült nemzeteknél a nemzeti politika, úgy ahogy minálunk volna szervezendő, szükségtelen , ott a különféle nemzetek vagy rég összeolvadtak, annyira, hogy a külön származás öntudata is hiányzik náluk, vagy egy-egy kis nemzettöredék, ha fenn is áll, nagyszabású, vagy indokolatlan külön aspirációkat nem táplál; de nem úgy van ez nálunk s ezért terjed mindinkább a nemzeti politikai párt eszméje minálunk. Ez az eszme pedig természetes kifolyása ama legújabb nemzeti irányú mozgalomnak, melyet hazánk minden egyes vidékén észlelhetünk; a magyar mivelődés, a hazafias önérzet terjesztése, növelése, a magyar állam prestige-ének megszilárdítása, egy erős nemzeti politika inaugurálása, ezek azok az eszmék, melyekért ma leginkább lelkesedik a jó hazafi, melyekért dolgozni, fáradozni s áldozni kész, s melyeket egy keretbe foglalva az ország törvényhozó testületében is szeretne képviselve látni. Ezek az eszmék leginkább azokon a vidékeken hangoztatnak, ahol szemben más hazafiatlan aspirációkkal azoknak végleges diadala képezi a nemzet hű fiának legforróbb vágyát s ezért az ma hajlandó minden egyébről lemondani; vagy nem jelent az annyit, ha egy ismeretes szabadelvűpárti előkelő tekintély ma pártállásáról úgy nyilatkozik, hogy ő ma mindenekelőtt a nemzeti politika híve ? Vagy a függetlenségi párt egy kiváló tagja, aki a függetlenségi eszmék diadalát későbbi időktől várván, ma egész tevékenységét a nemzeti politikának szenteli, melynek zászlója alá sorakozik ? Ezernyi példa van reá, a legműveltebb körökből való emberek osztják e nézeteket, a sajtó, főleg a vidéki sajtó számtalan hasonló tartalmú felszólalásaival is megerősíti állitá- A „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. Utazas sarga omnisbuszon. — A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — A „Budapesti Hírlap“ munkatársai folyton utaznak. Huszár Imre barátunk csak most érkezett meg Konstantinápolyból, én meg elutaztam a Józsefvárosba. A Józsefvárosba, mely oly közel fekszik a civilizált világhoz, — gyalog és jó időben, s oly messze — esőben és sárga omnibuszon. Mikor az örök eső megbontja a kövezet rendjét, s a kövek mindenütt süppedeznek, amit oly nehéz kikerülni a sárga omnibusznak. Nehéz, mert a sárga omnibusz három, egymással igen nagy diszharmóniában élő lényből áll: 1. a lóból, 2. a kocsisból, 3. a sárga omnibuszból. A ló, ez rendesen csak akkor vetemedik omnibuszhúzásra, mikor már elérkezvén életének véghatárára, filozofálás útján eljut arra a tudatra, hogy a hálátlan emberiségnek nem érdemes semmiféle szolgálatokat tenni. S így elsősorban és kizárólag a húzás az, melyről nemesen lemond. De ott van az a lény, akinek intencióival ez homlokegyenest ellenkezik : ez a kocsis, akinek föladata az, hogy a lovat mindenféle módon meggyőzze az említett lemondás kárhozatos voltáról, s a rendelkezésére álló összes eszközökkel arra buja, hogy lemondását legalább annyi időre fölfüggeszsze, míg az osztrák-magyar államvasút pályaudvarától a józsefvárosi templomhoz érnek. Ez természetesen szakadatlan disputa közt történik, melyben nem utolsó szerepet játszanak az ostor (nyelestől) s a gyeplő jóakaratú rángatása. A vitába közömbös robajjal vegyül az omnibusz kerekeinek zörgése. Pedig ez a legádázabb ellenfél: ez az, akire a ló összes gyűlölete halmozódik, ez az, aki magától nem megy, akit húzni kell, aki oka minden kínjainak és a kocsis által szenvedett bántalmaknak. És ebben a nyomorult kocsiban semmi törekvés sincs az előrehaladás felé! Van egy anarkhikus törekvés benne, a kétfelé válás kerekei úgy szétállnak, mint a jóllakott ember fülei, s csak az alkalmas pillanatot várja, hogy szétmenjen. De hát mit használ ez a szegény lónak? Íme, ilyen elemekre bíztam én biztosságomat, mikor vasárnap estefelé a józsefvárosi utamra indultam. Szakadt az eső. A kalap utca sarkán primitív esernyő alatt lesbe álltam, melegen elbúcsúzván barátaimtól, kik a távoli szerkesztőség ablakaiból legtisztább zsebkendőiket lobogtatták. Az omnibusz csakhamar feltűnt, mintegy 200 lépésnyi távolban, s rövid negyed óra alatt oda ért hozzám. A ló, amint megpillantott, rögtön megállt, s fájdalmas tekintettel nézett rám, mint aki újabb teherrel tetézem őt, melyért nem kárpótolja őt az, hogy pár percnyi megállapodásra alkalmat nyújtok. — Van-e hely? kiáltok be a kocsiba, melyből meleg pára ütötte meg arcomat. — Van ! felesének többen. Beugrottam. Valóban a helyismeret teljes hiánya kellett ahoz, hogy valaki innen azzal szóljon ki, hogy van még hely. Már nyolcan ültek a kocsiban. Közülök három kofa. Én velem színültig telt a kocsi. A kofák szorítottak jószívűen helyet. Tekintetbe vették fiatalságomat és vékonyságomat. Az igaz, hogy amint befurakodtam, két petrezselyem-áruló közé, azok rögtön összecsaptak fölöttem, s csak a fejem látszott ki, égő szivarral. A kezeimet mozgatni se tudtam. A kocsiban félhomály. A hátulsó sarokban ült egy kereskedő, s mennyke nagy zsákot szorongatott a térdei közt. Egyszerre csak fölemeli a jobb kezét, s rémesen megkopogtatván egy a falon fehérlő táblát, így kiált felém: — Tessék a rendet megtartani a szivarozás végett. Ez a mondat, homályos konstrukciója dacára, igen érthető volt. — Mi van azon a táblán? üyögöm a kofák által elfojtott hangon. — Ne tessék szivarozni! — Ühm! azon a táblán egyéb is van. — Micsoda? — Nem szabad a kocsiba ekkora zsákokat behozni. — Ohó, az nincs rajta. — Tessék megnézni! Eközben hatalmas füstoszlopokat bocsátottam ki szivaromból. Az ismeretlen gyújtófát zörgetett. — Hobó! kiáltok, még valami van azon a táblán. Nem szabad gyufát gyújtani. — Nohát akkor hogy nézzük meg? — Atyafi! szólok egy hófehér péklegényhez a tábla mellett. — itt a szivarom, tartsa a táblához, s szidja, ahogy csak a tüdeje birja. Mi meg majd olvassuk. A szivar aztán a magáé. Pékem kivette számból a szivart, s emberül megfelelt a feladatnak, a tábla világosan elétűnt. Mai számunk 12 oldalt tartalmaz.