Budapesti Hírlap, 1887. február (7. évfolyam, 31-58. szám)

1887-02-01 / 31. szám

VII. évfolyam 31. sz. Kedd, február 1. Budapest, 1887. BUDAPESTI Előfizetési órak : Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 60 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukászi József. Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV. Kalap utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. A meggyujtott kanóc. Budapest, január 31. A helyzet rendkívül komoly. Mindennek készen kell lenni a háborúra, úgy, hogy ha távirat jön mozgósítási parancscsal, rögtön minden meglegyen és induljon. Mint a vasúti vonat harmadik csöngetés előtt, úgy álljon Ausztria-Magyarország hadserege, mivel hogy a többi országé is úgy áll, csöndesen, nyugodtan, mozdulatlan fekszenek a síneken a gép és kocsik, bennük az emberek ülnek és pipázva néznek ki az ablakon, de a mozdony fütve, a gőzerő kifejtve lesi a szót, melyre fütyölve elrobog az egész tömeg. Vasárnap nagy katonai minisztertanács volt a király elnöklete alatt, abban elhatározták, hogy összehívják a delegációkat. A delegációk nem csinálnak háborút, hanem pénzt adnak hozzá. A minisztertanács sem csinál háborút, hanem számot vet a politikai helyzettel, a hadügyminiszter követeléseivel és a pénzügyminiszterek kasszájával. Ez megtörtént s abban állapodtak meg, hogy pénz kell, tehát a delegációkat össze kell hívni, addig is nem fognak a katonai kormányzók várni, hanem minden napot felhasználnak, mintha csak meg lennének a hitelek szavazva, s ezt a jelen körülmények közt nem veheti rossz néven senki. Mert a delegációk bajosan hívhatók össze előbb, mint február végére, nemcsak azért, mert a parlamentek budget tárgyalásait megakasztani nem célszerű, hanem főleg, mivel négy hét alatt a helyzet annyira tisztult, hogy a kormányok maguk is jobban tudhatják és mondhatják, mi lesz: béke vagy háború; mit e percben, a miniszterek se volnának képesek megjósolni. Pedig világos dolog: hogyha háború lesz, sokkal több hitelt kell kérni a delegációktól, mint ha elmarad. Ez esetben csak óvatossági intézkedésekről és készletek beszerzéséről van szó, sok millió forintba kerülnek ezek, de ha mozgósítás jön márciusra és háború áprilisre, akkor rendkívüli hitelek és felhatalmazások kellenek. Jelenleg ki tudja, mi lesz Bulgáriával? A hatalmasságok alkudoznak, a porta kezdeményez, a bolgár küldöttek Konstantinápolyban tárgyalnak, a szobránye nemsokára összehivatik, az egész ügy megérett az eldöntésre, mely sohá nem halasztható. Az új orosz jelölt Leuchtenberg herceg elfogadása a többi hatalmak részéről békés megoldást hozhat, ha Oroszország egyebekben enged s nem követel magának Buláriában oly külön jogokat, melyeket sem Bulgária, sem Európa meg nem adhat. Még mindig valószínű, hogy a bolgár kérdés megoldása, — mely Oroszország jóakaratán múlik s békés szándékkal könnyen volna eszközölhető pár nap alatt — azért késik, mert Oroszország nem akar semmi megoldást s csak azért alkudozik, hogy időt nyerjen tavaszig s a felelősséget magáról elhárítsa. Ezt látva Ausztria-Magyarország, kénytelen fegyverkezni. Nehéz pénzügyi viszonyaink közt e fegyverkezés válságos. Már Szapáry nem igen bánja, mert három hét múlva megy, mihelyt a budgettárgyalásnak vége, Tisza fogja vezetni a pénzügyeket is, mert a jelen viszonyok közt nem kap alkalmas pénzügyminisztert. Ő is nehéz napokra virradt. Meg is látszott rajta ma, midőn Irányinak felelve a képviselőházban, beszélt külpolitikáról, hadi készületekről. Nem sokat mondott újat, de ünnepélyesen érezte, hogy nagy dolog az, hadi készületek szükségét bejelenteni. Azt felelte Irányinak, hogy a német szövetség fennáll változatlan. Kétségkívüli dolog, hogy létezik és nem változott, de hogy mit ér nekünk és mennyit használ orosz háború esetén, világosan megmondotta Bismarck. Magunk egyedül fogunk a muszkával megverekedni, azt mondotta, és ezt Tisza nem cáfolta. A hadi készületeket bevallotta, s a delegációk egybehívását ígérte. Hogy ezek óvó intézkedések és nem jelentenek háborút, bátran elhihetjük Tiszának; mert, hogy Ferenc József király nem kezd háborút, egész bizonyos, másrészt ép oly kétségtelen, hogy nem költenénk „óvóintézkedésekre* sem, ha a király nemréri A „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. A holt kéz. — A „Budapesti Hírlap* eredeti tárcája. — Párisi újságokban olvasom, hogy a francia akadémia ismét ötvenezer frank jutalmat tűzött ki olyan gépre, amely olcsón és könnyen világítás, fűtés, mozgatás és orvoslás céljaira alkalmas elektromosságot tud szolgáltatni. A francia akadémia már egyszer hirdetett ugyanilyen pályázatot, ezelőtt tizennégy évvel. Akkor az ötvenezer frankot bizonyos Gramme nevezetű belga asztalosmester nyerte meg a dinamo-elektrikus géppel. Ez az a masina, amelynek segítségével ma városokat és színházakat világítanak; ez a forgó mágnesvas a század egyik legnagyobb találmánya, vetekedő a telegráf, a vasút áldásaival. Most azonban a francia akadémia még jobb, még hozzáférhetőbb elektromforrást akar adni az emberiségnek, meglehetősen szerény pénztárából megint kivett félszázezer frankot és felhívja a világ minden gondolkodó elméjét, hogy küzdjenek e fenséges békéjű harcban, megközelíteni a természet rejtett igazságait. Megfeszítem az elmémet, de nem bírok visszaemlékezni arra, hogy a magyar tudományos akadémia fenállása óta hasonló hasznos dolgot mivett volna. Maholnap már harmadfél millió forint tőkéjét egészen más célokra használja. És várjon miféle célokra ? A magyar kultúra létért való küzdésében az akadémia leghátul áll. Soha nem aktív, mindig csak tartalék ; ez a számra nagy, de totyakos népfölkelés, amely hasznavehetetlenségében nézi, hogyan dolgoznak mások, hanem maga dehogy mozdítaná az ujját is. Csak néz, csak néz pulya és nagytekintetű pozitúrájában; s ha mégis mozdul, ha mégis zsebébe nyúl, az nem történik másért, csakis az ő saját külön javáért, amely oly exkluzív, hogy annak ugyan nem veszi hasznát e földön senki más. A magyar tudományos akadémiairtózik mindentől, ami aktuális és aminek praktikus haszna lehetne. Ránk jár vízáradás, kolera, trachoma és himlő; az akadémia ezalatt értekezik az uromelaninról és a tyúktojás csirpajzsának néhány kevésbé ismert alkatrészéről. Pasteur megteszi nagy fölfedezését s azzal foglalkozik a művelt világon minden korporáció, a melynek csak szava van a tudományban; az akadémia nem vesz tudomást róla s tovább bolygatja egy kevésbé ismert szöcskefaj természetrajzát. Puszta véletlen, hogy levelező tag mégis felolvas valamit Pasteurről, s mikor a félórányi felolvasás elhangzott, az akadémia ismét áttér a béka gerincagyi dúcaira. Az üdvnek 1887-ik esztendejében még mindig nincsenek magyar könyvek, amelyekből az orvosnak vagy professzornak készülő magyar ifjú megtanulhassa a legszükségesebbeket; nincs magyar zoológia, nincs patológiai anatómia és még száz dolog nincs, ami szükségesebb a falat kenyérnél; de az akadémia évenkint tízezreket költ arra, hogy kinyomtassa saját tagjai finn és csuvasz értekezéseit, amelyeket a szerencsétlen korrektoron kívül csak a szerző olvas el széles a világon. Magyar enciklopédia nincs; ez oly szégyen, hogy még az akadémia is röstelli, hát mozgolódni kezd, hogy csinálni kellene egyet. Mozgolódik — képzeljék önök a tokaji hegyet, mikor táncra indul. A dolog vége az, hogy egy kolportőr gyártott laikus íródeákokkal magyar enciklopédiát, amely irgalmatlan rossz tákolmány és valóságos elbolondítója minden embernek, aki elég boldogtalan, hogy hozzá folyamodik. De az akadémia megnyugszik: van már magyar enciklopédia és évi 2200 frt szubvencióval tartja fönn a „Budapesti Szemle“ című havonként megjelenő kormánypárti vicclapot. A közönség között és közötte kontaktus nincsen. Sovány, népszerűtlen könyvkiadó vállalata csak azért van, hogy a Kisfaludy-, történelmi- és természettudományi társaságnak legyen mit megszégyeníteni. Ez az akadémiához képest tekintélyre és gazdagságra valóságos koldus három társaság közül bármelyik egy maga is aránylag tízszer többet tesz évenként a magyar kultúráért, mint az az egész elzárkózott nagy tehetetlenség. És épen ez a legfeltűnőbb fenomén. Ez a három életrevaló társaság voltakép nem egyéb, mint az akadémia három megfelelő osztályának meghosszabbítása, kibővítése, ugyanazoknak a korifeusoknak a vezetése alatt, akik a meddő anyaintézethez is tartoznak. Működésük az akadémiában alig több a nagyon kevésnél, itt kint pedig élénk, nagy, hasznos és magyar. Vajjon mi ennek az oka ? Semmi más, mint az akadémia hagyományos tekintélyeskedése s az abszolút legmagasabb mérték alkalmazása. Ez a mindjárt mérfölddel mérés nagyon illik olyan tudományos intézetekhez, ahol Müller Miksák, Mommsenek, Darwinok, Bunsenek, Eeclusk, Pasteurök terjesztik elő vizsgálódásaik eredményét; de nekünk, fájdalom, ilyen nagy világraszóló tudósaink nincsenek, sőt még egyetemi professzorainkat sem lehet rávenni. Mai számunk 12 oldalra terjed.