Budapesti Hírlap, 1887. december (7. évfolyam, 331-361. szám)

1887-12-01 / 331. szám

VlI. évfolyam 331. sz. Budapest, 1887. Csütörtök, december 1. Budapesti Hírlap Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 írt, negyedévre 8 írt 50 kr., egy hóra 1 írt 20 kr. Felelős szerkesztő: Megjelenik mindennap , hétfőn és ünnep után való napon is. Csukásai József: Szer­kesztőneg és Schafiélhivatal: IV. kalap­ utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám óra helyisen 4 kr., vidéken 5 kr. A mai botrány. Budapest, nov. 30. A francia kamara holnap veszi tudo­másul Grévy köztársasági elnök lemon­dását, mely tudvalevőleg egy óriási botránynak politikai következése. A Caffarel-Wilson-ügy hullámai fölverőd­tek az állam fejéig s a köztársaság szu­­verenitásának képviselőjét lesodorták székéről. Grévy bukása, a francia kon­gresszus egybehivása, az új elnök vá­lasztása egész Európát lázas izgalom­mal tölti el. Az egész diplomácia, kor­mányok és tőzsdék, parlamentek és sajtók egyaránt foglalkoznak e nagy válsággal, mely Franciaország történe­tében új fordulatot támaszthat és Európa békéjére gyakorolhat végzetes befolyást. Minket azonban ez a világesemény ma kevéssé érdekel. Magyarország szá­mára a francia Caffarel-ügy minden vi­lágrázó következése elveszti az aktuá­lis érdekességét ma, midőn vele saját tűzhelyünknél egy sokkal intenzívebb, sokkal fájdalmasabb botrány versenyez. Mai számunk politikai hírei közt röviden megemlékeztünk ama szenzá­ciós interpellációról, melyre Polónyi kép­viselő érezte magát indíttatva egy csodá­latos, rejtélyes ügyben, melyről napokon át fővárosszerte mindenki beszélt, anél­kül, hogy bizonyosat tudott volna, mely­hez borzasztó kommentárokat fűztek, melyeknek mi nem akarunk hitelt adni, mert ha csak századrészük is való, Ma­gyarország lelkiismerete még több jog­gal zúdulhatna föl a saját C­a­f­f­a­­relje s ennek érdektársai ellen, mint a­hogy Franciaország tette. A ház mai ülésén kapott formulát a rejtélyes ügy, ott adta elő két interpelláló képviselő a közönség körében elterjedt állarmh­irek főbbjeit, melyek éle a mú­zeum igazgatója, P­u­l­s­z­k­y Ferenc s az orsz. képtár igazgatój­a, Pulszky Károly ellen irányul. A vizsgálat, melyet a kormány a parlament szélie előtt kilátásba helye­zett, hivatva lesz a titokzatos h­irek fá­­tyolát föllebbenteni. Addig tartózkodunk minden vélemény­nyilvánítástól. A hír­lapírói tiszt az ügy mai stádiumában a tudósitói szolgálatra szorítkozik s mi lapunk hasábjait ezennel megnyitjuk az értesülések számára, melyek ma estig hozzánk érkeztek. Már vagy tiz napja, hogy csodálatos hí­rek keringtek fővárosszerte a nemzeti múzeum s az országos képtár adminisztrációjáról. A legszélesebb körökben komoly, megfontolt szavú férfiak nyilvános helyeken, napokon ke­resztül tárgyalták ez affért hangosan, melynek tényálladéka röviden az, hogy a múzeum s az orsz. képtár lajstromai nem egyeznek meg a gyűjtemények tartalmával. Konkrét esetekre történt hivatkozás. A­hova a szerkesztőség kompetens egyénekhez fordult, mindenütt meg­erősítették a hírek létezését, de bizonyítékok erejével nem­ tudták azokat felruházni. A szerkesztőség ezért nem volt abban a helyzetben, hogy a mende-monda jellegű köz­beszédnek hírlapi tolmácsa legyen, bár mélyen érezte, hogy a kérdést, bármily odiozus is, a közérdek szempontjából tisztázni kell. Tegnap megérett a válság annyira, hogy egy képviselő parlamenti interpellációra érezte magát indít­tatva. Ezt jeleztük mai számunkban,­­ a kér­dés miszteriózus tartalmának a képviselőházban kellett­ kifakadnia. Óriási izgalom volt ott mindenütt. A kar­zatokat sűrűn lepte el a kíváncsiság. A folyo­sókon­ pártkülönbség nélkül erről beszélt min­denki. A képviselők csoportokba álltak, s meghányták-vietették, a­mit kiki a dologról hallott. Temérdek verzió keringett így szájról­­szájra. Az érkező minisztereket bizalmas em­bereik fogták karon, különösen Trefortot és Tisza Kálmánt. Amaz szokatlanul nervózus volt, rágalmat, alaptalan gyanúsítást emle­getett s aztán türelmetlenül hallgatta ki azok információit, kik adatokat tudtak, vagy tudni vélnek. — Ne exponáld magad nagyon, kegyel­mes ur — monda Trefortnak egy volt képvi­selő — jusson eszedbe a haraszt-zörgés köz­mondása. Tisza Kálmán fagyosan bánt a sugdosók­­kal s a párt törzskarából nehányat beintett magához a miniszteri szobába. E közben mozgás támadt a főbejáratnál. A sétálók megálltak, az üvegajtók felé fordul­tak, hol a k­vrös inas a félszárnyat az öreg Pulszky előtt tárta föl. Jobb napokban rendes látogatója a ház folyosóinak, — ma nem akart onnét hiányzani. Kerek kalapja alól villámokat szórtak apró szemei, nagy hajerdeje gondozatlan volt, de tartása egyenes és szilárd. Az „emberek megbámultak és tovább sut­togtak. ” a tömeg közé tartott s­zorózus nyers hangon fakadt ki az „ellene szólt rágalmak“ miatt. Aztán Treforttal beszélt sokáig, majd bement, a miniszterelnökhöz s vele együtt je­lent meg újra a folyosón.. Itt aztán folyvást dü­nynyögött, hol befelé, saját magának, hol a kormánypárt korifeusainak. „Tudom én jól, — mondta ismételve — hogy ez a sok szóbeszéd mind egy forrásból ered. De majd . . És öklével nagyot ütött a karosszék karfájára. Trefort ezalatt v­ej­ével, Szal­a­y Imre osztálytanácsossal értekezett hosszan, ki a muzeum-ügyek előadója a kultuszminisztérium­ban s állítólag már hetek óta működik minisz­teri biztos gyanánt, vizsgálni a nemzeti mú­zeum állapotát. Ma egész délelőtt a múzeum­épületben tartózkodott s most referált apósá­nak. Az eredmény az lett, hogy Trefort fölke­reste Polónyi Gézát s igyekezett rábeszélni, halasztaná szombatra interpellációját, mert addig ki lesz deríthető a dolgok mibenállása s a miniszteri válasz nyílt ülésben konstatálhatja azt. Polónyi erre hajlandó volt ráállani s már be is jelenté a jegyzőknek, hogy interpelláció ma nem lesz. De ekkor előállt Komlóssy Ferenc, hogy ő a maga lelkiismeretének már ma akar eleget tenni s ha Polónyi eláll, ő fog interpellálni. Újabb moraj, mozgás, sugdosás. A mi­niszter most már maga kérte Polónyit, hogy csak szólaljon föl a házban, inkább felel neki, mint Komlóssynak. „Aztán mit felel, ha nem tud semmit ?“ — kérdezték a szélsőbali kori­feusok. „Azt, hogy vizsgálatot indított,“ — fe­lelték a mamelukok. „Nem lesz annak a vizs­gálatnak eredménye !“ „Mert nem is lehet.“ „Kideríti, hogy az egész csak rágalom.“ „S aztán spongyát reá.“ Ilyen megjegyzések mo­rajába csilingelt bele az­­ elnöki telegráf-csen­­gettyűi, jelentve az ülés kezdetét. A folyosók kezdtek kiürülni, csak a Pulszky-család barátai, köztük ifj. Ábrányi Kornél és Szemere Attila vitatkoztak még tovább együtt a történtek és történendőkről. De hol van Pulszky Károly? — kérdez­ték most többen. Nem okos dolog ilyenkor távol maradni­ valaki nyomban frakkerbe ült, hogy elhozza, mutassa magát, mikor róla is van szó. Félóra múlva megjelent. Könnyed, udvariasan köszönte barátait, mosolygott is, de arca nagyon sápadt volt, szemei alatt ka­rikák sötétlettek s elárulták belső izgalmát. Benn a teremben a trafik-kérdés folyt hosszadalmasam Az öreg Pulszky megunta be­várni az átalános vita végét s elment a szava­zás előtt. Mikor az elektromos csengettyűk az összes folyosókon megszólaltak, a folyosóról mindenki az ülésterembe tódult: akkor állt föl Polónyi Géza, hogy interpellációját előter­­jeszsze a kormánynak s az országnak. — Saját tudósítóinktól. — A ház folyosóin. A törvényhozók nagy tömegben gyüle­keztek; a háznagyi irodát s a jegykiadó hiva­talt laikusok és benfentesek valódi ostrom alá fogták. Nem gondolt senki az ülés napirend­jével , a trafikdohány sorsával. Minden figyel­met, érdeklődést az a botrány vett igénybe, melyet Polónyi Géza képviselőnek a la­pokban jelzett interpellációja­ ígért. Mai számunk 14 oldalt tartalmaz, Az ülésteremben­. Mikor a jegyző felolvasta az interpellációs könyvet és a ház tudomást vett a Polónyi Géza által bejelentett interpellációról a nemzeti m­ú­­z­e­u­m­ ügyében: a meglepetés és megdöbbenés moraja zúgott föl. A kormánypárt nem tudta elpa­lástolni, hogy kényelmetlenül érzi magát. Már na­gyon sok a botrány, mely torlódik feje fölött az utolsó választások óta, nem csoda, ha megrezzen a legcsekélyebb neszre. A nyugtalanság lázától dider­­gett a szabadelvű tábor. Máskor mindig megéljenzi az előadó záró­szavát és a miniszterelnök beszédét, ma belé fagyott az éljenzés, pedig Hegedűs Sán­dor és a miniszterelnök beszédei nem voltak sem rosszabbak, sem jobbak, mint máskor. A bejelentett interpelláció élénk eszmecserét indított meg minden oldalon; csoportok alakultak, súgtak-dugtak jobbra-balra és kivált Polónyi Gézát ostromolták kérdésekkel. Polónyi hosszabb időn át értekezett Trefort Ágost kultuszminiszterrel a teremben is. Az ülés derekán terjedt hire a padsorokban, hogy az interpelláció elmarad. Polónyi tényleg elha­­tározta a kultuszminiszter és Pulszky Ferenc óhajára, hogy interpellációját szom­batra halasztja, vagy egyáltalán visszavonja,, ha si­­kerül őt addig meggyőzni, hogy hiányzik minden alapos ok az ügyet kérdés tárgyává tenni. Már-már oszladozni kezdett a nyomott hangulat, mikor Poló­nyi kijelentette, hogy interpellációját mégis ma teszi meg. Komlóssy Ferenc is csinálta a jegyzete­ket a maga felszólalásához, melyet nem engedett el máról semmi áron. Sokan ezt akként magyarázták, hogy Komlóssy és elvtársai a botrány alkalmát a szabad­kömiv­esség kompromittálására akar­ják fölhasználni. Pulszky áll tudvalevőleg a magyar szabadkömivesek élén. Minél inkább közeledett a délutáni egy óra, a­mikor a tárgyalás félbe volt szakítandó, hogy­ a be­jelentett interpellációkat megtarthassák, annál ma­gasabb fokra hágott az általános izgalom. Időközben megjelent az ülésteremben Pulszky Károly kép-

Next