Budapesti Hírlap, 1888. november (8. évfolyam, 302-331. szám)

1888-11-01 / 302. szám

Budapest, 1888. Vill. évfolyam 302. sz. Csütörtök, november 1. . P TI HI L — g—1^—————n.m^—1—no—■ac—j——i Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 60 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap , hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. Kalap­ utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Vasuti merénylet- Budapest, okt. 31. (bp.) Alig hogy a „hű kozákok“ egyikét idején elfogni s kezéből a cár­nak szánt dinamitos bombát kicsavarni sikerült,­­ a véletlen kedvezése újabb veszedelemből mente meg III. Sándor és neje életét. A Kaukázust elhagyván a cári vo­nat, Azov és Charkov közt egy bevá­gásban kisiklott a sínekből. Az első kocsik darabokba zúzódtak, a császári szalonkocsi féloldala beszakadt, a kíséret busz tagja meghalt, vagy hatvanan megsebesül­tek. A jelentések csodának mondják, hogy a cári pár csekély horzsoláso­kon kívül, sértetlen maradt. A megmenekülés csodájával hadd foglalkozzanak az orosz pópák. Minket a veszedelembe jutás rejtelme jobban érdekel. A hivatalos tudósítók váltig erősítik, hogy nem merénylet az, a­mi történt, hanem „közönséges vasúti bal­eset.“ Az orosz hivatalos világ pár­ nyu­­godtabb, merényletmentes esztendő után nem szívesen ábrándul ki abból az illú­ziójából, hogy a cár tekintélye minden orosz alattvaló előtt visszanyerte régi integritását s nihilisták többé nem lé­teznek. Vasúti balesetnek ez a szerencsét­lenség csak a részletes vizsgálat ered­ményei alapján volna nyilvánítható. De az eddig kitudódott részletek nem igen vallanak ily föltevésre. Az a száz­szoros elővigyázat és óvóintézkedés, melyek oltalma alatt a cár utazni szo­kott, jóformán kizárja annak valószínű­ségét, hogy itt gondatlanság esete fo­rog fenn. Eleget utaznak más uralko­dók is, sokkal csekélyebb óvatossággal, katonai fedezet, a vonalak hosszában kirendelt fegyveres őrszemek nélkül , mégse fordult elő, hogy udvari vagyó különvonatok valaha kisiklottak volna. Ha ez minden óvatosság dacára, a leg­szigorúbb felelősség terhe alatt, kozák őrjáratok szeme láttára megtörténhe­tett a cár vonatjával, akkor csakis go­nosz, merénylő szándék intézhette úgy, hogy a szerencsétlenség bekövetkezzék. Egy távirat szerint a tönkre ment vonatot egy másik követte, megrakva a cár málháival s ezt ismeretlen tette­sek kirabolták. Tehát két bün­­ténynvel van dolga a vizsgálatnak. Csak azt kell megállapitni, várjon a rablás sikeréhez okvetlen szükség volt-e a cári vonat kisiklására, vagy a rablás zsákmánya csak hij volt a cár elleni merényletért. Akár rablótámadás, akár politikai összeesküvés lappang e sze­rencsétlenség mögött. Oroszország mél­tán izgatottá lesz a történtek fillére s a gyanitások, találgatások özöne csak fokozni fogja a cár idegességét. A vállalat azonban sokkal vakme­rőbb végrehajtásához sokkal terjedtebb -----------,------_­-------------IUCCL-------------------------­összeköttetésekre, udvari s katonai cin­kostársakra volt szükség, semhogy a legügyesb nemzetközi rablótársaság is vállalkozhatnék reá. Példa mindeddig nem volt hasonlóra. Ellenben vasúti merényletet a nihilisták sokkal körmön­fontabb tervvel három ízben követtek el II. Sándor ellen. S hogy ismét az ő kezük van a rémes játékban, ezt a gya­nút nem gyengíti a rablás ténye, sőt fokozza. Hisz a nihilista kiáltványok és titkos füzetei­ nyíltan hirdették az orosz forradalom tantétele gyanánt, hogy a hatalom tulajdonát ők nem kímélik, el­rablását nem tartják alávalóságnak, ha­nem csak a háborúnak. Hasonlót tanít az anarkizmus is Európában. Oroszor­szágban most e tanok nemcsak fölélesz­­tetnek, hanem gyakorlati példával is illusztráltatnak, — jele, hogy az orosz anarkizmus és nihilizmus előkelő helyet akar kiérdemelni magának a nemzet­közi anarkista világban, mel­y világ­szerte szervezkedni készül s legköze­lebb Londonban tart nagygyűlést. Tartunk tőle, hogy e vasúti sze­rencsétlenség, akár merényletnek bizo­nyul, akár csak látszik annak, a cár kedélyére végzetes hatással lesz ; felfokozza idegizgalmát, kiragadja őt a béke híveinek megfontolt, józan ta­nácsa, befolyása alól s a katonai párt karjaiba tereli. Ezek úgyse szűntek meg soha ostromolni urukat, hogy hadi vál­­lalatokban keressen dicsőséget, melyek. A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA Temetés. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Szép temetést csak kettőt láttam , mind a kettőt falun. Az egyik , hat éves kis­lány utolsó útja, alföldi kis oláh községben, késő tavaszszal. A falu egyetlenegy széles és hosszú utca, melybe északról, délről bemosolygott a mező vadvirágos képe. Rozsok illatával egyr­e ki­s be járt a szél az egyforma házak között és a nagy kakukfatáblák odakintről megindulának és betörtek a szekérútra, sőt egy-egy kékes, pusztájuk felverte a kapuk elejét is. A mezőé volt ez az egész község, csak nagy és régi akácfák erősítették az emberek jussát. Fagy lehetett itt márciusban, mert a kései gyümölcsfák csak most virágoztak egy­szerre a korai akáccal. És a fehér virágok tö­mege megfeküdte a zsup-tetőket, barack­virá­­gos gályák törtek ki a sövény fölött, a letört akácvirágok hevertek szanaszét. És ez egy­mással összekeveredő, egyképen fehér alap­színű virágtengernek olyan volt az illata, mint a tömjénnek és mintha láthatatlan tömjén­­tartókból, halvány­ lila gőze szállana fel az, egyszerre erős s ugyanakkor napsütéses leve­gőben. A hitébresztő, szédítő illat ott imbolygott a kicsiny falu — az egyetlen nagy utca fölött és fátyla csak ott szakadt el hirtelen, a­hol a mező egének tiszta kékje diadalo­san, szélesen, ma­gasan felragyogott. Olyan fényesen, hogy szürke, szinte sötét alakoknak látszottak azok a fehérruhás kis­lányok, kik a felvégről köze­ledtek lassan, lassan lefelé. Fel és eltűnnek a gödrös után, most egészen lesüppednek, pil­lanatokig nem látom őket. Valami régi kiszáradt patak medre lehe­tett a mélység, a­honnan egyszerre felbukkan­tak ismét. Fehérvirágos kökénybokrok mögül váltak ki, olyan sejtelmesen, hogy messziről úgy látszott, mintha a fehér, bokrok indultak volna meg. Hat kis parasztlány volt, ünnepi díszben. Valamit hoztak, a­mi messziről olybá tetszett, mintha egy szép sárga zsúp volna. Hanem, a­mint közelebb-közelebb értek, láttam, hogy nem az, hanem narancsszínre festett kicsiny koporsó. Temettek. A kis­ termetű pópa levett ka­lappal jött elöl. Oldalt egy apró paraszt fiú, kezében kivont régi miniatűr karddal, mely­nek hegyére egy citrom volt szúrva, leányok halottas szertartásának különössége ezen a vi­déken. Aztán a gyászolók is ott jöttek hátul, ifjú és öreg asszonyok, leginkább rikító kar­­tonruh­ában és egy férfi a vasárnapi kön­tösében. Minden ünnepies, de semmi sem volt gyászos ebben a halottas szertartásban. A pópa komoly arca, a gyászoló asszonyok képei — közöttük az egyetlen férfival, ki fejük fölött mérlegelve nézte a gyümölcsfákat — a vitéz­kedő kis­­­fiú és­ pajtásai, mindnyájan oly egészséges broncszínűek, mint a mező vala­mennyi munkása ilyenkor tavaszszal, a­mikor a napnak foga van. És a hat kis leány ! Frissek, tiszták és valamennyien szépek, mint a hat - nyolc éves gyermeklányok majdnem kivétel nélkül. Benső ártatlanságuk kisugárzik arcukon és finommá teszi a később durva vonásokat és még ennek fényessége vonja be az arcot, nem látod a nagyon is erős szemöldököt, a nemte­len kis állat, az egykor széles és húsos száj most csak kedvesen duzzadt meg. Csupa ön­tudatlan boldogság, ártatlan ragyogás, hiúság nélkül való tetszelgés mind a hat. Olyan jó nekik, hogy vihetnek valamit, hogy új ruha van rajtuk, a hajukban csinált virág, mennek az utcán, a kapukból nézik őket és a kis Diarkadin kardot visz a kezében és azon citrom van. Hasonlatosak az alma most nyíló virágá­hoz, mely nyilván és illatozván, nem gondol­kodik arról, hogy majd mindennek vége lesz, mert ennek előtte is így volt: virágnyi­­lást követte virágh­ervadás. Hasonlatosak ahhoz a kis társnőjükhöz, ki ünnepi ruhájában ösz­­szetett kézzel fekszik színes koporsójában. Az élet és gondolatok mérge, mely ebben van, hogy „én“, még szunnyad bennök és nem tud­ják a halált, mint nem tudja az almavirág és a mint nem tudja a kicsiny halott színes ko­porsójában. Minden, a­mi a temetési menet közt el­terült, maga volt az élet­e tavaszi mohósá­gában, tomboló, májusi hetykeségében. De azért bizonynyal akadt egy-egy, a kis lányok közül, ki így szólt magában : a „Szida meg- 13ai számunk 16 oldal

Next