Budapesti Hírlap, 1889. szeptember (9. évfolyam, 240-269. szám)

1889-09-01 / 240. szám

Budapest, 1889. IX. évfolyam 240. sz. Vasárnap, szeptember 1. Budapesti Hírlap Előfizetési árak • Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 60 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV. kalap-utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Thömmel báró Belgrádiban. Budapest, aug. 81. Megnyertük Hengelmüllert, hogy Belgrádból elbocsáttatott. Az igaz, hogy nehezen ment el onnét. Minden balsikere megerősíteni látszott őt állá­sában. A külügyminisztérium ügyetlen­ségeiért kitüntetésekkel jutalmazta s minél inkább követelte a hazai közvéle­mény visszahivatását, annál inkább ott hagyta Belgrádban mindaddig, mig a szerbek is követelték Hengelmüller úr távozását s azonnal a bécsi kormány engedett s visszahívta. Kártyázni tu­dott csak Milán királylyal s talán so­kat vesztett, mert az ex-király igen sajnálta, hogy őt Belgrádban viszont nem láthatta. Különben reméljük, hogy Hengelmüller urnak lesz alkalma diplo­máciai érdemeit szaporítani — Portu­gáliában. Helyét sok keresés után Thömmel bárónak adták, egy osztrák ezredesnek, ki Dalmáciában szolgált Rodits és Jo­­vánovits alatt s német neve dacára délszláv eredeténél fogva alkalmatos­nak találtatott, hogy a krivoszcsiai föl­kelés után barátunk, Nikita fejedelem udvarához Cettinjébe küldessék diplo­máciai misszióba, hogy Ausztria és Magyarország s Montenegró között a harmóniát helyreállítsa. Ez neki külön­böző császári és királyi ajándékok árán sikerülvén, az ezredes ur monarchiánk délszláv diplomatája par excellence. Kétségkívül Thömmel báró azért szemeltetett ki Belgrádba követül, mert gratissima persona a szerbek előtt. Hát hiszen ez nem baj. Egy osztrák törzs­tisztnek, akárminő nézeteket vall, nincs más meggyőződése, mint a császár. Megbízhatóságában tehát kételkedni nem lehet s azt fogja cselekedni, a­mire utasítást kap Bécsből, azt ugyan nem tudhatjuk, csak a külügyminiszté­riumból, vagy pedig a hadügyminiszté­riumból, a kabinetirodából és Albrecht főhercegtől is : nem-e informáltatik az iránt, hogy mit tevő legyen ? Mert az ilyen katonatiszt-politikusok minálunk egy különös fajtája az állam­férfiaknak, kikkel sohasem tudjuk, hogy hányadán vagyunk. De e politizáló ka­tonák eszesek s Thömmel báró is az. Attól nem tartunk, hogy Hengelmül­­leriádákat fog elkövetni. Igenis, mi Thömmel bárót elég ügyesnek tartjuk arra, hogy Persianival és Riszticscsel szemben politikát tudjon csinálni. Hogy és mint­ a jövő fogja megmutatni. Arról szó sincs, hogy ma­gyarbarát legyen, mit belgrádi köve­tünktől csakugyan fogunk volna meg­követelni. De hát mi nem vagyunk ér­zelmi politikusok s csak jó szolgálato­kat tegyyen, nem bánjuk, akármint érez­­. Elég belátása van, hogy Magyaror­szág határszélén igyekezzék a magy­a­­rok iránt előzékeny lenni, miután Ma­gyarország hivatalos képviselője, Thömmel bárónak egy orosz lap, a ,,Novoje Vremja“ egy kész programmot tulajdonít, hogy mint akarja ő Szerbiát megnyerni Ausztria-Magyarországnak. E programm nem lehet igaz, mert ha igaz volna, a szentpétervári lapnak nem le­hetne róla tudomása. Azért se lehet igaz, mert kissé merész s a bécsi poli­tikának s különösen Kálnokynak soha senki még merészséget nem lobbantha­­tott szemére. A­ki magára hagyta Bul­gáriát s veszni engedte befogásunkat Belgrádban és Bukarestben, csakhogy kerülje a konfliktust Oroszországgal, ki jóhiszemüleg örült Riszticsnek és elhitte biztatásait, mig a szerb események meg nem győzték őt arról, hogy ellenünk rut játékot űznek ott lenn régensség és minisztérium, pártok és sajtó, az aligha fog oly tervekkel és ajánlatokkal jönni Szerbiának, melyek a belgrádi ha­talmasok által kétségkívül elutasíttat­­nának, de ha elfogadtatnak, okvetetten az orosz háborút vonnák maguk után, vagy legalább Bulgária orosz okkupá­­cióját. Ugyanis az orosz lap híre szerint , mely elárulja a pánszlávok félelmét, Thömmel Szerbiától azt követeli, hogy Ausztria-Magyarországgal katonai kon­vencióra lépjen és gazdasági egységbe olvadjon monarchiánkkal. Más szóval aféle viszonyba hozná Szerbiát hozzánk, mint van Bajorország vagy Szászország Németországhoz. Kétségkívül ez meg­oldás, s mi több, természetes volna s ezért félnek tőle a pánszlávok, hogy megtörténik. De ha megtörténik, ők az okai, nem mi, mert ők hozták Szerbiát válságba, mi nem. Nekünk eszünk ágába se jutott Szerbia függetlenségét érin­teni s mi azt tiszteletben tartjuk ma is, de a szerbeknek és muszka bará —— ........ — ------i —i—IS5 A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJI Utazás. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Ebből a kis falusias belvárosból szeretek esténkint kijárni oda, a­hol Budapest igazi metropolis: a központi pályaházba. Szívesen adom magamat által az illúzió édes bolond­ságának. E magasba vesző üvegbolt-haj­tások alatt, az elektromos lámpák éles fehér fényé­ben, a vonatok robogása között, az egymás hátán tolongó sokaságba ékelve az a jámbor hitem támad, hogy ez a nagyság, ez az élet, ez a mozgalom így van végesvégig, az újpesti szigettől a Csepelig, a budai hegyektől a Ba­kos homokjáig s a­hol én vagyok, az csak a partja egy várostengernek, egy népóceánnak, az igazi végtelenség, az igazi hullámzás még messze innen, bent kezdődik. Idegeimet megfeszíti a zaj, a csöngetés, fütyülés, az ütköző vagonok; feltámad bennem a „helyváltoztatás ösztöne“ (hogy németül mondjam), valami kerget, valami at; azt hi­szem, minden kocsi arra van, hogy beleüljek és eszembe jut, hogy mily mámoros, nyugasz­­talan nyugtalan az álom, mikor végig nyúlunk a vörös bársony vánkosokon és hallgatjuk, a­mint a kerekek egyforma ritmussal zökkennek át sinről-sinre, az ablakok tízféle hangon zö­rögnek és csörömpöl a sok lánc, beszél a megelevenedett vas, míg kint sötét, üres és néma a világ. Fantáziámat mégis legjobban izgatja a kőszénszag. Ópium, hasis, dohány, bor, asszony és minden, a­mi arra való, hogy az agyvelőt megzavarja: nem hat úgy rám, mint ez az illat, a százezer év előtt kővévált erdők lehelete. Gondolatom előtt köddé válik minden gát, a távolságok megszűnnek, a geo­gráfia gyermekes fogalom lesz. A kőszénpára az utazás lelke. Egyszeriben ott vagyok a nizsni-novgorodi vásáron, „kozák hajszolja fél­­vad lovait“, a tarka sátrak alatt Ázsia nép­­áradata nyüzsög, tele a levegő csodála­tos hangokkal, szikár kínai legény üget mellettem, lengő copffal, otromba saruban, izzadt vállán zsákot zötyögtetve. Majd pálma­­erdő imbolyog a délibábban, piramisok három­szögei vetnek árnyékot a sivatagra, a flamingó mint piros zászló röppen el fejem fölött, teve­karaván baktat a Nílus töltésén és az iszapból hűselő bivalyok szögletes fekete feje bukkan elő. Világvárosok ragyogó sugárutai nyílnak meg szemem előtt, aranyos kupolák fü­rdenek a napsugárban, palotasorok között emberek hangyabol­’a nyüzsög, kocsik ezrei robognak a puha faburkolaton, fény, lárma, élet ... A következő pillanatban pedig a mozdulatlan zöld vizen sötét gondola csúszik, kihalt palo­ták száz éve zárt ablakai alatt s messziről úgy szól a szomorú harangszó, mintha a ten­ger mélyéből jönne, egy elsüllyedt város hir­mondójának ... Erre aztán egy zónás asszony­ság oldalkataszit­a táskájával és megint ott állok a perron égetett cserépkockáin. De az ébredés csak egy pillanatig tart Pillantásom odaesik a sínekre és ez a fényes vas hipnotizál. Végignézek a vágányon, ho­gyan fut hegyes szögbe a pályaház mentén és hogyan tűnik el kint a sötétben, a­hol jeladó­lámpák vörös és zöld szemei hunyorodnak. Telkemet magához rántotta a két sín, mint a mágnes és gondolatom végigrohan rajta, sebe­sebben a villámszikránál, végig, végesvégig. . . Keresem, hol végződik ez az örökké egyforma, páros vas­ csík , hol fogy el, hol nincs több belőle . . . Páris, Berlin, Moszkva, Madrid, Róma : egy pillanat alatt voltam mindenütt, de a két síú csak ott szalad előttem tovább, titokzatosan, utolérhetetlenül. Követem útjá­ban, fáradtan, pihennivágyón, mint Ahasvérus. Átrohanok vele alagutakon, hegytetőkön, fo­lyamokon, levegőben függő hidak szövevé­nyén ; az imént Tamerlán sírja mellett repül­tem a pusztában, most a genfi tó mosolyog rám s a jéghegyek szele játszik hajammal ; itt az égre irva az Eiffel-torony ösztövér A be­tűje, amott magyar ménesek vernek porfelle­­get a róna fölött; egyszer turbános fejekre pillantok le, másszor,gyárak kéményei állnak sort mellettem ... És a sínnek csak nincs vége. Most már gondolat nélkül, vakon szá­guldok, mint mikor a hagymázos beteget űzi álma a semmiben, a sötétségben , de im egy Mai számnak 16 oldal.

Next