Budapesti Hírlap, 1919. október(39. évfolyam, 80–101. szám)

1919-10-09 / 82. szám

Budapest, 1919. XXXIX. évfolyam. 82. szám. Igazulat: R. Celan. Csütörtök, október 9. udapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési ára:.1. Egész évre 220 korona, félévre 110 kor., negyedévre 56 kor., egy hónapra 20 kor., Egyes szára­kra helyben, inflescen­es pályaudvarokon 80 fillér. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csatthay Ferenc Szerkesztőség: Vili. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József­ körút 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. A sorok demokráciája. Irta: nagyflórisi Nagy Béla. Budapest, okt. 8. A nagy francia forradalom vetette felszínre az Égalité eszméjét. Ez az eszme volt az a­­varázslatos jelszó, mely megmozgatta a párisi utcát s forradalmi kitörésre ragadta a tömegeket. Jelen­­tette pedig a zászlókra tűzött Egálité az emberiség politikai egyenjogúságát. Mint eszme helyes volt, jogos volt, jó és emberi volt. Meg is maradt volna ilyen­nek, tán be is váltotta volna az emberi­ség jobb boldogulása szempontjából hoz­záfűzött reményeket, ha abban a tudo­mányosan és társadalmilag egyaránt be­cses és nemes elgondolásban használta­ik föl az emberiség javára, a­mely hiva­tásra megalkotói teremtették. A történelem folyamán azonban az eszme eszmei ereje ellaposodik, hatalmi jelszóvá­ sü­lyed, a hatalomra éhes politi­kai pártok legelsőrendü , kortescéljait sttzolgálja s a demagógiának válik leglia­­asabb eszközévé. Az általános és politikai erkölcs eme- és megszilárdítása helyett —­­ erőm­űn minden tekintélyt — a demagó­­fra teológiájában kiforgattatik s eredeti leltetéséből s a feneketlen erkölcsi­­edés döbbenetes megtestesítőjeként előttünk még a forradalomban akár löp. orleánszi herceg, az Égalité, akár nab­, Lajos királynak fizetett árulója,­­Ioufabeau gróf. A görög vagy római értelemben vett demokrácia sok­­ évszázados politikai­­ mozdulatlanság után az Égalité felröp­penésével nyer uj­ erőt és lendületet s ugyancsak kiforgatta iyén lényegbeli ér­telméből, szakasztottan második szülő­­anyjának, az Egalitének mintájára egye­sek hatalmi érvényesülésének válik olcsó eszközévé. Az Égalité és a Demokrácia a tizen­kilencedik és huszadik század történelmi­­gyakorlatában nem az érett néprétegek uralmát, hanem a tradíciók, a hagyomá­nyok, a történelmi múlt kigúnyolását, a szellemi és születési előkelőség megve­tését és olyan férfiaknak hatalomra ju­tását szolgálta és ezidejűleg is szolgálja, a­kik az eszmét jelszóvá sülyesztvén, agitációs csatákra és a maguk politikai és jöngazdasági ugródeszkájára használ­ták föl. Ilyen destruktív irányban „fejlő­­dik“ a demokrácia, kivált az utolsó tíz esztendőben, úgyszólván világszerte. A politikai egyenjogúság nemes esz­méje a gyakorlatban így csinálódott em­beri „egyenlőséggel” (citoyen, polgár­társ, elvt ars, Monsieur). Holott világos, hogy nem vagyunk és nem lehetünk soha valamennyien egyenlők, mert még a leg­felsőbb kultúrfokon­ sem képes a jellem derekasságát, a lélek finomságát és a szív nemességét nivellálni, vagy pótolni az értelem műveltsége és felsőbbrendű­' 5. KVÍV* 1 -fás -rí A népek politikai szervezésének „de­mokratizálása11, az­­ egyéni ambícióknak ez a nagyszerűen bevált melegágya ma­gához von­zván a szélsőséges gondolko­zók és véleménynélküli olvasóik egyre sokasodó táborát, a világsajtó néhány ezer írójának vezetése ala­tt 1916. évben hódító körútra indul Európában és sa­ját képére igyekezik átfesteni az úgyne­vezett közvéleményt. Ez a félreismerhe­tetlenül­­,kőmíves­ munka“ a világsajtó kórusában elérkezik Magyarországra is és mint az uj idők komoly és kiérlelt „vi­lágáramlatais szétterpeszkedik a magyar metropolis horizontján. Az intellektuel hadsereg magyarországi tábornokai im­már pozitív munkába kezdenek s a szo­lid magyar lélekre alig észrevehetően rá­borul, ránehezedik a szervezés legmoder­nebb eszköze: a szellemi­ terror. A „vi­lágáramlat11 most már sziláján, prepo­­tensen követel egyre táguló poziciót s a történelmi múlt és a tiszta erkölcs üd­­­­vösséges emlőin • táplálkozó nagy ma­gyar elmék is megtántorodnak s­­válnak — soraikban legtöbbnyire jóhiszeműen — a destrukció világokat átfogó gépeze­tének alkotórészévé. A legnagyobb demokrata, a­ki va­laha a földön, járt, kétségtelenül Krisztus volt, a demos atyja. Az evangélium, az apostolok, a tanítványok ,kiküszöbölték a demokráciának azokat a csöke­vényeit,­ •a­mit a görög vagyáéinak vagyis a gyar­lóságokkal terhes ember beleplántált. Ez a krisztusi demokrácia ide­s­tova két­­­­ezer esztendő óta valóban uralkodik az emberiségen. A­kik öntudatuk készségé­vel, lelkük és elméjük harmonikus mun­kájával hirdették a Krisztusban gyöke­rező demokrácia tanait, azok váltak a­­legbecsesebb emberi tulajdonok: az er­kölcs, a jellem, a becsület, a hűség, az önfeláldozás, a szeretet, a megbocsájtás, a hit és remény, a lelki fölmagasztosulás és az érzelmi megnemesedettség em­ber­­i példányaivá, emberek, társadalmak, or- Meiin Alimst • gyerek. Irta: Illy János. I. Mikor megkapta az öccse kusza, beteg be­tű vonását, az ő egészséges, életpiros arcán halk, szelíd jóság suhant el, mint kartonfüggönyös falusi ablak mögött a kigyuló mécsfény világa. Az asszony fehéren, puha-finoman szakadt a mellére. Ő erős karjával átfogta az engedelme­sen hozzátapadó liliomasszonyt, eléje tartotta a reszkető kézzel irt beteg sorokat, egészséges szá­ján muzsikáló melegséggel buggyantak ki a szavak: — Idehozatom azt a gyereket! Hadd szívja teli magát ezzel ,az akácvirágos csönd­del! . . . A pusztára is kiviszem, ... ha maga . . . maga is úgy akarja! ... Az asszony simogató, szelíd mosolya fel­­kúszott az ura­ férfias, merge tekintetére. Va­lami nagy, erős bizakodást olvasott ki azokból a vonásokból. Ebben a pillanatban megremegve gondolt arra, hogy ime, egyedül az ő agyában mozdult meg titkos asszonyos ösztönnel a gon­dolat: Egy idegen férfi itt a házban! . . . Még szorosabban simult az urához, elrejtette halkan tüzelő arcát . . . szégyelte magát, hogy azokon a kemény, becsületes vonásokon egyedül a jó­ság tükröződik leplezetlen hitvallással: Az öcsé­met ... a beteg, sorvadó öcsémet idehozatom és meggyógyítom .... — és ő benne ijedt, bűnös megremegéssel már jelentkezik az idegen férfi titokzatos alakja! »■. v • Mióta egymáshoz kerültek, egyetlen érzés uralta az asszonyt. A szegény leány hálája a dúsgazdag ember iránt, a­ki érett, komoly fér­fiasságának fekete ünneplőjére meleg mosollyal tűzte fel a fiatalság varázslatos, pompás virág­ját ... a húsz éves asszonyt! . . . Azt a húsz évet, mely rikító gúnnyal közöttük terpeszkedett . . . észre sem vették." Az aszony napsugaras, kacagó fiatalságában melegre olvadt az a másik komoly, érett negyven év . . . • • * • I­. ... A vonatról sápadt mosollyal szállt le a ki­sebbik. Erőtlen, bágyadt örömmel bújt meg a­­bátyja mellén. Tekintete fáradt, hálás m­egpihe­­néssel kereste a kemény vonásokat v*. — Ejnye no . t , majd összeszeded magad, öcsém! — mozdult meg kemény ívelésű szája , mögött a szó ... A szemében szétmorzsolt­ né­hány tolakodó, makacs könycseppet . . . A ko­csin gondos-óvatosan betakarta a kihozott pléd­dal a gyereket. A­hogy villogó tekintete,egy-egy röpke pillantásra végigbújt a sápadt vonásokon, titkos hümmögés mozdult meg a mellében: — Hm . . . ugyancsak rossz bőrben van a gyerek! ... Otthon a fiú erőtlen, szinte gyáva meg­­hunyászkodással csókolta meg az asszony finom, kék erekkel csodásra hímzett fehér kezét. Sírva jajdult fel beteg mellében a kétségbeesés, a­hogy egymás mellett látta őket. Mindenütt az élet hatalmas, diadalmas lüktetése . . . csupa egész­ség , csupa kacagás . .. boldogság ... és ő itt húzódik meg az élet diadalmas tobzódásában összetörött, csüggedt, tehetetlen beteg húsz évé­vel! . Ebben a pillanatban csaknem gyűlölni tudta a bátyját! * . — Tulajdonképpen kegyetlenség volt en­gem idehozni! . . . — mozdult meg benne az ő reszkető, beteg élete . * . gyenge t ökle néha gör* esésre szorult magányos óráiban .­­* — Idehoztak, hogy lássam egészséges összebujásukat . •. . kérkedés az egész, semmi más! . . . Néha erőssen, bágyadt tépelődéssel feküdt a szobája pamlagán. A nap utolsó, fáradt vány­szorgásával búcsúzó pirossággal ömlött el a buj­torokon ... A szája makacsra görbült. . — Kérkedés az egész, semmi más! . .. ... És ekkor a makacs, beteg, lázvert ajak­ú fölé a félhomályban csöndes-óvatosan odabújt a másik egészséges, dacos száj: — Meg fogsz gyógyulni, öcsém , meg kell gyógyulnod! . . . . . A Budapesti Hírlap mai száma 8 oldal.

Next