Budapesti Hírlap, 1919. október(39. évfolyam, 80–101. szám)

1919-10-09 / 82. szám

2 (12. sz.) 1919 október 9. számok, nemzetek történelmi hivatásra emelkedett vezéreivé. Ha széttekintünk világszerte az ,,új világáramlatok“ demokráciájának hó­ditó útján, látunk-e vájjon kimagaslani csak egyetlen férfiút, ki az előbb emlitett tulajdonságokat egyesiti magában? Lá­tunk-e valamit, a­mi melegítené, föl­emelné az­ emberi szíveket? Látunk-e jó, nagy és nemes egyetemes aka­rásokat? Látunk-e önfeláldozó apostolo­kat? Látunk-e férfiakat, a­kik az eszme szolgálatában összeroskadnak és tövis­­koszorúval homlokuk körül elrúgják lá­buk elől a hágcsót, melyen az egyéni „beérkezés 11- bálványoltárára fölléphet­nének? Nem látunk ilyeneket. De látunk egy nagy és förtelmes pocsolyát. Hallunk egy fülsiketítő békahang­versenyt. Halljuk a torok demokráciájának vészes szimfóniáját. Pártok és töredékek. .. Irta SE. S. orszgy. (képviselő, Budapest, aki 8. Sokan hálával fogadják a Budapesti Hírlap figyelmeztetését, mellyel óva inti a közélet terén működőket, hogy szűnjenek meg pártoskodni, hanem fogjanak össze és egyedül a haza érdekeit szolgálják. Tegyék félre a saját érvényesülési törek­vésüket. Várjanak ezzel, míg a köd eloszlott, mely ma az áttekintést lehetetlenné teszi. Vár­ják meg, míg bizonyosak leszünk a felől, hogy e hazában még lehet eredményes, a nép széles rétegeit kielégítő, a megélhetést biztosító vagy éppen boldogító politikát folytatná Ebben a felborult helyzetben mt­in­­den magyar ember kötelessége volna egymásra találni. De az ellenkező történik. Soha annyi párt nem alakult, mint éppen most két hónap óta. Mert sok ember ma is az egyéni érvényesülést hajszolja. De előidéz részben az is, hogy egyes hazafias volt pártok élő vezérei és alvezérei jórészt félreállottak, nem cselekedtek helyesen. Kötelességük volna egymással kezet fogva, az ország mindenrendű lakosságának tömörítését szolgálni, hogy e nehéz időben a ma­gyarság egy táborban védje és munkálja az or­szágban azt, a­mi még menthető. Ki tudná meg­mondani ma, mi az, a­mi még menthető? És pro­gramja n­a bármely pártnak is csak egy lehet­ . De ezt a programot biztosabban lehet­­ egy vagy két országos pártban szolgálni,­­ mint széjjelforgácsolva tizannyi csoportban. A­­ félreállás és a nemtörődömség azok részéről, kik­­ szerepet vinni hivatalnak, — a­kikre az ország , kisebb vagy nagyobb része súlyt vet — ma nem­­ egyeztethető össze a hazafias kötelesség teljesí-­­ tésével. De ma valósággal lelkiisület ellenség, ha­­ egyes közéleti férfiak olyan tömörülést, mely három-négy pártból bizonyos egységes alakulást kíván létesíteni, — érzelmi vagy személyi, vagy­­ egyéni szempontokból — ha ők nem kívánnak­­ hozzácsatlakozni, megrontani vagy meghiúsítani­­ igyekeznek. Sajnos, hogy ilyen tünetekkel is ta-­­­lálkozuak e nehéz és válságos időkben. Ma ki- I vánatos volna az, hogy az összes pártok össze-­­ fogjanak és egy pártba vagy blokkba tömörül­­j jenek. Ha azonban ez nem volna lehetséges, úgy­­ óhajlandónak látom, hogy a már tömörült ke­­­­resztény blokk mellett egy másik oly tömörülés létesüljön, a­mely magába foglalja azokat a nemzeti erőket, a­kik az előbb említett blokk­ban — bármi okból — elhelyezkedni nem kí­vánnak. És a kormány, mely az ország ügyeit­­ vezetni van hivatva, erre a két blokkra támasz-­­ kodnek, akármelyik párthoz tartozik is a ve­­­­zetője. Csakis akkor mondhatja el a kormány, hogy az ország összes rétegeire támaszkodik s­­ hogy az ország áll a háta mögött. És a ma adott­­ viszonyok között elengedhetetlen követelmény,­­ hogy oly kormány vezesse az ország ügyeit, a­­­melynek háta mögött az egész nemzet áll. A külső politikában eredményt s­zent az­­ országban a jogfolytonosságot és a jogrendet is , csak ezen az úton lehet biztosítani..­­ Csakis normális időkben van rendjén az, ha egy alkotmányos és parlamentáris kor­­ány — egyes pártokra, többségi pártokra támaszko­dik. De a mai rendkívüli viszonyok között a kormánynak kötelessége oda hatni, hogy azok, a­kik a mai kormányt támogató pártokban el­helyezkedni nem kívánnak, a maguk program­juk és elveik alapján egy másik átfogó nagy pártba tömörüljenek oly célból, hogy a maguk részéről is szolgálhassák a kibontakozás nagy munkáját. Ezt különben azért emelem ki, mert a kormányhoz közel álló sajtó sűrűen támadja azokat az exponáltabb közéleti férfiakat, kik ily párttömörülési törekvéseket segítenek elő. Nem kielégítő az, ha arra az álláspontra áll a kor­mány, hogy ezért ő nem felelős. Mikor a 48-as és függetlenségi párt — a pártonkívüli 48-asok — a polgári párt és a volt munkapárt egyes tag­jai keresik az együttműködés lehetőségét és azon fáradoznak, hogy e négy pártárnyalathoz tartozó politikusok egy pártban tömörüljenek, akkor ezzel kötelességszerű hazafias munkát vé­geznek. A közjogi válaszfalak ledőltével a törté­nelmi alappal bíró pártokból kikerülő egyének­nek kötelességük a haza együttes szolgálatára összefogni és az érzelmi és személyi szemponto­kat leküzdeni. A­ki ezt megakadályozni törek­szik, az az ország felsőbbrendű érdekét ká­rosítja. Az indulatokat ma csillapítani kell, mert még mindig szélső irányban mozognak a szen­vedelmek. Csak a közelmúltban tapasztaltuk a magunk bőrén, hogy a féktelen izgatás és az in­dulatok felkorbácsolása hová vezethet. Az nem áll meg a kitűzött demarkációs vonalon. Mutassak-e rá e fejtegetések keretében­ az ország közállapotára? Sajnos, meg kell álla­pítani, hogy az adminisztráció terén semmi sem történik. Az országban minden meg nem enge-­­dett dolog és visszaélés ma szinte egyenesen szív hívó. A féktelen árdrágítás az egész vonalon —a hatósági beavatkozás nélkül — orgiákat üt. Leg­­foszí­sab­b közszükségleti nyersanyagunkat, a­ mivel még csekély részben rendelkezünk, ki­csempészik. Pénzünk értéke a szükséges intéz­kedések elmaradása okából — nap-nap után jobban lerongyolódik. A pénzintézetekben zárolt pénz 11/2—20­ százalékot jövedelmez a betevők­nek, s a­kinek nincsen készpénze és kölcsön­kérő egyén; vagy nem kaphat pénzt — vagy hal kap, fizethet uzsorakamatot. Munkaalkalom nin­csen, — aminthogy a történtek után nem is le­het — de ha valaki munkást keres, az teljesít­hetetlen és lehetetlen követelésekkel találkozik- Cselédet kapni csaknem lehetetlen, mert a koc­kázat nélküli csempészet többet jövedelmez, mint a tisztes szolgálat. A fákat az utcákon s úton-útfélen kivág­ják, elhordják és nyilvánosan eladják, kilóját egy-két koronáért. Senki sincsen, a­ki ez ellen szólana vagy cselekednek. Igavonó állat és fő­leg tüzelő hiányában a mezőgazdasági területet művelés nélkül maradnak, úgy hogy a jövő év­ben a kenyérgabona-szükséglet fedezése is ve­szélyeztetve van — különösen ha ma, október elején, közepes termés után azt látjuk, hogy a­ lisztjegyek már nem válthatók be. Ez a néhány rövid mondat rávilágít a belső helyzetre. , A kormánynak van propaganda-minisz­tere, hasznos munkát végezne, ha propaganda­­működését az itt rapszódikusan felsorolt és ha­sonló természetű bajok orvoslására és megszün­­­­tetésére kiterjesztené. Ez írásom célja az, hogy szót emeljek a­ szükséges tömörülés mellett és hogy felhívjam azokat, kik helyeslik, hogy ne várjanak külön felszólításra. A Budapesti Hírlap vezérét pedig — ki álláspontunkat helyeselni látszik — kér­jük, hogy irányítsa e fontos és sürgős ügyet az ő hazafias lelkiismeretességével, hogy a szán­dék megfelelő módon váljék valóvá. III. Egy hónap múlva már vadászni járt a bátyjával. Mikor az orv férfigyávaság előtt ha­lálra sebzetten fordult fel a riadt első vád, diadalmas ujjongás tört fel a melléből. Újra megérezte az élet kacagó, fölényes rombolását maga körül. Kigyult, büszke tekintete lázas fénnyel bújt végig a bátyja arcán, a­ki ragyo­góra pirult tekintettel vette tudomásul ezt az újra felvonagló, reszkető örömet­ .— Gyógyulsz már, öcsém­­ , meg kell gyógyulnod! .. . Már szelidebb borozgatásokban is részt vett a gyerek. A tekintete ilyenkor lázas, kereső kúszással lopta magát az asszony arcára . . . És egy estén bűnös megdobbanással újra megérezte az ereiben a fiatalság tüzét megmozdulni: —­ Meghódítom ezt az asszonyt! . .. Majd észrevette a bátyja becsületes, nyílt tekintetét. A feje lecsuklott a mellére, mint egy vihartépett nagy virág ... a sihederlángolást hirtelen megfojtotta benne a simogató, jóságos meleg mosoly, mely szelíden végigbújt az arcán: — Örülök, öcsém . . . hogy újra élsz . . . látom a szemed fiatalos tüzét újra lobogni , „­­ meg kell gyógyulnod egészen! . . . IV, *—• No , , , nem jössz ki vadászni a nagy­erdőre? . . . Egyszerű, leplezetlen, őszinte szarjak vol­tak ezek, melyek úgy ömlöttek el a csöndben, mint álom közé becsöppenő riadt ébresztőszó .. * Az asszony a zongoránál ült. Fehér ujjai finoman suhantak el a billentyűk fölött, mint néma hattyúnak valami fehér vizű tó hátán ... A gyerek a karosszékbe süppedve itta magába az asszonynak a muzsikára megvonagló finom rin­­gását .. . A bátyja szavára kissé felemelkedett a karosszékből. A szeme dacos tüzeléssel igyeke­zett odatapadni ahhoz a másik jóságos, egyenes pillantáshoz ... de nem birta állani annak tüzet, gyáva meghunyászkodással bukott ki a szá­ján a szó. . . ■ — Nem megyek most, bátyám!... Fáradt vagyok . . . pihenni akarok ... Az idősebbik tekintete kutatva fúródott a felesége arcába. A billentyűk fölé hajolt arcon riadt, finom pirosság ömlött el, csak annyi, mint a nyári szellőtől megérintett falevél remegése .. . és látta az idősebbik azt a másik, meghunyász­kodó, dacos pirosságot is ... és ebben a perc­ben leszámolt ezzel a rejtett, zavart, titkot ta­karó csönddel * * , csodálatos módon nem tudott felfortyanni ... a puska egy pillanatra megre­megett a kezében ... de azután lehullott görcsös szorítása a fegyveragyról, a szemében rejtett, nagy öröm lángolt fel: — Meggyógyult az öcsém, . . . már asszony után gyűl! ... V. Tíz perc múlva visszajött. Váratlan, ijedt betoppanás volt. Hatalmas alakja egy pillanatra megvonaglott az ajtóban. A gyerek sértődött, dacos arccal ugrott fel az asszony mellől. Egy gyenge sikoly mozdult meg az asszony száján. A küzködő ellenkezés még ott égett az arcán. Szégyenkező meglapulással osont ki az ajtón. A két férfi egyedül maradt. A kisebbik egy hirtelen felcsuklással oda­vetette magát a bátyja délcegen feszülő lábai elé: — Bátyám! . . . Nyomorult vagyok. . * «■ Fogd rám ezt a fegyvert . , , és engedd belém a vadra szánt golyót! . . . Az idősebbik mosolygott. Megbocsátó, gyengéd mosollyal. A puskát odaállította a szarvasagancsos fegyvertartóra, odament a po­hárszékhez és valami régi, becsületes harcos italt kapart ki onnan. A kisebbik csodára tágult szemmel leste a bátyja minden mozdulatát. Mi­kor már ott égett az ital a karcsú, talpas pohár­ban, felemelte az egyiket és a gyerek felé nyúj­totta. A kisebbik reszketve fogta az ujjai közé­ a poharat. A tekintete keresően siklott el a, bátyja vonásain. Az idősebbik mosolyogva koc­cintott az öccsével: — Egészségedre, fiú . . . örülök , , , Hogy­ meggyógyultál! , . , VI. Este felültette a kisebbiket a vonatra. Egy darabig bámult a tovarobogó vasparipa után, a száján édes, bolondos, megbocsátó kis hümmögés szabadult fel: — Hm , « « meggyógyult a gyerek, hát hadd menjen! ... Otthon egészséges­­ lüktetésű­­ szájához emelte az asszony reszkető, finom ívelésű ajkát. Két keze közé fogta az aranyszőke fejet, bele­­mélyesztette pillantását a riadt, kérő szemek­be ... és bizakodó, nagy, erős hittel mondta: — Meggyógyult a gyerek, hát . . . hadd menjenl_ '"** " *»' ~

Next