Budapesti Hírlap, 1919. november (39. évfolyam, 102–126. szám)

1919-11-08 / 108. szám

Budapest, 1919. XXXIX. évfolyam. 108. szám. Úi­­ Cenzúrát: Ceten. Szombat, november 8 Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: i egész évre 2­20 korona, félévre 110 kor., negyedévre 50 kor., egy hónapra 20 kor., Egyes sz 2.1.xn ára helyben, iideken és pályaudvarokon 80 fillér. Hirdetések milliméter számítással, dijszalgér? szerint. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csatthay Ferenc Szerkesztőség: VI­­. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz.­­ Igazgatóság és kiadóhivatal: VIli. ker., József-körút 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Spre complectarea avizului dat, se face cuno­s­­cut, ca in total vor sosi din Romania 75 sistem­a ce se vor di­stribui sub controlul Ministerului de Fi­­nante ungar prin Federatia uleiculior minerale. Pretul de desfacere fixat este de 7.­10 kcroane ben­­zina erea si 8.20 kcroane benzinaus­odra­­m­e-uri calculete dupa preturile Ministerului de industrie roman, care sunt 1 leu 50 si 1 leu 70 franco Campina la care s-e ad­asoat spesde de trensport, manipulatie sin distribut­is. Fabricel, care dorece a trate chestiunea in legatura cu colaborarea industriei din Romania, se pot adresa delegatului Ministerului de rr­dus­riei Hotel Astoria. A már kiadott h­irdetmény kiegészítésére köz­hírré tétetik, hogy Romániából összesen 75 ciszterna benzin fog Budapestre érkezni, a­melyet a magyar pénzügym­inisztérium fog kiosztani az Ásványolaj­központ útján. A könnyű benzin ára 8.20 korona, a nehéz benzin ára 7.40 korona. Ez az ár a román ipari minisztérium által megállapított árak alapján van kiszámítva, a­mely­­eiben 1.50 és 1.70 árnak felel meg. franco Campina állomás, ehhez hozzá lesz szá­mítva a szállítási, kezelési és szétosztási költség. Azok a gyárak, a­melyek a román ipari körök­kel érintkezésbe lépni óhajtanak, forduljanak a ro­mán ipari minisztérium megbízottjához. (Budapest, Astoria-szálló). Szabadság. Budapest, nov. 7. Századokon át ez volt a magyar em­ber keblének leghőbb vágya. ..Szabad­ság! Szenteltessék a te neved, jöjjön el a te országod.“ Hiszen a szabadság vágy volt és nem valóság a mohácsi vésznap­tól kezdve egészen Mária Teréziáig, de ekkor is csak mint a kiváltságosok sza­badsága nyert elismerést. A szabadság hajnala csak a múlt század negyvenes éveiben virradt föl, hogy 1849-ben, közel két évtizedre ismét leáldozzák. A kiegye­zés végre meghozta a szabadságnak min­den nemét, csak a nemzeti szabadságon hagyott még némi békét, mely olykor bántóan csörömpölt ugyan, de a mozgást és munkát jelentékenyen­ nem hátrál­tatta. A m­íg tehát nem volt szabadság, vagy csak igen korlátolt volt a „szabad­ság­­ért” rajongott mindenki ebben a hazában. A szabadság szent volt a ma­gyar ember előtt s. szabad hazában mint szabad kívánt élni minden magyar. Ku­ruc fölkeléseink, szabadságharcok vezé­rei szabadsághősök voltak. Az 1848— 49-iki függetlenségi harcot is szabadság­­harcnak nevezzük s alkotmány és sza­badság annyira összeforrtak a magyar ember gondolkozásával, hogy e kettő nélkül önmagát elképzelni sem tudta. Hiszen mindenkinek az volt az érzése, hogy a szabadság az egyetlen valami, a mi már a földön boldoggá tehet s mely nélkül boldogság vagy igazi jólét el sem gondolható. Politikusaink tehát a sza­badságról szónokoltak s költőink a sza­badságról énekeltek, a­mig hiányzott, vagy a­mig csorba volt, hogy kivárják,­­ a mióta meg volt, hogy tökéletesítsék és megtartsák. Szóval a szabadság gondo­lata itatott át mindent s mi magyarok féltékenyek és büszkék voltunk szabad­ságunkra.­­ A háború kikezdte, a forradalom megölte a­­magyar szabadságot. A hábo­rús kivételes intézkedések azonban a végső győzelem érdekében tették, a­mit a tulajdon szentsége, a gazdálkodás sza­badsága és a személyes szabadság ellen elrendeltek. Panaszként inkább azt hoz­hatnék föl ellenük, hogy nem voltak eléggé konzekvensek, mintsem azt, hogy lelkébe nyúltak volna az embernek s nyo­masztóan nehezedtek volna rá érzelmi és gondolatvilágára. Hiszen a sajtóban sza­bad volt a kritika, szabad volt a véle­ménynyilvánítás, sőt az izgatás is, sokkal szabadabb minden cenzúra mellett, mint később a korlátlanul szabad sajtó mellett s mint a mennyire a hadviselés érdekei megengedték volna. Jött az októberi forradalom. Szájá­val hirdetve a korlátlan gyülekezési és sajtószabadságot, de ugyanakkor mar­kában tartva a terrorista korbácsot, hogy a­ki élni akar gyülekezési jogával, vagy a sajtó szabadságával olyan irányban a­melyik nem tetszik a forradalom száj­hőseinek, abba bele kell fojtani a szót. De téved, a­ki azt hiszi, ho­gy a ma­gyar szabadságot megölő terrorizmus ok­tóber 30-án fogamzott meg. Ott volt an­nak fejlődő csírája a buldog főispánok­nak nevezett­ satrapák viselkedésében, kiknek a szája mindig telve volt a­ sza­badságot dicsőítő, a szabadságot köve­telő szólamokkal, a­mig a hatalom nem az ő kezükben volt. De egyszerre lábbal tiporták a szent szabadságot, mihelyt a hatalom a kezükbe jutott. S bárki elhi­heti, hogy a magyar szabadság szent esz­méjének többet ártott s jobban kikezdte azt, az a korteserőszak, mely már a for­radalom előtt is felütötte fejét, mint a kormánynak legszigorúbb s a szabadság A­rpádilányok* Irta Hly JánoE I. Zeil május elsejét ilták akkor, a mikor ez a történet tulajdonképpen megkezdődött. Az emberek holmi apró-cseprő bajokon rágódtak, minden kis dolgot felfújtak akkorira, mint egy hatalmas hólyag, melynél ha szétpukkan, akkor látja csak a jámbor halandó, hogy tulajdonkép­pen semmi sincs benne, csak levegő az, a­mi feszítette. Az örömöket, az élet eme színes, apró virágait észre sem vették az emberek, néha láb­bal tiportak rá egy szerény, élni vágyó finom kis virágra, a­mely megnyikkanás nélkül tűrte fájdalmas végzetét. Ezen a mákonyos illatú szép tavaszi na­pon nevezték ki Lencsés János dr. bírósági jog­gyakornokot segédjegyzővé. Otthon, a vacsorát, mint rendesen, ma is az édesanyja társaságában költötte el. Vacsora után rágyújtott a szivarjára és csendesen fújta bele a füstöt a levegőbe. Az édesanyja ma nem tépte fel a pesti újság cím­­szalagját; ma, a­mikor a fiát kinevezték, vala­hogy ünnepiesebben folyt le a vacsora, mint máskor, nem illett mindennapi, szürke dolgok­kal agyontiporni ennek a napnak szép jelen­tőségét. Lencsés János hosszas gondolkozás után egyszer egy igen nagy füstoszlopot fújt bele a csöndbe, utána is nézett egy darabig a levegő­ben elomló füstszálak után, a­melyek úgy úsz­tak el, mintha a szobában némán elsuhanó titkos árnyak kalapjáról szabadult volna el az árvalányhaj. Lekoppaintotta a megnőtt, duzzadt hamut a porcelláncipőcske oldalán és a­nélkül, hogy felpillantott volna az édesanyjára, mintha csak a hamutartónak vallaná be titkát, halkan beleszórta a csöndbe: ~ Mit szólna hozzá édesanyám ... ha megnősülnék! . . . Az öreg­asszony szelíd, simogató tekintete ráhall a fiára, a kezét összekulcsolta, mint a templomban, a­mikor­ imára beül a reggeli misére: — Jól van, fiam, hiszen már itt az ideje... csak azután vigyázz, hogy jól válogasd meg azt az asszonyt, a­kit a házadba hozol! Lencsés János dr. felállt, néhányszor el­sétált az asztal mellett, majd szép csendesen megállt az édesanyja előtt, a szavai hirtelen szökkentek bele a várakozásba, mintha suttyóm­­­ ban törnének rá az öreg asszonyra, hogy ideje se legyen elcsodálkozni a fia elhatározásán. — A Spády-lányok közül veszem el az egyiket, édesanyám! A mama szemeiről felhú­­zódtak a petyhüdt, öreg szemöldökök, az arcon riadt csodálkozás vonult el, mint tavaszi égen a makacs, esőt ígérő felhőcske. — Aztán . . . aztán melyiket, fiam, a bá­róul közül! — Hát bizony, édesanyám, ezt még ma­gam sem tudom! . . . ír. A Spády-lányok egyformán szépek, illa­tosak, tiszta­ rendesek voltak. Ha vasárnap el­mentek a misére, az édesanyjuk előbb ki nem engedte őket, míg végig nem motoszkálta a sze­mével, az ujjaival, minden anyás érzékével mind a hármat a hajukba kötött selyemszalagtól a kis lakktopánkáig. A korzón egyformán kedvesek voltak, finom leányos mosolyuk egyforma me­legséggel bújt végig a fiatal emberek szívén, ha pedig komoly dolgokról volt szó, a lányok egy­formán okos és talpraesett feleleteket csacsog­tak, minden jóhoz és széphez egyformán értet­tek, úgy hogy a fiatal emberek már nem is em­legették egyiket sem­ a másik kettő nélkül, min­dig egy csokorba kötötték a három Spády-lányt mikor róluk volt szó. Nem lehetett különbséget­­ találni közöttük egyetlen árnyalatnyit sem. De mégis! Nem mondanék igazat, ha be nem vál­tanám, hogy az egyben mégis csak különböztek egymástól:/Erna volt a legidősebb, azután követ­kezett Miéi/ és a legfiatalabb Olga volt. Ebben az egy dologban, az éveik számában mégis csak A Budapesti Hírlap mai száma 8 oldal.

Next