Budapesti Hírlap, 1919. november (39. évfolyam, 102–126. szám)

1919-11-08 / 108. szám

4 Budapesti Hírlap ap.­sz., 1919 november 8. oktatás gyakorlati eszközei. Deptner Tibor dr. 10— 11. A főiskolai ifjúság jövő hivatása. Czettler Jenő dr. —­ 11—12. .A városi népesség pszicológiása. Vass József egyetemi tanár. — 12—1. Családi­­erények kultúrája. Tormay Cecil. — 1—2. Nemzeti jövő. Rákosi Jenő, a Budapesti Hírlap főszerkesztője. fi­lipírcanélkü­ség akai. Budapest, nov. 7. István gazda János gazdát okolja azért, hogy a határt elverte a fia, mert a fia felakasztotta ma­sát. János gazda viszont István gazdára hárítja a vádat, mert nem adta a lányát a fiához, amugy tán nem lett volna öngyilkos s a mi a fő, a jégverés el­maradt volna. Valahogy a munkanélküliség kérdé­sét is ilyenformán halljuk ma vitatni és a­milyen meggyőzően kifejtik az egyik oldalon, hogy a kapi­talisták bosszúból eresztették szélnek a munkás­népet, legalább is olyan megevőzően érvelnek a má­sik oldalon a munkásság ellen, a­mely nem, vagy csak alig akar óriás bér mellett dolgozni. Kétségte­len, hogy néhány iparág megkezdhetné üzemét, az is igaz, hogy a szellemi munkásokhoz viszonyítva a testi munkások még ma is aránytalanul nagy mun­kabért követelnek és mást, mint szakmunkát nem igen hajlandók vállalni, de ha az üzemképes ipar­ágak valóban üzembe kezdenének is — bár sok iparág üzemképes, de nincs rendelése — és ha a munkások elfogadnák is a kisebb munkabért, — bár az élelmiszerek horribilis drágasága mellett az igényeit munkabér sem biztosítja a minimális élet­­standardot, s olyan kevéssé lenne segítve a mun­kanélküliségen, hogy a változás észre sem volna vehető. Bizony adhatott volna János gazda egy fer­tály földet a fiának, talán hozzá adta volna István gazda a lányát. István gazda is beleegyezhetett volna a szegényes házasságba, de azért csak elverte volna a jég a határt. Kétségtelenül megállapítható, hogy a nagy munkanélküliségnek a munkaadók és munkások magatartásán kívül fekvő körülmények a fő okozói, így egyik legsúlyosabb ba­i köztudomás szerint a szénhiány, a­mely éppen a nagyszámú munkásokat foglalkoztató üzemeket kárhoztatja tétlenségre. A szénhiány ma világprobléma, tehát nem lokális ma­gyar jelenség. Igaz, hogy normális béketermelés esetén bányáink a hazai szükségletet, ha szűkösen is­ fedeznék, de nincs elég bányafa, karbid és rob­banó anyag. A legutóbbi hírek szerint e tekintetben segítségre van kilátás. Nem kisebb akadálya üzemeink megindításá­nak a teljes nyersanyaghiány. Itt már a legkétségbe­­ejtőbb cirkulus viciozással állunk szemközt. Gyalá­zatosan leromlott valutánk érdekébert a behozatal kompenzációs kivitelhez van kötve, viszont alig van kivitelre alkalmas nélkülözhető anyagunk, mert kész gyártmány kivitelére majd csak a behozandó nyersanyag feldolgozása után kerülhet sor. A beho­zatalt az alacsony valutánk következtében nagy ár is akadályozza, kompenzáció nélküli behozatalnál pedig a­ valuta még inkább romlana. A szénhiány és vagyonhiány folytán korlátolt vasúti forgalom sem áll utolsó helyen az üzemeknek nyersanyaggal való ellátása szempontjából. Talán a nagyközönség előtt legkevésbbé is­mert, de a legsúlyosabb akadályok egyike a pénzkér­dés rendezetlensége. Tudjuk, hogy a proletárdikta­túra alatt a munkástanácsok a legtöbb iparvállalat pénzkészletét felélték. Számos gyár tehát teljesen pénz nélkül áll. Ha tehát volna is tüzelőanyaga és rendelése, nem tud nyersanyagot vásárolni és nem tudja munkásait fizetni. Ráadásul a bankok a mun­kástanácsok által felvett összegek megtérítését köve­telik, sőt a postatakarékpénztár az újabb átutaláso­kat is visszatartja a szocializált vállalatok állami adó­ságainak fedezetéül. Hasonlóképen az állam is csak oly állami szárításokért járó követeléseket hajlandó folyósítani, a­melyekből az áru még most is megvan, m­ert hiszen nem tekinti a kormány magát a szovjet­kormány jogutódjának. Viszont érthetően a vállala­tok sem hajlandók a munkástanácsok adósságait mágukra vállalni. Itt tehát csak sürgős kompromi­­­­ssu­m segítene a pénzintézetek, a vállalatok és az ál­­lam között, mert bírói ítélettel vagy hatalmi szóval a kérdést egészségesen nem lehetne megoldani. A bankbetétek, osztalékok kifizetésének tilalma a pos­tatakarékpénztárt, postai átutalások szünetelése, szó­val a vagyonzárlat, a forgalomban levő pénznemek különfélesége és ennek természetes következménye­kén különböző értéke, ha nem is bénítják meg, de mindenesetre korlátozzák az ipari lehetőségeket. A megrendelések nagy hiánya is nagy súllyal esik a munkanélküliség okainak kutatásánál a ser­penyőbe. A­­szabad kereskedelmi tendencia elle­nére a lánckereskedelem őrületes tobzódása folytán az élelmiszerek drágasága természetszerűleg a mun­kabérek emelkedésének eredményezi, a­mihez ugyan­csak főleg a lánckereskedelem és a rossz valuta foly­tán-nagy nyersanyagárak társulnak. A gyártmányok e körülmények hatása alatt érthetően nagy ára a fo­gyasztó közönségnek a rendelésektől való tartózko­dását vonja maga után, annál is inkább, mivel a blo­kád óhajtva várt megnyitásával mindenki olcsóbb külföldi áru beözönlését reméli. Sajnos, reményében pénzkészleteinek rohamos fogyása is támogatja. Megrendelés híján pedig az iparos is kétszer meg­gondolja a raktárra való termelést a mai magas ter­melési költségek mellett, mert a blokád megszünte­tésével beözönlő olcsó külföldi áru versenyének ve­szedelmétől tart. Végül a munkanélküliség a háborúról a békére való áttérésnek egyik legsúlyosabb és legkézenfek­vőbb következménye. A háború alatt bevonult ipari munkásság pótlására és a hadicikkek gyártására ala­kult vagy kibővült gyárüzemek részére a vidékről a mezőgazdasági munkások tízezrei özönlöttek fel­ a fővárosba. Minthogy pedig a háború végével a ha­dicikkek gyártása megszűnt, az erre berendezkedett vagy átalakított gyártelepek üzemüket azonnal meg­szüntették és igy nemcsak a vidékről a háború alatt feljött, de a harctérről visszajövő munkásság is mun­­alkalom nélkül maradt ki. . A fentieken kívül még egész sereg más kö­rülmény is hozzájárul a munkanélküliség növelésé­hez, így pl. Magyarország jövő határainak, vámszer­­ződéseinek ismeretlen volta, a­mi az iparosságot nem csak újabb berendezkedésektől, de még a ter­­vezgetőit is elriasztja. Akármelyik okra tesszük is a hangsúlyt, a tény az, hogy a jégverés pusztítása teljes. Azért Ist­ván és János gazdához is volna néhány szavunk, sőt a felső hatalmasságokhoz is némi fohászunk. A munkaadók ne várjanak kedvező konjunktúrákra. Hazafias kötelességük még akkor is termelni, ha ép­pen csak készkiadásaik megtérülésére számíthatnak. A külföldi áru lesújtó versenyének veszedelmét eléggé letompítja, leromlott valutánk, a­mit még feleslegesen sulyosbít az autonóm vámtarifa talán legrosszabb időben való életbeléptetése. A hadiüzemeknek béke­­cikkek gyártására való átalakításához és az erősza­koltan fokozott háborús termelés következtében tönkre ment berendezés kijavításához is hozzá le­hetne már fogni. Ez is jó pár ezer embernek adna munkaalkalmat. Ha ez most költségesebb is, meg sem érezhetően csekély ezrelékre szétaprózosan ter­helné meg a jövő termelést és minél előbb üzemké­pes a gyár, annál hamarább törleszti a javítási költ­ségeket. A munkások pedig elsősorban győzzék meg bányamunkás testvéreiket, hogy minél fokozottab­ban termelnek­, annál több testvért mentenek meg az éhhaláltól. A nehéz idők a szaköntudat legalább idő­leges gyengülését is megkívánnák. Ma igazán nem szégyen semmiféle tisztességes munka. Miért jelent­keznek mégis olyan gyéren a napszámos munkára? Vagy talán a tánckereskedelem jobban­ jövedelmez? A sokat hangoztatott osztályöntudat a munkásosz­­tály kötelességeinek tudatát, a megfelelő erkölcsi színvonalra való emelkedését kell, hogy jelentse. Mindenekelőtt pedig a munkásvezérek feladata lenne az osztályellantétek elsimítására való törekvés a mun­kanélküliek politikai célok elérésére irányuló moz­gósítása helyett. A bajok orvoslásában azonban a legnagyobb feladat a kormányra hárul A lánckereskedelem, az áruuzsora letörése, élelmiszerek olcsó beszerzése a munkabérek csökkentését eredményeznék. A pénz­ügyi kérdések sürgős megoldása, a szocializált üzemek banktartozásának rendezése, a vagyonzárlat megszün­tetése, lehetőleg nagyobb külföldi kölcsön szerzése, általában a valuta javítása, a hadiszállításokért járó követelések folyósítása, a kisipari hitelügy rende­zése, a lehetőleg a vízierő kihasználását célzó, a szén­­termeléstől tehát iparunkat minél előbb függetlenítő közmunkák széles keretekben való megindítása áll a kormány feladatainak homlokterében. És elsősorban — minél előbb kössünk békét. Dálnoki-Kováts Jenő: Egy t­l magyar szobrán. — Levél a szerkesztőhöz. — Budapest, nov. 7. Kedves barátom, a Budapesti Hírlap egyik közelebbi szá­mában ismertetést olvastam az Ernst-Muzeum mostani csoport-kiállításáról. A tudósítás meg­emlékezik a termékeny Basch Andor gyűjtemé­nyéről s Rudnay Gyulának izmos és egészen eredeti tehetséget tanúsító képeiről. De egészen megfeledkezik a harmadik kiállító művészről, éppen arról, a kinek bemutatott alkotásai az egész kiállításnak jelentőséget adnak s azt hi­szem, minden műértőben egy kitűnő tehetség­gel való első találkozásnak ritka örömét ébresz­tik föl. Engedd meg, hogy kedves lapunknak ezt a mulasztását én igyekezzem röviden pótolni. A szobrász, kire szeretném fölhívni a figyelmet: Lux Ede. Sohasem láttam, sohasem hallottam felőle, munkáival is most találkozom először. Úgy hallom, szepességi fiú, Brüsszelben tanult; a háború öt esztendejét művészete gya­korlatától távol, harctereken töltötte; most, hogy visszatért régi szerelméhez és élethivatásához, súlyos gondokkal küzdve járja a pályájáról ki­zökkentett embernek s a kezdő, magyar művész­nek keserves útját. Az Ernst­ Múzeumban be­mutatott kis gyűjteményével keresi a sikert vagy talán csak a szabadulást. Bizonyára igen rossz időben. De ha lelkünkben az a megggyőződés, vagy legalább az a reménység él, hogy szabadu­lásunkban, létünk új harcában kultúránk biz­tat leghatározottabban, akkor lehetetlen észre nem vennünk ezt a most jelentkező új magyar művészi erőt. Három táncosnőt állított ki: egy nagyobb gipszet és két kis bronzot. Ezekben-­ jelentke­zik mesterek tehetségének legfeltűnőbb vonása: a kedves könnyedség együtt az egészet­ bevég­­zett biztossággal. Különösen kis plasztikáin el­ragadó a finom, harmonikus vojraljáték s a mozgás-érzésnek plasztikus kifejezése. Erőseb­ben hatnak s a fiatal művész kitűnő tehetségére jellemzőbbeknek látszanak mellképei. Férfi-feje is megkapó: semmi, de semmi hatásvadászó modernizmus benne, semmi tolakodó nyerseség; mintázó­ fája olyan simuló, mintha ecset lenne; de az egész mégis csupa jellegzetes erő, formák­ban megszólaló lélek. Még lebűvölőbb Mosolygó leányképe, mely csupa valóság és csupa művöm kecsesség, megint a finomságnak azzal a biztos­ságával ábrázolva, mely­, úgy látszik, Luxnak sajátos művészi adománya. Mintha Roskovics­­nak egykor oly híres Piros almája támadt volna föl benne, de talán nemesebben, magasabb szín­vonalon. Mosolya oly édes, igaz és eleven, hogy a márványt szinte átmelegíti. De legnagyobb dolga, leghatalmasabb al­kotása a belső termek egyikében elhelyezett bronz női feje. A képszobor Mino márvány­­madonnáinak családjából való, lesütött szem­mel mereng vagy imádkozik. Általán emlékeztet , a firenzei régi mesterekre a nélkül, hogy után­zat lenne; emlékeztet inkább a legnemesebb for­mák kifejezte motívummal meg a kezelésnek csodálatos finomságával. Az érzésben, melyből ez a gyönyörű alkotás keletkezett és a tudásban, mellyel érzését tolmácsolta s szinte megeleve­níti az ércet, ki merem mondani, kész és első­rangú művészi erő nyilatkozik. Fadrusz óta két­ségkívül ez a fej a legkitűnőbb magyar plasz­tikus lélek­ábrázolás. Bocsáss meg, hogy e levélnek helyet kérek­ a Budapesti Hírlapban. Mikor hírlapjaink nap­nap után csak új pártokkal és új vádlottakkal vannak tele, talán lesz, a­kit érdekelni fog, ha végre új magyar tehetségről is hallhat. Szívesen köszönt Beöthy Zsolt.

Next