Budapesti Hírlap, 1920. szeptember (40. évfolyam, 207–231. szám)

1920-09-17 / 220. szám

Megjelelik hétfő kivételével mindennap. Sleax.té.) áraki Egész int 380 korona, 140 kor, nagyoá.vr. 70 kor., tgy hónapr. 38 kor. Egy*. ..ám ára holykin, TMék.n­é* pályaaávarokon 1 korona. HirA.tiaok mUllratter axámb­áaaat, dlj.iakán an.rtat. v . Budapest, 1920. Ára 1 korona. XL. évfolyam, 220. szám szeptember 17. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc Szerkesztőség: Vili. ker., Rükk Szilárd-utca 4. ii igazgatásig és kiadóhivatal: Vili. ker., József-kerst 5. azóta. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. „Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni őrült igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában. Amen,a Provászia Ottokár. Budapest, szept. 16. Székesfehérvár érdemes püspöke ma nagy­hatású és tegyük hozzá liberális beszédet mon­dott a nemzetgyűlésen a teljesen illiberális pa­­merusz klauzusz mellett. Liberális a beszéd, mert indulat és gyűlölség és egyoldalú szeretet nélkül osztott el fényt és árnyékot, elismerést és gáncsot. Dicsérte a liberáizmusban, a zsidóban is, a mi dicsérni valót tud benne s tiltakozott az ellen, hogy a numerusz klauzusszal antiszemi­tizmust művelne. Ez neki Zajvédelem és ke­­nyérvédelem.­­" Rendben van, ha a fegyver jó és ha sikere biztos. Mert hiszen mindnyájan erős, műveit, keresztény Magyarországot akarunk és progra­munk nem lehet más, mint hogy Magyarorszá­gon minden műveit ember a keresztény civili­záció alapján álló magyar legyen, ha zsidó, ha pogány, ha mohamedán. És ha igaza van Pro­­­hászk­a püspök úrnak abban az elismerésben, a­mellyel a jó magyar zsidókat részesítette, ak­kor zsidóinak egy jó része ebből a szempontból tel­jesen kiállja a próbát, vagyis a magyar törté­nelem nemzeti és keresztény etikai alapján kell, hogy álljon, különben nem lehetne jó magyar zsidó, a­minek a püspök úr elismerte, Sándor Pálnak erre még név szerint is kiadván a bizo­nyítványát. Én Sándor Pált ismerem (jó és rossz na­pokból egyaránt), tisztelem és becsülöm, és csat­lakozom Prohászkának róla tett nyilatkozatá­hoz. De úgy tudom, Sándor Pálunk sok van. A numerusz klauzusz hívei közül pedig Prohászka tiszteletreméltó megkülönböztetését csak igen kevesen teszik magukévá. De abban is igaza van a püspök úrnak, hogy a numerusz klauzusz kérdése nem a zsidó­kérdés. De viszont igaz, hogy az antiszemitiz­mus szele sodorta napirendünkre. Miért ne val­­lanók ezt be nyíltan? ’ ** Ha szükséges — és ki mondja, hogy nem szükséges? — védekeznünk ama szellem ellen, a­mely újságban, irodalomban, társaséletben, a fővárosi közigaz­gatásban, iskolában és egyebütt, tapintatlanul és ízléstelenül grasszátt és proletár­uralom kicsapongásaiban érte el kulmináció­­ját, mondjuk ki nyíltan, őszintén és válogassuk meg a hozzá való eszközöket. De ne csináljunk egy generális antiszemitizmust ebből a fontos ügyből, két nagy okból. Az egyik az, hogy a zsidóság hű és magyar — érzésben és hitben — magyar része is úgy megijedt és megundorodott a Károlyi—Kun Béla fortelmeitől, hogy tömegesen tódult — kikeresz­­tezzedni, egyéb fegyvere ellene akkor nem lévén. Jehova hajlandó volt, gondolom, Lót könyörgé­sére Sodom­ának megkegyelmezni, ha csak há­rom igaz ember találtatik a városban. Nekünk pedig Prohászka tanúsága szerint is nemcsak három igaz zsidónk van, sőt aránylag igen sok van, mert a nagyérdemű magyar zsidók száma sem kicsiny: mi mégis a pogrommal fűszerez­hető antiszemitizmus kénköves esőjét bocsáta­­­nők az összességre?­­ Ez keresztény dolog és okos dolog se volna. Mert a másik nagy ok, mely ebben óva­tosságra int bennünket, az, hogy ezzel az em­bertelen fegyverrel semmi jó célt kérrni nem lehet, de annál több rosszat. Ha tehát szükségesnek mutatkozik a vé­delem, más eszközöket kell keresni. Kérdés, ilyen esz­köz lenn­e-e a numerusz klauzusz, ha egy kis zsidóellenes éllel kezelnék. Már egyszer e helyen próbáltam a gondo­latot kifejteni, hogy ez az eszköz veszedelmes és sikertelen. Kárt fog tenni, hasznot nem fog hozni. Az iskola célja, hogy mentül többen és mentül többet (vagyis jobban), tanuljanak benne. Ellenkezik az iskola fogalmával, hogy kizárja azokat, a­kik keresik benne a világosságot. Még ha több is a tanuló, mint a­mennyit sikeresen egy-egy teremben tanítani lehet, nem elriasztani kell őket, hanem új tantermeket nyitni. A nagy nemzetek civilizációja azért nagyobb, mert a nagyszámú népből több, sőt sok tanuló kerül ki és a több tanuló közt rendszerint több a te­hetség, mint a kevés tanuló közt. Azt mondják, nem tudjuk azt a nagy­ intel­ligenciát eltartani, csak művelt proletariátust nevelünk. Az nem az álam gondja, hogy el le­het -e tartani vagy sem. Az illetőik gondja. Éa a ki tanult valamit, mégis könnyebben boldogul, mint a­ki nem tanult semmit. És mit csinál az, a­ki egyetemi stúdiumig vágyott, de nem eresz--’\­ tik be, hogy tanuljon. Megy más pályára, a­melyre nem vágyódott? Az lesz csak igazán az elkeseredett és elégedetlen műveit proletár. Én inkább lennék passzióból favágó, mint kedvem ellen, esztergomi prímás.­­ Kenyérkérdés ez, azt is mondja Székes­­fehérvár tudós püspöke. Mit tesz az? Bírói, orvosi, hivatalnoki és ügyvédi pályára megy ke­resztény gyermekeink tömege, a zsidónak ma­rad a magánvállalkozásban való elhelyezkedés, azok a pályáik, a­hol a­ki karriert csinál, va­gyont is szerez, azután birtokot vásárol? Mi pe­dig maradunk dzsentrik és nyomorgó hivatal­nokok s megyünk öregségünkre sovány pen­zióba? *.­­ * És mi biztosítja azt, hogy a tromenosz klauzusz mellett, egy félelnes kordaimenciától államilag megszabadulva, gyermekeink jobban fognak tanulni s egyetemeink nem lesznek, mint ma egy másik szónok mondta, diplomagyárak?. Nagy bennem a félelem, hogy a numer­rusz klauzusszal csak­­taniljuk magunkat, hogy a közhangulat nyomása alatt a liquid fr­­oisse videamur és következni fog a kiábránj­u­­lás keserűsége. A­ zsidó­kérdés nagy probléma, mellyel a legnemesebb elméknek foglalkozni ér­demes. A numerusz klauzusz pedig ebben kicsi Művészet és integritás. I — Uj szoborművek. — Ma véletlenül kivetődtem a művészsterepre, a Kerepeső-trt mentén. Egy házcsoport az, szob­rászművészek lakása és műterme. Bárczy István volt polgármester egy kedves eszméje és alko­tása. De Bárczy tervező álmaiban aligha for­dult meg az a kép, mely ma terül el ott a láto­gató szemei dőlt. Igaz, zöld folyondár alá bújt házikók ezek, de a zöldet már kikezdték a hű­vös őszi éjek. A tágas utakat fölverte a porcfa. Az elhagyottság, majdnem a pusztulás képe fogad benőnket. A háború, a diktatúra­­ meg­taposta ezt a kiesnek tervezett művésztanyát kegyetlenül. A munkátla­nság halottszaga érzik a levegőn s mikor belépünk egyik-másik műte­rembe, szinte különös, hogy mosolygó művész, tarka képeik, karrikatúrák, szobrászművek so­kasága fogad bennünket. De négyében e miniatűr műtermeknek nagy munka folyik. A Védőligák Szövetsége a fejébe vette, hogy e szakasztott országrészeink visszaszerzé­sére nem elég a kard, ágyú és puskapor, sőt hogy tán nem is ez a visszahód­ás igazi és ha­tékonyabb fegyvere. Az integritásnak elsőbben is elevenen és kitörölhetetlenül a lelkekben kell meglenni. A lélekhez azonban csak a művészet­tel lehet hozzáférni. Ezért hirdette a Liga a pá­lyázatát az Imára és a Jelszóra, a­mi oly fénye­sen bevált. Ezért rendelte meg Dudits Andornál a nagy képet a magyar hadsereg eskütételéről. És ezért választott ki négy jeles szobrászt, hogy n Éktosson emlékei az elszakadt részekről. Eszo szoborművet Délmagyarországról, egyet Erdély­ről, egyet Felső-, egyet Nyugatmagyarországról. Ezen dolgoznak serényen négy műteremben a telepen négyen művészek, mert a terv az, hogy, e monumentális alkotások még október folya­mán felállttassanak a Szabadság tér négy sarkána­k, írt’' ** • ‘ A négy művész Sienig Györgyi István, Sidló Zoltán, Kisfaludy-Strobl Zsigmond és Pásztor János. ■ p y*. * • Végigjártam a négy műtermet s áimuzva gyönyörködtem a művészek munkájában s kon­statáltam magamban, hogy milyen henye és bizonytalan dolog a­­ pályázat. Azt tartom, az alkotások létrehozásának e­gyötrelnes módjá­nál sokkal többet ér a megrendelés oly művé­szeknél, a­kik fejlődésük fokának teljességéhez értek. A pályázati rendszert fönn lehet tartani, sőt rendszeresíteni a fiatal művésznevezedék számára, mint nemes és jutalmazó próbát. A mi négy művészünk bámulatos rövid időn belül pompásan megbirkózott föladatával. Nem éveket, csak heteket adtak nekik, s ma már úgy hallom, rakják is a Szabadság téren az alapokat, a­melyekre a négy, emléket állítják műkőből, — mert hiszen ma értékesebb kő­anyag alig van, alig kapható. Időközben a föld­rengés, hír szerint, elpusztította a kan­arai már­ványkőbányát is. A mi földrengésünk a rosz­­kicai gyönyörű márványt rázta ki a kezünkből. Szentgyörgyi mintázta a Délvidék szobor­­csoportját: a magyar délceg vitéz pajzzsal és­­ karddal oltalmazza a délvidéki tipikus sváb- Ilányt, a­ki sarlót tart a kezében. A kerekarcú leány típus, a magyar védő csupa erő, szila isás és elszántság. Sidló Zoltán Nyugatmagyarországot vési kőbe: az impozáns Hadúr védi az ország pajzsát, előtte egy ifjú szép tette görcsösen fogja össze az ország címeréhez a három elszakítandó vár­megye címerét. Hadúr nyomában a Turul, a hadvezető madár hatalmas szomragcsapással vesz részt az aktiéban. . ...... Kisfaludy-Strobl Zigmond a Felvidék kurucát állítja a keresztrefeszített Hangárát vé­delmére. A már-már azéltan a keresztre hanyat­lott Hungária ruhájába kapaszkodik, mint gyermek az anyjáéba, a tót fiú ijedt alakja. Ha­talom és erő és mozgás, mégis nyugalom van «? csoportban. » • « , Pásztor Jánosnak" Erdély jutott s ő is, mint a többi, a lokális érzés világot varázsolja a kőbe: a székely hunmondából szólította ki Csaba királyfi egy vitézét, a ki feloldja a gúzsbakötött Erdély (pompás fiatal férfitest) gúzsba kötött kezét. Ez a minták közt a legegyszerűbb, de egy­szerűségében nem mond kevesebbet a többénél A Védőligák Szövetségének szerencsés volt az ötlete, szerencsés a keze, mikor a fiatalabb gárda művészeit szólította alkotó munkára. Ezek a lelkes művészek szinte rögtönözve láttak mun­kához s az első ihlet patinája (ha szabad ezt mondani) érzik alkotásukon. A főváros e sivár és terméketlen időben négy monumentális emlékművet nyer, a közön­ségnek és az iskoláknak módjában lesz időkö­zönként oda zarándokolni s mindannyiszor megújítani a fogadását, mert a négy szobor alá felírásnak a pályanyertes ima egy-egy sora ke­­rül, az imáé, mely lapunk élén olvasható.

Next