Budapesti Hírlap, 1921. január (41. évfolyam, 1–24. szám)

1921-01-13 / 9. szám

1921 január 18. 3 Budapesti Hírlap (9.00 gyár ál lan® oltárnál, a­ki legalább 10 éve helyijen lakik. A törvényhatósági bizottságot a legtöbb föld­adót fizetőkből, a 30 koronán felüli adót fizetőkből és a választói jogosultakból alakítják meg. Nők a megyei és községi életben nem kapnak szavazójogot. Fehér vármegye Károlyi József grófért. Mint Székesfehérvárról jelentik, ma Fejér vár­m­egye törvényhatósági bizottsága rendkívüli köz­gyűlést tartott, a melyen egyhangú lelkesedéssel ál­lást foglalt Károlyi József gróf főispánsága mellett. A közgyűlésen, a melyen Havranek József al­ispán elnökölt Balassa Sándor főjegyző ismertette Székesfehérvár város törvényhatósági bizottságának határozatát, a­mely mindenekelőtt kijelenti, hogy a mai nehéz helyzetben nem kíván királykérdéssel foglalkozni Azután kiemeli, hogy a december 13-iki közgyűlésen Károlyi József gróf nyilatkozott ugyan a királykérdésről, de minthogy ebben a­ te­kintetben sem a kormányzópártnak, sem a kor­mánynak határozottan körvonalazott állás­foglalása nincsen, ezekkel ellentétbe nem juthatott. Éppen ezé­rt, egyhangú határozattal biztosítja, őt­ bizalmáról és kéri, hogy Fejér vármegye, főisp­áni székében to­vábbra is maradjon meg. A főjegyző azután előter­jesztette a vármegye állandó választmányának kö­vetkező határozati javaslatát: „A törvényhatósági bizottság Székesfehérvár város közönségének vonatkozó határozatában fog­lalt megállapításokat magáéivá teszi, megállapítja, hogy Károlyi József gróf közjogi állásának betölté­sében mindenkor és minden körülmények között hivatásának magaslatán állott és hogy a köz érdeké­ben kifejtett működése nemcsak a vármegye sző­kebb határai között érvényesült, hanem országos je­­lentősé­ge számos gyümölcsöket termelt. Az ő to­vábbi működése nemcsak a vármegyének, hanem az országnak is egyetemes érdeke. Készséggel csatlako­zik a vármegye a testvértörvény hatóság azon akció­jához, a­mely Károlyi József grófnak főispáni állá­sában való megmaradását célozza. Elhatározza egy­úttal azt is, hogy határozatáról a belügyminisztert a testvért­ör­v­én­yhat­óságo­kh­oz csatlakozó küldöttség híján értesíti." A határozati javaslatot a közgyűlés vita nélkül egyhangú lelkesedéssel elfogadta. Ezután az alispán indítványára Károlyi József grófot küldöttség hívta meg a közgyűlésbe. A mi­kor Károlyi a terembe lépett, lelkes, hosszantartó él­jenzés fogadta. A tisztviselői kar nevében Havranek József alispán, a vármegye közönsége nevében Ful­­ger Dezső üdvözölte Károlyi József grófot, mind a ketten szeretetükről és bizalmukról biztosították őt. Károlyi József meghatva mondott köszönetet a szeretetnek és a ragaszkodásnak megnyilvánulá­sáért. Ez teszi kötelességévé, hogy a szeretetet őszinteséggel viszonozza. Lelkiismeretének szavára hallgatott, a­mikor ismert kijelentéseit megtette. Tudja azt, hogy e kérdésnek fölvetése most nem alkalmas, mert el­választhatja a magyart ,a magyar­tól, pedig most össze kell tartanunk. Vagy lehetsé­ges a törvényes királyság visszaállítása­, minden pro­paganda nélkül, vagy lehetetlenné teszi azt a belső és külpolitikai helyzet, ő a maga álláspontját fönn­tartja. Célja továbbra is az lesz, a­mi volt: keresz­tény politikát csinálni keresztény eszközökkel, ma­gyar politikát magyar érzéssek Dolgozni kell a népért, de nem demagógiával. Szavait zajos helyesléssel fogadták s a meg­hozott határozatot harminc tagy­ küldöttség hozza a fővárosba s fogja átadni a belügyminiszternek és a miniszter­elnöknek. A küldöttségben részt vesznek a többi közt: Széchenyi Viktor, Széchenyi Aladár és Zichy Aladár grófok is. Meg kell említenünk, hogy a közgyűlésen föl­szólalt napirend előtt Grieger Miklós­­ kijelentette, hogy a nemzetgyűlésben mondott beszédét sokszo­rosan félreértették. Az ő szavai nem irányultak az egész mágnásosztály ellen s Károlyi József grófot, bár a királykérdésben vallott nézetével nem ért egyet, hazafias magatartásáért nagyrabecsüli. Sírmak­ori emlékek. Irta Szász Károly. Ballagva az alagút melletti, most már ugyan­csak disze­vesztett Horváth-kert közepén terpesz­­­kledő nagy fabódé elfktót, mely szürke siromlokán ez idő szerint a Fővárosi Au­dri Színház nevet vi­seli, mit azonban én most is régi nevén. Budai Sztír­kör-nek h­ívok, — sok kedves emlék jut eszembe diákkoromból, mikor (a 70-es, 80-as években) gyak­ran megfordultam a múzsák e fontos hivatása, de szepős csarnokában. A fontos hivatás Buda akkor még erősen né­m­e­t nyelvű lakoss­ágjána­k megmagyarosítása volt, a­mely hivatásnak az arénában a nyári idényben megfordult vidéki társulatok­­igyekeztek is — hol lanyhább, hol lelkesebb buzgalommal, hol gyen­gébb, hol jobb művészi erőkkel, s élni­ez képest hol kisebb, hol nagyobb sikkeres megfelelni. Mindent összevéve, megalapítható a művelődéstörténet szá­maira, hogy Buda megmagyaros­odá­sában jelenté­keny szerepet játszott a szülészet, s a Színészet té­nyezői közt a Budai Színkör nevezetű fa-alkotmány, — a­mi hogy mindezideig nem lett áldozata se a tűznek, se a víznek (értve ez utóbbi alatt a nyári zivataroknak és téli bőrének pusztulásait), azt ép­pen úgy nem értem, mint a­hogy nem tudta meg­­érteni az egyszerű kis­fiú, hogy a szalonnázó hu­szár bácsi hogy ki nem böki szemét a csillagos bicskával? . . . Hogy ez a Ithalia-templom szellős —­ azt, ak­ár kívülről nézi az ember, akár benne ül, hama­rosan megállapíthatja. Ennek a szellősségnek­ azon­ban hajdanában két rendkívüli jó következménye volt, különösen a diákok szemében, a­kiknek Sö­­rnáben­ én is buzgó hívogatója lettem « színte­runk. Ugyanis, primo: fölöttöt, kalapot nem keltett le­­léessé­­k ruhatáb­lán (a­mi különben, úgy tudom, nem is igen volt), úgy ültünk — vagy sokszor áll­tunk — be a nézőtérre, feltett kalappal. Secundo: meg volt engedve a színházban a dohányzás is, a­mi a cigarettázó diákságra külön vonzóerőt gyako­rolt. Hogy rettenetes nagy füst még sem volt a nézőtéren, azt részben anna­k lehetett köszönni, hogy akkor bizony a tele házak nem voltak úgy napirenden, mint ebben a mai ínséges világban — a­mikor­­semmire sincs pénz és mégis mindenre telik — meg aztán csakugyan olyan, szellős volt az a kedves csarnok, hogy a cigaretták vígan illanó füstje igen könnyen át*­ talált az épületből a sza­badba. De nemcsak a füst jutott ki könnyű szerrel — kijutott a szabadba a rendezés is, igen egy­szerű módon. Én legalább emlékszem, hogy egyszer — a 70-es évek végén — a Fatmnica című pompás zenéjű és mulatságos operette-et adta a nemes becs­vágya Gerofi Andornak — a színészet­i iskola egy­kori jeles növendékének — kitűnő társulata, s a muszka táborban* játszó első felvonás díszletét att tette rendkívül széppé és hatásossá, hőse-- a ren­­dező-igazgató a színpad hátsó függönyét feldural­ván, egyenesen kilátás nyílt az apró házakkal meg­rakott tabáni domboldalra, fel egészen a Gellért­hegyig, melyre csillagos nyár,m­ég ragyogó boltowite borult. Ilyen remek perspektívája színpadot se az­előtt, se azóte nem láttam, s máig sem felejtem el a gyönyörűséget, a­mit nekünk ez az igazán, olcsó látványosiság szerzett. Meg is tapsoltuk, lámpák elé is hívtuk érte Geröfi igazgatót, a­ki fürtös fejét boldogan hajtogatva köszönte meg a tüntető elis­merést. De még emlékszem annak a Fatinkca-előadás­­nak szereplőire is, priH® hát, jó negyven esztendő szürke távolából jelegeinek felém a tamara-lassan a felei lés körtébe vesző alak­­". A leánynak öltöző fiatal orosz hadnagyot a bájos kis Geröfiné adta, a társulat jól éneklő, ügyesen játszó, rendkívül apró termete ellenére is csinos megjelenőül primadon­nája, az igazgató felesége — a­ki mellett a férfiak közül a kitűnő aperelte-hutTót, a mord generálist játszó öreg Szép ül, U­tvp­g TCPdlfatvili, mutat-s­átfos komikust, Dobocsányi Oynfirt — a rá egy vutka kedvelő maszífca strázsamestert adott — tapsoltuk, de a csengő hangú tenorista Balogh Árpád is igem tetszett, valamint az a Szombathy nevű színész is — kinek soha azután lőrét sem hallottam — s a­ki a „reformpárti török" szent basa hamisítás kupléját igen ügyesen adta elő. Hogy a basa háre­mének, őrét, a kappanhang!! Musztafát —Szigligeti József játttzta, azt csak­ azért említem, mert ez s harmadrangú szerepkörre utalt s csakhamar egé­szen éltedett Színész, a­hogy drámaíró Szigligeti Ede egyetlen­ fia, és a legkitűnőbb operette-diva Pálmay Ilka férje volt. . . Ebben a jó budai színkörben láttam ugyaneb­­­ben az időtájban először­­ legszebb magyar szí­nésznők egyikét, mint kezdő művésznőt, Ilegycsy Marit­, ki akkor Kiss Mihálynak, a ne fel­ejts-kék­ szemű, barna fürtű, érces hangú deli baritonistá­nak — később a Népszínház tagjának — fiatal het­­t­vese volt. Tokíy Istvánnak, a korán elhalt, fényes­­ tehetségű írónak Kornélia cimű, francia hatás nyo­­­­m­áta készült érdek­feszítő drámáját ad­ták­­— mitt­­ egyes, akkor még szokatlanul sikamlósnak ítélt je­lenetek miatt i bieflegyminiszter egy darabig el is tiltott volt, — is Hegyesy Mari adta a címszerepet. Játékára már nem igen­ emlékszem — talán azért,­ mert szépsége olyan hatással volt reánk, ifjakra, ha" minden figyelmünket annak csodálata kötötte le. Biztosabb és elbűvölőbb jelenség nálánál igazán rékán fordult meg a Színpadon — volt is része olyan viharos tapsban, olyan lelkes ünnepi­­ben, hogy annak, zaját mintha most is hallanám, melegét most is érezném­! . . . , hogy játéktársai a két Pásfi Ital ember fezerepihen: Abonyi Gyula és P­fil­fi György voltak — am­az a hitvány E­emesi Gézáit, fromélia későbbi férjét, emez pedig a nemes Dunay Zol­tánt, a hű szerelmest adván. Későib­ök js mind aketten — Hegyesy Marhut együtt — * Nemzeti Szinhiáz tagjai lettek. Különös érdekességsel adott estü szinkóp elás Tülságú nagygyiükt Nyugat­­magyaromig elszállítása ellen.­ ­A Területvédő Liga és a Nyugatmagyarországi Liga ma délután öt órára tiltakozó gyűlésre hívta a Vármegyeház dísztermébe, a főváros népét, hogy elkeseredett daccal, keserű elszántsággal mutassa meg a­ világ előtt­i magyarság törhetetlen ragasz­kodását Nyugatmagyarországhoz és hazája minden talpalatnyi földjéhez. Már jóval a gyűlés megkez­dése előtt megtelt a­ megyeháza nagyterme, fekete ünneplőbe örtö­z­ötten jöttek el az el­­szakításra istért országrész szomorú lakói, és a ma­gyar keserűség villogó harci kedvben olvadt föl az egy begy­ült komor tömeg szívében. Okolicsányi László, a Területvédő Liga alel­­nöke megnyitja a nagygyűlést. Beszédében vázolja az ezer sebből vérző Magyarország rettenetes sorsát és tolmácsolja a nemzetnek a leszakított országré­szek elvesztését érzett mélységes fájdalmát. Magyar­­ország harsogva tiltakozik az ellen, hogy most még Nyugatmagyarországot is lebositsák a testéről. Utána Klebelsberg Kunó gróf, Sopron város képviselője szólalt fel. — Tiltakozom az ellen,­­— mondotta — hogy Nyugatmagyarország metropolisa. Sopron, Bécsnek elővárosa legyen. Ausztria barátságtalan fellépése keserű csalódás mindazok számára, a­kik a poli­tikai tisztességben és a józan ész uralmában hittek. Midőn a proletárdiktatúra nálunk véget ért, nép­szavazás ellenében szabad forgalmat ajánlottunk fel a két állam között, de a vörös Renner elvakítva a gyűlö­let­től Magyarország ellen, melyet fehérnek látott, minden tárgyalást mereven visszautasított­. A keresztény táborból azonban barátságos hangokat hallottunk. Rámutattak: arra, hogy nehéz a helyze­tük az alldeutsch túlzókkal szemben, de sejttették, hogy Nyugatmagyarország átkapcsolását a végsőkig erőltetni nem fogják. És miután így beszéltek és hatalomra jutottak, gazdasági tárgyalásokat is kezdtek velünk, közben pedig suba alatt három jegy­zékben is sürgették, hogy az antant vegye el tőlünk számukra Nyugatmagyarországot. Hát nincs elég belső baja a leromlott Ausztriának? Nem elég az ellentét Bécs és az alpesi tartományok között, hogy azokat a politikai nagy nehézségeket meg akarják toldani a csatlakozni nem akaró Nyugíd magyar­­országgal? — "Egyszer, a háborúban még­ beszéltem egy sebesült, osztrák katonával, a­ki elmesélte, hogy Przemysl ostrománál egy magyar tisztet halálosan talált mellette egy gránát. Föltépte a ruháját, a tár­­cája kiesett és sok, sok ezrest látott benne. Már-már utána akart nyulni, de valami babonás félelem visszatartotta és a pénzt belepte a vér . . . Hát ha ez az egyszerű katona nem nyalt haldokló bajtársa vagyona után, miért tudta egy nép életért szom­szédja földjét elrabolni? Sohasem bocsátanák meg Ausztriának Nyugatmagyarország elvételét és örö­kös harag és gyűlölet égne a magyar nép szivében osztrák s­zo­m­szédai ellen. A történelemben nem volt még példa arra, hogy vesztes fél még hódi­tton is. — A magyar becsület nem tűri — fejezte­ be szavait Klebelsberg gróf ■— hogy Sopron váro­­siát el­engedjük venni. Ezt el kellett mondanom, bár köztudomás szerint hatvanhetes politikus vol­­­tam­, akinek ereiben valami osztrák vér is folyik! A zúgó éljenzéssel fogadott beszéd után Thir­­ring Gusztáv dr. emelkedett szekbe­— Ausztria újból rálépett az évszázados per­­fida útjára — mondotta a többi között — és az antant parancsával takarózik a területrablás vádja ellen. Ezután ismertette a határozati javaslatot. A Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája és a Nyugatmagyarországi Liga együttes nagygyűlése újból tiltakozik a ránk erőszakolt trianoni béke és különösen, ama rendelkezés ellen, mely Nyugatmagyarországot Ausztriának ítéli oda. A nagygyűlés különösen visszautasítja azt a jogi föl­fogást, a­mely a nagykövetek tanácsának legutóbbi­ jegyzékében jutott kifejezésre , a­mely szerint e terület fölött a terület lakosságának akarata elle­nére is, mint valami élettelen tárgy fölött történik rendelkezés. A nagygyűlés kijelenti, hogy Nyugat- magyar­ország sorsáról, a független, szuverén Ma­gyarország és a magyar nemzet akarata ellenére nem dönthet senki, Magyarország ezeréves határai­nak utolsó maradékaihoz szívósan ragaszkodik és azokat kész bármely hatalom ellen is megvédeni. A határozati javaslatot a nagygyűlés egyhan­gúan elfogadta. Általános figyelem közepette kez­dett ezután beszélni Rákosi Jenő, a­ki a többi kö­zött a következőket mondotta: — Egész életemben optimista, voltam, de ma itt a legfeketébb pesszimista vagyok. Meg vagyok győződve arról, hogyha azon a közönségen fordulna meg a dolog, a­mely itt ö­sszesereglett, ö 1 óra alatt meg lemre oldp@ Nyugat magyar ország kérdése. De !

Next