Budapesti Napló, 1898. április (3. évfolyam, 92-119. szám)
1898-04-02 / 92. szám
s Szerkesztőség és kiadóhivatal: Üllői-út 15. Fiókkiadóhivatal: IV. Váci utca 9. sz. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: Kiadja: I VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. щяшш^I ■ Budapest, 1898. Harmadik évfolyam. 92. szám. Szombat, április 2. Egész évre 14 frt, és évre 7 frt, lk évre 3 írt 60 kr. egy hónapra 1 frt 20 kr. Egyes szám Budapesten 4 kr., vidéken 5 kr. N TÁRCA. Az utolsó melódia. — A Budapesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Lyka Károly. Schwarz Leó, a kuplé-iró, egy viharos orfeumi éjszaka után kórházba került. A feje láztól égett, a szemében félelmetes tűz ragyogott. Nagy nehezen le tudta vetni a ruháit s aztán félig aléltan rádült a patyolatfehér kórházi ágyra. És egy pár napig öntudatlanul, lázban égve hevert ott. Egyszer aztán, hajnalban, magához tért. Halálra fáradtan nyitotta föl szemét s elcsodálkozva nézett körül a nagy teremben. De képtelen volt egy mozdulatra. Mintha óriás tömegek teherültek volna mellére s visszaszorították volna az ágyhoz. Egy apáca állott előtte, fekete ruhában, hófehér főkötőben. Az orcája piros volt, mint az élet és szenvtelen jóság ült a szemeiben. — Malvin — susogta magában a kuplé-szerző az első pillanatban, fél-deliriumban. — Malvin, az orfeumi diva, aki cifra bokorugró szoknyában énekli az ő kurta nótáit. De aztán világosabban kezdett látni. Nem Malvin, az ki tudja hol dorbézol most. Valami idegen lány, nagyon piros és nagyon szép. Olyan szolid a nézése, hogy ilyent még nem is látott Leó, aki csak a kávéházakból és az orfeumból ismerte az asszonyokat. Gyerekes bámulattal nézte ezt a mozdulatlan galambot. Aztán rátévedt révedező tekintete a többi ágyra. Szőke, barna fejeket lehetett ott látni, csupa patyolatfehérségben. A terem közepén asztal állt, rajta sárgarézből való készülékek és üvegek. Egy szolga fölhúzta az ablak roideauját, azon beszökött a hajnal nagy fehérsége s megvilágította a terem haszinó falait. Milyen csönd! Egy percre egészen a szemével élt, semmit sem érzett, csak látott. Aztán zamatos szagok keveréke ingerelte orrát, a sok orvosságos üvegből áradt az eső. Hirtelen könnyebbültnek érezte magát, valami gyönge mámor fogta el. Akkor bejött az ajtón egy másik apáca, letérdelt a terem közepén a padlóra, összekulcsolta két kezét s szelíden ég felé emelve szemét, tiszta, bensőséges hangon kezdé: — Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében, amen. Mi atyánk, ki vagy a menynyekben, szenteltessék a te neved . .. Leót először a szabadon fölcsengő hang különös babája lepte meg. Mennyi szív ebben az ezüstös csöndülésben! Végtelen tisztaság, a fuvola lágysága s babonás ihlet zengett benne. Istenem, milyen hang! A kuplé-szerző megbűvölve figyelt az imádság minden szótagjára, így kell imádkozni, így meg lehet érteni az imádság csodás varázsát: ez a hang oda való, ahova a vallások a menyországot képzelik. Különös zene, minden kerek forma nélkül, csak az ihlettség adja meg neki a ritmust. Önkéntelenül azon iparkodott, hogy összekulcsolja a kezeit. Ezt a mélységes finom hangulatot el akarta rabolni magának, beleszívta a szívébe. Valami nagyon uj és fenséges érzés, tiszta, mint az alpesi hó, sugárzó és bűvös. Minden idegével magába lopta az egészet az utolsó szótagig s aztán mámorosan hanyatlott párnájára. A kezeit még összekulcsolva tartotta, a fülében még csöngött annak a szűzies hangnak zamatja. Behunyta szemét s úgy élvezte újra meg újra. Ő, a kávéházak és orfeumok kikiáltott zsenije, a kuplé-nóták szerzője, furfangosabban, mélyebben tudta élvezni ezt az új zenét, mint bárki más. S aztán hirtelen eszébe jutottak a szerzeményei, amiket széltében daloltak olyan helyeken, ahova sohasem ér a napsugár. Megijedt ettől az összehasonlítástól. Eszébe szökött, hogy csupa aljas frivolságra pazarolta tehetségét, s hogy ami költészet csak volt benne, néhány kiélt firkáló fráter verseinek megzenésítésére pocsékolta. Ezeket aztán Malvin az ő rekedt hangján, kifestett arcával rikkantotta el az orfeumban, svihákok és naplopók gyülekezetében. Milyen földelem ! Beteg izgatottsága szörnyű képét mutatta neki az elzüllöttségnek. És fantasztikus álomba merült, amelyben szűztiszta látományok szálltak eléje : fehér, ihlett tekintetű lányok, amint gyönge kelyhű virágok közt énekelnek a tavaszi mezőn. Csupa színes sugár volt minden, életet lehelő, üde és zenével általszőtt a levegő. Egyenes ellentéte mindazoknak a hangulatoknak, amiket valaha átélt léha cimborái közt, késő éjjeli, vagy kora hajnali órákban, füstös, előkelően kárpitozott lebujokban. Belezsibbadt a képzelete ebbe a világba s érzékttlen álom nyomta el.* Egy reggel töprengései közepette eszébe jutott valami. Odaintette az ápolót és bibliát kért tőle. Hoztak neki egyet. Lázas szemeivel nekiesett a kopott könyvnek, olvasott benne egy negyedórát, aztán fáradtan hanyatlott ki a könyv sovány keréből. De valami sajátságos atavisztikus vágyakozás új erőt adott neki, tovább olvasott a Mózes régi írásában. Egészen új, misztikus impreszsziók szállták meg. Annak a hajnalban elcsöndült Miatyánknak hangját találta meg ezekben az öreg sorokban, ugyanazt a gyermeki bizalommal és nagy lélekkel teljes költészetet. Úgy olvasta az apró strófákat, hogy hozzáhallotta ama szép imádságos lány tiszta hangját. Minő zene ! Lázas rohamban ragadta meg képzeletét egy gondolat: — keresni fogok ősi melódiákat, minden eddigi zenénél különbeket — dadogta magában. És újra meg újra belemélyedt a Mózes Írásába. Hozzáképzelt képeket, amelyeknek közepette ezek a versek a szent hajdankorban kikeltek a próféta lelkében. A pátriárkák széles és derült világába mélyedt el, szemei előtt derengő esthajnal hasadt a viruló tág mezők felett, ame- _____84:36.^— Budapest„ április 1. (c) A nagy kiegyezési hadjáratban Ausztria különb taktikusnak bizonyult nálunknál. Túl a Lajtán a pártok valamennyien felvonultak ellenünk, s a váltakozó kormányok jóakaró semlegességgel nézték ezt a sorakozást. Ausztriában húsznál több pártra szakadozott a parlament, de mindmegannyiuk hazafias kötelességéül ismeri azt hirdetni, hogy a közös bank s a vámközösség fenntartása kizárólagos magyar érdek s a kiegyezés megnyitása tehát osztrák részről a dualizmusnak hozott áldozatot jelent — még tetemesen fölemelt magyar kvótával is. S vajjon mi volt ezzel szemben a magyar közélet s a magyar parlament taktikája? Semmi. Mi nem sorakoztunk, nem tüntettünk, nem vonultunk fel, s hogy nem támadtunk, az még csak hagyján, de védekezni sem védekeztünk. Renyhélkedtünk a merő lojalitásból. Az volt a jelszavunk, hogy amnél"erős"etyben berzenkedik Ausztria a kiegyezés ellen, annál inkább kell a magyar nemzetnek a bank- és vámügy közösségéhez ragaszkodnia, a kvótánál pedig egykét rongyos percent miatt ne csináljunk galibát. Az osztrák kuruckodással szemben a labanckodásra adtuk magunkat, s olyik közülünk elment odáig, hogy hajlandó volt Ausztriának az alkotmányosságot is elengedni, csak ne kelljen valamiképpen átmennünk a gazdasági függetlenség rendszerére, így aztán szükségképpen elő kellett állania annak a ferde s ránk nézve végzetes helyzetnek, amelynek súlya alatt nyögünk, annak a bosszantóan komikus helyzetnek, hogy mostanában az egész Ausztria látszólag ellenzi a kiegyezést s mi magyarok olyan színben állunk a világ szeme előtt, mint egy leánykérő, akinek erős kétségei vannak, vájjon nem fogják-e kikosarazni. Mindez a szerencsétlen taktikázás pedig ami részünkről a kvóta miatt történt. A Bánffy-kabinet azt hitte, hogy minél jobban szárad meg a tenta a vámszerződés konceptusán, annál jobbansorvad el majd az osztrák közvéleményben jó kompenzáció óhajtása. Azért bujkált a kor Imány két álló esztendőn át a kvótakérdésben való színvallás elöl. Azért kellett két kvótaküldöttségnek meddő kísérletekre pazarolnia az idejét s a végin is az uralkodó arbitriuma által eldöntetni a most folyó év kvótáját. Most aztán kiderül, fatális világossággal derül ki, hogy ezzel a taktikával agyontaktikázódott a magyar nemzet érdeke. Egy bécsi laptársunk közlése szerint a Thun-kabinet tegnap terjesztette az új osztrák kvótaküldöttség elé az új számítási kulcsot, mely szerint 64 : 36 volna a kvótaarány. Minden valószínűség szerint ez az a kvótakulcs, amelyben a két állam kormányai ezelőtt néhány héttel megállapodott. Magyar-országnak e kulcs szerint több mint ötödféle százalékkal emelkednék a kvótája. íme, akét esztendei bujkálás ide vezetett. Ugyebár, meglepő eredmény. Ekkora kvótáról — azt határozottan merjük állítani — még hetekkel ezelőtt sem álmodott senki minálunk. Hiszen ismeretes dolog, hogy a magyar kvótaküldöttség csupán az eddigi kvóta kiigazítását tekintette megengedhetőnek és ennek limitjéül néhány tizedestörtnyi emelkedést emlegettek. Épp oly ismeretes továbbá, hogy Lukács pénzügyminiszter még 3402 százalékig sem volt hajlandó elmenni, Bánffy miniszterelnök pedig esküdözött, hogy bármi is történjék vele, de feltétlenül innen marad a 35 percenten. És most mégis olyan hivatalos kvótakulcs szerepel, amely Magyarországnak 36 százaléknyi arányt inszinuál! Tessék már most ebből a végzetes helyzetből épkézláb kikecmeregni. Várjon mit fog az új viszonyok közt a mi szegény kvótaküldöttségünk csinálni? Az ő politikai tisztessége nem enged meg többet egy kiigazítási műveletnél, a 36 százalék pedig emelésnek is szertelen. S mibe kezd majd Lukács László, aki 34 és fél százalékon, és Bánffy Dezső, aki 35 százalékon semmi áron nem akart túlmenni? És mivel menti majd a kormány, hogy a kvótaküldöttséget két ízben is tájékozatlanul hagyta szándékainak tartalma és engedékenységének határai felől? Hiszen az 1867 : XII. törvénycikk világosan megparancsolja, hogy a kvótaküldöttség a kormány által eléje terjesztendő adatok alapján végzi munkálatait. Nos, miért nem terjesztette eléje a Bánffy-kabinet sem első, sem második ízben ezeket a legújabban szereplő adatokat? Talán azért, mert nem akarta a küldöttséget hivatása teljesítésében befolyásolni? De hisz ami azelőtt tilos volt, az most sem lehet megengedett dolog; ami pedig megengedett dolog most, az alól a megelőző alkalmakkor sem volt szabad magát a kormánynak kivonnia. Ha tudta a kormány, hogy a 36 percentig el kell mennie, hogyan nézhette nyugodtan, hogy a küldöttség két ízben is odaszögezte magát a kiigazítás elvéhez? Ha pedig akkoriban nem tartotta elfogadhatónak a kormány a 36 százalékos kvótát, mivel okolja meg e meggyőződése változását? Talán csak nem akarta a küldöttségben ülő híveit, közöttük egy Tisza Kálmánt, egy Széll Kálmánt, s egy Fálk Miksát fölfelé a szűkkeblüség gyanújába keverni? Csak nem az volt tán a célja....Ьо^...ЬеШшЗвЩ & koronának. -i Lapunfc mai sadma tizenhat oldal.