Budapesti Napló, 1899. augusztus (4. évfolyam, 210-240. szám)

1899-08-01 / 210. szám

Budapest, 1899. Negyedik évfolyam. 210. szám. Kedd, augusztus 1. BUDAPESTI NAPLÓ Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körut 18. P5szerkesztő: VÉSZI JÓZSEF. Felelős szerkesztő: BRAUN SÁNDOR. Kiadja: A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 14 frt, Va évre 7 frt, 1/4 évre 3 frt 60 kr, egy hónapra 1 frt 20 kr. Egyes szám Budapesten 4 kr., vidéken 5 kr. Tizennégy hónappal ezelőtt ... Szász-Sebes, julius 31. A szász­sebesi kerület ma Vészi Józsefet, a Budapesti Napló főszerkesztőjét, egyhangúlag képviselőjévé válasz­totta.­­. . Tizennégy hónappal ezelőtt történt, hogy egy Vészi József nevű ember a főváros harmadik kerületében mandátumot keresett. Csak keresett, de természetesen nem talált. Mert az a Vészi József nevű ember rajongó fantaszta volt, aki azt hitte, hogy az ő kis acéltollával kihasogatja azt az egész vadont, amely az alvó Csipkerózsa kisasszony körül termett s megkapja a mandátumot. A vadon közepén pedig a mandátum nem is volt Csipkerózsa kisasszony, hanem egy kitanult dáma, akit a romlatlan szív s a rajongó sze­relem nem vett le a lábáról, mert szép szeme legelőbb is a zsebet kereste. Nem azt az ifjút várta ő, aki vidám lécekkel és égő szerelemmel tör feléje, hanem akárkit, aki aranyhidon tud hozzá közeledni. S mert olyan is jött, a rajongó, ifjú szerelmes bi­zony hoppon maradt s a vadonból rejtelmes hangok még csufondárosan kiáltották utána: menjen zabot hegyezni vagy jeget aszalni, amelyik foglalkozás éppen jobban tetszik! Az a fantaszta azonban nem keseredett el, hanem fogta az ő kis acéltollát, leült egy kopott íróasztal elé s itt ezenképpen: — Megbuktam. Harag nélkül, keserűség nélkül, sőt lelkem derűjének egész épségé­vel írom le ezt a szót: megbuktam. Barátim, ne vigasztaljatok , tartogassátok jó szivetek részvétét azok számára, akik bánkódnak. — hitemre m­ondom, nem bánkódom én egy csöppet sem. Mert mi lett nyilvánvalóvá eb­ben az egész tusában? Az csupán, hogy Brutus még alszik. Próbáltuk költögetni, rá­zogattuk, hívtuk a fórumra, hogy állja útját a betli­ cézárnak, de Brutus nem ébredt fel, hanem nyugodtan hortyog tovább. Hiába a földindulás, hiába a tűzeső a megnyílt égből, hiába a szabadon száguldozó oroszlánok szomorú ordítozása: Brutus hortyog, se látja, se hallja a jeleket. Ám ha alszik is Brutus, azért a betli­ cézárnak még sincsen igaza. És ha alszik is Brutus, de azért nem halt meg, s talán virradatig mégis felébred szenderé­­ből. Ennyi az egész tanulság a dologból, s ennyin — ugy­e­bár — nem érdemes sem dühbe jönni, sem szomorkodni, sőt még fennakadni is alig. És irta néhány sorral továbbad: — Nem mandátum kellett nekem, ha­nem tiszta mandátum, amelyhez mocsok nem­ tapad. Ezt irta az a bizonyos Vészi József nevű ember tizennégy hónappal ezelőtt, mikor a kis k­őtollát szorongatva meglátta, hogy a feje fölött aranyhidon szökteti el a szépséges dá­mát egy országos hirű és nevű férfiú . . . Most pedig ugyanaz a Vészi József, aki javíthatatlan rajongással ragaszkodott az iró­­tollához, elindult egy másik kerületbe és győzött. Még csak vadon sem állta útját, ellenjelölt sem mutatkozott, aki aranyhídon kétezkednék a kisasszony elé: Vészi József egyszerűen játszva győzött. A kisasszony csak éppen a törvényes határidőt várta meg, ahogy illik, s aztán a nyakába ugrott Vészi Józsefnek. Hát mi esik a két dátum közé? Vészi József változott meg? vagy a kisasz­­szony? vagy a vadon? vagy az aranyhidas férfiak fajtája pusztult ki? Ez a sok kérdés egész históriát takar, Magyarország legújabb korszakának egész legendás történetét. Mert csakugyan minden megváltozott. Az a Brutus, akit a fantaszta emlegetett, már nem hortyog, hanem fölébredt. A betű­cézárról tud-e még valaki? Mintha csak mese lett volna. A mandátum ellenben igazán megváltozott s ha ifját várja, már nem veszi magát kö­rül a hivatalos presszió sövényével, a riasztó szuronyok vadonjával. Az aranyhidat is megutálta, mert az egészséges levegőn egészséges lett ő maga is, aki megint egész­ségesen gondolkozik. És bátor az aranyhidas férfiak fajtája még nem pusztult ki, de már nem is mernek vadászni minden védtelen leányzóra, mert megérezték, hogy az új idő nem igen kedvez az ő csúf sportjuknak. Min­den, minden megváltozott. Szabad vélemé­nyek áramlanak el a szabad országban s nincs már olyan kényszer, mely ráparan­csolná főispánokra s még kisebb basákra, hogy elveszettnek tartsanak minden napot, amelyen legalább egyszer arcul nem csapták a matematikát. A háromszáz választó már nem több a hétszáznál s a megyeházán már nincsen olyan hatóságilag jóváhagyott érzület­mutató, amelyhez minden okos családapa tartozik naponta a politikai nézetét irányí­tani. Ellenkezőleg, szinte úgy fest a dolog, mintha a megyeháza ablakából nagy légy­csapók lógnának ki, amelyek a piaci legye­ket s a heréket elkergetik az édesség mellől. Mert az csak a dolgos méheké. Minden megváltozott — Vészi József nem. Vidám lelkű, rajongó hitű, tiszta célú ember ma, mint volt tizennégy hónappal ez­előtt, mikor az az országos nevű férfiú el­vitte feje fölött az óbudai kisasszonyt arany­hidon. Mikor ő megbukott, vidám maradt s mikor most győzött, sehogysem lehet vidá­mabb. Mert először is előbb is vidám volt s azután meg az ő győzelme tulajdonképpen nem is most következett be. Csak tessék rá T­Á­R­C­A. Rokokó-idy­lek. — A Budapesti Napló eredeti tárcáj­a. — Irta: Peszár Gyula. Pierrot és Colombine, vagy A­marquis úr szomorú vígjátéka. Azt hiszem, senki se fogja kétségbevonni önök közül a Monsieur de Saint Aubin költői hivatottságát: azok a gyöngéd madrigálok, ber­­geriek s megnyerő vígjátékok, melyeket az úri társaság mulattatására irt, nemcsak hírnevet sze­reztek neki, hanem még tán több babért is fon­tak a szelíd marquis homloka köré, mint amennyi aile-de-prcteon parókájának jól állt. No de ne feled­jük el, hogy a múzsák voltaképp hölgyek, hogy dicső királyunk immár úgyszólván nemesi rangra emelte őket s tabouret-jogot adott nekik szalon­jában, — legyünk hát udvariasak irántuk! Ha a marquis ur kissé tán túl is lépte az előkelő ildo­­mosság határait, midőn írnokokkal és firkászok­­kal kelt versenyre s verseket irt, ami jól áll­hat az olyan egyszerű polgárembereknek, mint Racine vagy Moliere urak, de nem egy Mon­sieur de Saint Aubinnek, — az az egy körül­mény szolgáljon mentségére, hogy nem gyarló nyereségvágy ihlette költészetét, hanem egy iga­zán fenkölt cél: a király és Madame de Pompa­dour mulattatása ! Van-e magasztosabb eszme en­nél ? S ha valakinek sikerült királyunk felsége­sen végtelen unalmát, ha csak egy röpke estére is, elűzni, nem méltó jogcím-e ez a halhatatlan­ságra." Igen, a marquis úr kétségkívül halhatat­lan — és ha a Parnasszust olyan ildomos vd­­f­áа, képzeljük el, mint Versailles, meg lehetünk győződve róla, hogy Monsieur de Saint Aubin nem polgári, hanem rangjának megfelelő, előkelő halhatatlanságot élvez ottan! Ha azonban volt valaki, akit nem szédített el a saját hírneve, aki mindig diskrét eleganciá­val tudta viselni a babért homloka körül, úgy bizonyára szeretetreméltó barátunk volt az. Hisz épp udvarias erényei, szerénysége és ábrándos­sága indítanak bennünket arra, hogy a „szelíd marquis“ névvel ruházzuk fel Monsieur de Saint Aubint. A marquis tényleg rendkívül szerény, hogy ne mondjam, félénk volt. Epedő, szinte szomorú mosolyával mindig úgy járt-kelt a társaságban, mintha álomban lett volna. A király egyszer tényleg így szólította meg őt: „megengedi, hogy felköltsem önt, Mon­sieur de Saint Aubin ? ...“ Jobban szerette a versaillesi szalon­életnél az erdők és mezők magányosságát, szóval az egyedüllétet, a­mi bi­zonyára udvariatlanság, mert az embernek sohse szabad olyan szellemesnek tartania magát, hogy a maga társaságát fölébe helyezze a másokénak... No de megbocsáthatjuk neki e látszólagos udva­riatlanságot, mert a ligetek magányában se volt ő voltaképp sohse egyedül, hanem ellenkezőleg a legszebb és legszellemesebb dámák: a múzsák társaságában. Ott érezte ő jól magát a mezők csöndjében; naphosszat virágot szedett, flótázott s kereste és siratta a rég kihalt dryádokat és nimfákat. Sokakat meghatottak a marquis e gyöngéd erényei, de viszont sokan csak mulatni tudtak különcködésein. Az utóbbiak közé tartoz­tak a hölgyek. A mily sikerrel udvarolt Mon­sieur de Saint-Aubin a múzsáknak, oly kevés szerencséje volt az élő eleven dámáknál. Ha egy nő ránézett, azonnal kimondhatatlan zavarba jött a mi szelíd marquis-nk !... Már pedig a nők nem szeretik ezt; a bergerek inkább arra tartanak igényt, hogy őket hozzák zavarba! Hiába, ehhez úgy látszik nem értett a mi ménibus barátunk,­­ nem volt meg benne az a kedves vakmerőség, melynek híján a dámák sohse élvezhetnék a legyőzetés szórakoztató örömeit a pásztorórákon. Pedig mondjam-e, hogy ti­tokban nem volt szerelmesebb természetű em­ber a világon Monsieur de Saint Aubinnél? Ábrándos költő volt s a nő vala egyedüli gon­dolata életének. Szegény marquis! Várjon tudta-e ő, hogy a hozzá hasonló félénk lelteknek sohse lehet kilá­­tásuk az édes boldogságra, — legfeljebb csak a szerelmi bánatra? Ő mindegyre reméli, hogy végre majd csak rá fog találni szive pásztornő­jére, — reméli és irt, irta madrigáljait, pastorale­­jait és ildomos vígjátékait. Egy napon a király kegyes érdeklődéssel azt kérde tőle, hogy miért nem próbálkozik meg már a heroikus költészet­tel s mért nem ir a Corneille­ur mintájára tra­gédiákat? Monsieur de Saint Aubin zavarba jött a felséges kegy e váratlan megnyilatkozására s szinte könnyek szöktek a szemébe. Meghatóban igéré meg, hogy legközelebb igenis fog egy tra­gédiát írni . . . Nos, önök most azt kérdezik tő­lem, megtartotta-e a szavát? Ahogy veszszük, a szelid marquis nem címezte tragédiának a leg­utolsó darabját; vígjáték volt az, de amint meg fogják látni, utolsó pillanatban változtatott rajta. Utolsó pillanatban tényleg szomorújátékká vált az . . .* „A boldog Pierrot“: ez volt a címe a Mon­sieur de Saint Aubin utolsó darabjának, volta­képp egy gyöngéd pastorale ez a vígjáték és soha szerelmesebben és epedőbben nem fogta a mar­quis tolla a rímet, mint épp ebben a művében. Törékenyen egyszerű az egésznek a szerkezete, de annyi érzés lüktet benne, hogy bőven kárpótolja ez a tudákos költői fogások hiányát. Az igaz szerelemnek az ármánynyal való küzdelmét és a hűségnek e felett való vég­leges diadalát ábrázolja a színjáték. Udvarias­­ és finom modorú pásztorok közt folyik le az Laciink mai száma tizenhat oldal.

Next