Budapesti Napló, 1899. augusztus (4. évfolyam, 210-240. szám)
1899-08-01 / 210. szám
Budapest, 1899. Negyedik évfolyam. 210. szám. Kedd, augusztus 1. BUDAPESTI NAPLÓ Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körut 18. P5szerkesztő: VÉSZI JÓZSEF. Felelős szerkesztő: BRAUN SÁNDOR. Kiadja: A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 14 frt, Va évre 7 frt, 1/4 évre 3 frt 60 kr, egy hónapra 1 frt 20 kr. Egyes szám Budapesten 4 kr., vidéken 5 kr. Tizennégy hónappal ezelőtt ... Szász-Sebes, julius 31. A szászsebesi kerület ma Vészi Józsefet, a Budapesti Napló főszerkesztőjét, egyhangúlag képviselőjévé választotta.. . Tizennégy hónappal ezelőtt történt, hogy egy Vészi József nevű ember a főváros harmadik kerületében mandátumot keresett. Csak keresett, de természetesen nem talált. Mert az a Vészi József nevű ember rajongó fantaszta volt, aki azt hitte, hogy az ő kis acéltollával kihasogatja azt az egész vadont, amely az alvó Csipkerózsa kisasszony körül termett s megkapja a mandátumot. A vadon közepén pedig a mandátum nem is volt Csipkerózsa kisasszony, hanem egy kitanult dáma, akit a romlatlan szív s a rajongó szerelem nem vett le a lábáról, mert szép szeme legelőbb is a zsebet kereste. Nem azt az ifjút várta ő, aki vidám lécekkel és égő szerelemmel tör feléje, hanem akárkit, aki aranyhidon tud hozzá közeledni. S mert olyan is jött, a rajongó, ifjú szerelmes bizony hoppon maradt s a vadonból rejtelmes hangok még csufondárosan kiáltották utána: menjen zabot hegyezni vagy jeget aszalni, amelyik foglalkozás éppen jobban tetszik! Az a fantaszta azonban nem keseredett el, hanem fogta az ő kis acéltollát, leült egy kopott íróasztal elé s itt ezenképpen: — Megbuktam. Harag nélkül, keserűség nélkül, sőt lelkem derűjének egész épségével írom le ezt a szót: megbuktam. Barátim, ne vigasztaljatok , tartogassátok jó szivetek részvétét azok számára, akik bánkódnak. — hitemre mondom, nem bánkódom én egy csöppet sem. Mert mi lett nyilvánvalóvá ebben az egész tusában? Az csupán, hogy Brutus még alszik. Próbáltuk költögetni, rázogattuk, hívtuk a fórumra, hogy állja útját a betli cézárnak, de Brutus nem ébredt fel, hanem nyugodtan hortyog tovább. Hiába a földindulás, hiába a tűzeső a megnyílt égből, hiába a szabadon száguldozó oroszlánok szomorú ordítozása: Brutus hortyog, se látja, se hallja a jeleket. Ám ha alszik is Brutus, azért a betli cézárnak még sincsen igaza. És ha alszik is Brutus, de azért nem halt meg, s talán virradatig mégis felébred szenderéből. Ennyi az egész tanulság a dologból, s ennyin — ugyebár — nem érdemes sem dühbe jönni, sem szomorkodni, sőt még fennakadni is alig. És irta néhány sorral továbbad: — Nem mandátum kellett nekem, hanem tiszta mandátum, amelyhez mocsok nem tapad. Ezt irta az a bizonyos Vészi József nevű ember tizennégy hónappal ezelőtt, mikor a kis kőtollát szorongatva meglátta, hogy a feje fölött aranyhidon szökteti el a szépséges dámát egy országos hirű és nevű férfiú . . . Most pedig ugyanaz a Vészi József, aki javíthatatlan rajongással ragaszkodott az irótollához, elindult egy másik kerületbe és győzött. Még csak vadon sem állta útját, ellenjelölt sem mutatkozott, aki aranyhídon kétezkednék a kisasszony elé: Vészi József egyszerűen játszva győzött. A kisasszony csak éppen a törvényes határidőt várta meg, ahogy illik, s aztán a nyakába ugrott Vészi Józsefnek. Hát mi esik a két dátum közé? Vészi József változott meg? vagy a kisaszszony? vagy a vadon? vagy az aranyhidas férfiak fajtája pusztult ki? Ez a sok kérdés egész históriát takar, Magyarország legújabb korszakának egész legendás történetét. Mert csakugyan minden megváltozott. Az a Brutus, akit a fantaszta emlegetett, már nem hortyog, hanem fölébredt. A betűcézárról tud-e még valaki? Mintha csak mese lett volna. A mandátum ellenben igazán megváltozott s ha ifját várja, már nem veszi magát körül a hivatalos presszió sövényével, a riasztó szuronyok vadonjával. Az aranyhidat is megutálta, mert az egészséges levegőn egészséges lett ő maga is, aki megint egészségesen gondolkozik. És bátor az aranyhidas férfiak fajtája még nem pusztult ki, de már nem is mernek vadászni minden védtelen leányzóra, mert megérezték, hogy az új idő nem igen kedvez az ő csúf sportjuknak. Minden, minden megváltozott. Szabad vélemények áramlanak el a szabad országban s nincs már olyan kényszer, mely ráparancsolná főispánokra s még kisebb basákra, hogy elveszettnek tartsanak minden napot, amelyen legalább egyszer arcul nem csapták a matematikát. A háromszáz választó már nem több a hétszáznál s a megyeházán már nincsen olyan hatóságilag jóváhagyott érzületmutató, amelyhez minden okos családapa tartozik naponta a politikai nézetét irányítani. Ellenkezőleg, szinte úgy fest a dolog, mintha a megyeháza ablakából nagy légycsapók lógnának ki, amelyek a piaci legyeket s a heréket elkergetik az édesség mellől. Mert az csak a dolgos méheké. Minden megváltozott — Vészi József nem. Vidám lelkű, rajongó hitű, tiszta célú ember ma, mint volt tizennégy hónappal ezelőtt, mikor az az országos nevű férfiú elvitte feje fölött az óbudai kisasszonyt aranyhidon. Mikor ő megbukott, vidám maradt s mikor most győzött, sehogysem lehet vidámabb. Mert először is előbb is vidám volt s azután meg az ő győzelme tulajdonképpen nem is most következett be. Csak tessék rá TÁRCA. Rokokó-idylek. — A Budapesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Peszár Gyula. Pierrot és Colombine, vagy Amarquis úr szomorú vígjátéka. Azt hiszem, senki se fogja kétségbevonni önök közül a Monsieur de Saint Aubin költői hivatottságát: azok a gyöngéd madrigálok, bergeriek s megnyerő vígjátékok, melyeket az úri társaság mulattatására irt, nemcsak hírnevet szereztek neki, hanem még tán több babért is fontak a szelíd marquis homloka köré, mint amennyi aile-de-prcteon parókájának jól állt. No de ne feledjük el, hogy a múzsák voltaképp hölgyek, hogy dicső királyunk immár úgyszólván nemesi rangra emelte őket s tabouret-jogot adott nekik szalonjában, — legyünk hát udvariasak irántuk! Ha a marquis ur kissé tán túl is lépte az előkelő ildomosság határait, midőn írnokokkal és firkászokkal kelt versenyre s verseket irt, ami jól állhat az olyan egyszerű polgárembereknek, mint Racine vagy Moliere urak, de nem egy Monsieur de Saint Aubinnek, — az az egy körülmény szolgáljon mentségére, hogy nem gyarló nyereségvágy ihlette költészetét, hanem egy igazán fenkölt cél: a király és Madame de Pompadour mulattatása ! Van-e magasztosabb eszme ennél ? S ha valakinek sikerült királyunk felségesen végtelen unalmát, ha csak egy röpke estére is, elűzni, nem méltó jogcím-e ez a halhatatlanságra." Igen, a marquis úr kétségkívül halhatatlan — és ha a Parnasszust olyan ildomos vdfáа, képzeljük el, mint Versailles, meg lehetünk győződve róla, hogy Monsieur de Saint Aubin nem polgári, hanem rangjának megfelelő, előkelő halhatatlanságot élvez ottan! Ha azonban volt valaki, akit nem szédített el a saját hírneve, aki mindig diskrét eleganciával tudta viselni a babért homloka körül, úgy bizonyára szeretetreméltó barátunk volt az. Hisz épp udvarias erényei, szerénysége és ábrándossága indítanak bennünket arra, hogy a „szelíd marquis“ névvel ruházzuk fel Monsieur de Saint Aubint. A marquis tényleg rendkívül szerény, hogy ne mondjam, félénk volt. Epedő, szinte szomorú mosolyával mindig úgy járt-kelt a társaságban, mintha álomban lett volna. A király egyszer tényleg így szólította meg őt: „megengedi, hogy felköltsem önt, Monsieur de Saint Aubin ? ...“ Jobban szerette a versaillesi szalonéletnél az erdők és mezők magányosságát, szóval az egyedüllétet, ami bizonyára udvariatlanság, mert az embernek sohse szabad olyan szellemesnek tartania magát, hogy a maga társaságát fölébe helyezze a másokénak... No de megbocsáthatjuk neki e látszólagos udvariatlanságot, mert a ligetek magányában se volt ő voltaképp sohse egyedül, hanem ellenkezőleg a legszebb és legszellemesebb dámák: a múzsák társaságában. Ott érezte ő jól magát a mezők csöndjében; naphosszat virágot szedett, flótázott s kereste és siratta a rég kihalt dryádokat és nimfákat. Sokakat meghatottak a marquis e gyöngéd erényei, de viszont sokan csak mulatni tudtak különcködésein. Az utóbbiak közé tartoztak a hölgyek. A mily sikerrel udvarolt Monsieur de Saint-Aubin a múzsáknak, oly kevés szerencséje volt az élő eleven dámáknál. Ha egy nő ránézett, azonnal kimondhatatlan zavarba jött a mi szelíd marquis-nk !... Már pedig a nők nem szeretik ezt; a bergerek inkább arra tartanak igényt, hogy őket hozzák zavarba! Hiába, ehhez úgy látszik nem értett a mi ménibus barátunk, nem volt meg benne az a kedves vakmerőség, melynek híján a dámák sohse élvezhetnék a legyőzetés szórakoztató örömeit a pásztorórákon. Pedig mondjam-e, hogy titokban nem volt szerelmesebb természetű ember a világon Monsieur de Saint Aubinnél? Ábrándos költő volt s a nő vala egyedüli gondolata életének. Szegény marquis! Várjon tudta-e ő, hogy a hozzá hasonló félénk lelteknek sohse lehet kilátásuk az édes boldogságra, — legfeljebb csak a szerelmi bánatra? Ő mindegyre reméli, hogy végre majd csak rá fog találni szive pásztornőjére, — reméli és irt, irta madrigáljait, pastoralejait és ildomos vígjátékait. Egy napon a király kegyes érdeklődéssel azt kérde tőle, hogy miért nem próbálkozik meg már a heroikus költészettel s mért nem ir a Corneilleur mintájára tragédiákat? Monsieur de Saint Aubin zavarba jött a felséges kegy e váratlan megnyilatkozására s szinte könnyek szöktek a szemébe. Meghatóban igéré meg, hogy legközelebb igenis fog egy tragédiát írni . . . Nos, önök most azt kérdezik tőlem, megtartotta-e a szavát? Ahogy veszszük, a szelid marquis nem címezte tragédiának a legutolsó darabját; vígjáték volt az, de amint meg fogják látni, utolsó pillanatban változtatott rajta. Utolsó pillanatban tényleg szomorújátékká vált az . . .* „A boldog Pierrot“: ez volt a címe a Monsieur de Saint Aubin utolsó darabjának, voltaképp egy gyöngéd pastorale ez a vígjáték és soha szerelmesebben és epedőbben nem fogta a marquis tolla a rímet, mint épp ebben a művében. Törékenyen egyszerű az egésznek a szerkezete, de annyi érzés lüktet benne, hogy bőven kárpótolja ez a tudákos költői fogások hiányát. Az igaz szerelemnek az ármánynyal való küzdelmét és a hűségnek e felett való végleges diadalát ábrázolja a színjáték. Udvarias és finom modorú pásztorok közt folyik le az Laciink mai száma tizenhat oldal.